Talán, mielőtt elkezdem ezt az írást, nem lenne rossz ötlet kijelenteni, hogy nem vagyok hatalmas Halo rajongó. A sorozat fénykorában lemaradtam a hype-vonatról, nem voltak önfeledt Halo multiplayer meccsek a haverokkal, ahol könnyed rasszizmussal szórakoztattuk egymást éjszakákba nyúlóan, és bár később becsületesen bepótoltam a Master Chief Collectiont, sajnos nem sikerült megtalálnom azt a szöget, ahonnan igazán lenyűgöző lenne ez a hőseposz.
Jó kérdés, hogy ez hogyan befolyásolta a Halo Infinite megítélését; egyrészt hiányzott belőlem a sorozathoz való ragaszkodás, másrészt nem voltak különösebb prekoncepcióim azzal kapcsolatban, hogy mit várok el ettől a résztől. Mindezek ellenére megpróbáltam jól szórakozni a Halo Infinite-tel, ami bizonyos pontokon sikerült is, de még mindig úgy érzem, hogy valami esszenciálisat nem értek a sorozatban, amiért ez a játék ilyen magas értékeléseket kapott.
[h]Halló, itt a mesterséf[/h]
Történetünk úgy indul, hogy Master Chiefet istenesen elverik, aztán kidobják az űrbe. Természetesen nem hal meg, hiszen több centiméternyi plot armor védi a testét; helyette hat hónapot sodródik, majd összeszedi az aktuális részre kiosztott balfék segítőtárs, aki a változatosság kedvéért nem fekete, hanem latino. Mindezek után, még másnaposan, egymaga bevesz és felrobbant egy ellenséges űrhajót, majd a dicsőséges lángkoszorúból egy karcolás nélkül kivetődik, hogy aztán – jórészt szintén szólóban – nekikezdjen a játék cselekményének helyt adó Zeta Halo nevű mesterséges égitest visszafoglalásának.
Úgy tűnhet, hogy feleslegesen cinikus vagyok a Halo alapkoncepciójával szemben, és elismerem, nem kimondottan kenyerem az a jövőbeli katonai fikció, ami a sorozat vázát adja. Mentségemre szóljék azonban, hogy ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, az Infinite akkor is az esetek döntő többségében hollywoodi akciófilmes kliséket puffogtat. Van itt nagy visszatérés, a sztori felénél bekövetkező katasztrófa és kétségbeesés, egy emberes hadsereg, nyápic másodhegedűs, meg a végén dicsőséges befejezés, mindeközben pedig a főgonosz néha benéz, hogy jól viselkedünk-e, meg elmondja párszor, hogy teljesen hasztalan, amit éppen csinálunk.
A történet azonban nem egy, hanem mindjárt két szálon fut; az egyik a már felvázolt militarista akciófeszt, a másik pedig annak a története, hogy Master Chief a mélydepresszió szélén táncol, mert újratelepítették a digitális barátnőjét, erre pedig az egyetlen hatásos antidepresszáns, amit hősünk ismer, az idegen létformák koponyájának a padkába taposása. Ez a sztoriszál kétségtelenül jobban van megírva, sikerül beúsztatni valami távolról fenyegetőnek tűnő veszélyforrást, és itt léphetünk a legtöbbször interakcióba azzal a karakterrel, aki talán a legjobban szórakoztatott; a Chief által lepattanónak használt hololánnyal. Ennek ellenére itt sincsenek hatalmas megfejtések; a narratíva a legjobb pillanataiban is csak a középmezőny felső harmadát súrolja, és a nagy fenyegetésből is csak egy folytatás-csalira futotta.
Egyetlen szerencséje a Halo Infinite-nek, hogy ez a kommersztől a kielégítőig terjedő minőségű sztori többnyire jól van tálalva. Bár a megírt dialógus egyes helyeken egyenesen irodalmi atrocitás, más helyeken meg kellemesen kielégítő, mégis sikerül a prezentációnak hatalmas erőfeszítések árán olyan szintre emelni, hogy egyes pillanatokban még engem is el tudott sodorni magával. A színészi munka nagy általánosságban kiváló, különösen az új-régi mesterséges intelligenciát alakító Jen Taylort emelném ki. De az is tiszteletre méltó teljesítmény, hogy Steve Downes lágyékrengető hangjának köszönhetően Master Chiefről, erről a katonai buldózerről el tudtam hinni néha, hogy rendelkezik karizmával.
A prezentáció, a jelenetek rendezése, és a szinkronmunka olyannyira a helyén van, hogy néha még a legnagyobb ökörségeket is le tudta tolni a torkomon, és el tudtam hinni, hogy egy toronyból kiugró, majd egy zuhanórepülésben lévő csapatszállító rakterébe beleszálló szuperkatona egy ténylegesen menő jelenet, és nem csak a Halálos iramban sorozatba való olcsó, hatásvadász akciófilmes elem.
Sajnos a sztori tónusbeli váltakozásaival, és az ütemezéssel voltak problémák. Ez egyrészt felróható annak, hogy a készítők mai napig nem adták fel, hogy humanizálják Master Chiefet, amivel alapvetően nem lenne probléma, de fura disszonanciákat szülhet, amikor pár perces intervallumon belül látjuk őt, mint két lábon járó tank, mint mintakatona, és mint érzékeny, emberi lényt. Az ütemezés levesébe nagyrészt a nyílt világ köpött bele, ami az általános konszenzussal szemben szerintem kimondottan ront a játékon.
[h]Régi recept, új összetevők[/h]
De akkor térjünk is át a játékmenetbe, ha már így félig-véletlenül belefutottunk. A Halo Infinite játékmenete, ha azt pillanatról pillanatra vizsgáljuk, rendben van. A fegyvereknek megfelelő a súlya, a legtöbbet élvezetes használni, és a balanszírozásuk is nagy általánosságban megfelelő. Bár még mindig nem tudtam teljes mértékben kibékülni azzal, hogy ebben a sorozatban mindig tartja magát az a játékelem, hogy csata közben kell fegyvereket kukázni a környezetünkből, de mostanra ezzel jórészt békét kötöttem, és nemtetszésem ellenére látom, hogy hogyan teremthet érdekes helyzeteket.
Azért itt is van pár kellemetlen apróság; a gránátok és képességek közötti váltogatás feleslegesen körülményes, amit kontrolleren még megértenék, de én szívesebben vettem volna, ha a billentyűzeten külön gombokon zongoráztam volna rajtuk végig. Ennek hiányában, lusta disznó lévén, a gránátjaimat csak ad-hoc jelleggel dobáltam, ami éppen jött, a képességeimet pedig leszűkítettem a csáklya – pajzs kombóra. Előbbi képesség egyébként amilyen sablonos, annyira szórakoztató; mind harc közben, mind utazáskor kiváló segítő, de nagyjából ötven százalékkal mindig túlbecsülöm a hatótávolságát.
Az ellenfelek változatossága kielégítő, és bár nem túl okosak, azt nagyra értékelem, hogy mindegyiknek van valami trükkje, amivel pokollá tudja tenni a játékos életét, és szerencsére van gyengesége is, amit kiismerve könnyedén legyűrhető. Nagyrészt a fegyverek és az ellenfelek jelentik a játékmenet fő vonzerejét, és amikor a köztük lévő interakciók jól működnek, akkor tényleg bele lehet kerülni egy kellemes flow állapotba. Sajnálatos módon pont a Halo Infinite legjobban reklámozott eleme, a nyílt világ az, ami tompít ezen a dinamikán.
A Halo harcrendszere ugyanis közelharcban és középtávon működik a legjobban. Amint kikerül a játékmenet a nyílt világba, ha nem is esik teljesen darabjaira, láthatóan kijönnek olyan kellemetlen tünetek, amik egyértelműen mutatják: ezt nem feltétlenül erre tervezték. Nagyon sok lőszernek van utazási ideje, ami a távoli harcokat körülményessé és túl hosszúvá teszi, van, hogy körbe kell futkározni, hogy megtaláljam az utolsó pár ellenfelet, akik jobb ötlet híján valami félreeső épületben futkároznak, mint a mérgezett egér, ráadásul sokszor a környezeti dizájn sem támogatja a folyékony, kellemes harcokat.
Ezzel még önmagában együtt tudnék élni, amennyiben a nyílt világ jó lenne, de sajnos nem ez a helyzet. Hiába nem túl nagy, a Zeta Halo világa repetitív tölteléktevékenységekkel van tele, amik önerőből messze nem annyira szórakoztatóak, hogy órákat töltsek el itt. A Halo Infinite nyílt világ dizájnja ezerszer lerágott csontokkal operál, mint például az ellenséges támaszpontok elfoglalása, fejlesztési pontok gyűjtése, vagy szövetséges csapatok felszabadítása. Esetleg még gyakrabban ki lehetett volna csábítani a játéktérbe, ha úgy éreztem volna, hogy ezzel komoly jutalmakat kapok, de még ez sem állja meg a helyét. Talán legfényesebb példája ennek a térképen szétszórt páncél-széfek, amiket felnyitva kidekorálhatjuk magunkat multiplayer játékmódban. Nem igazán tudom szavakba önteni, hogy milyen sebességgel vizeltem erre az egészre. Összeszedtem a fontosabb képességekhez szükséges fejlesztési pontokat, aztán legközelebb már csak akkor néztem ki valamennyi időre, amikor a játék explicit módon rákényszerített, hogy kimenjek.
A fent felsorolt problémák következtében egy idő után ráálltam a járművekkel történő harcra, ami egyébként messze jobban működik, ha nagy, nyílt tereken folyik a csata. Akárcsak a kézifegyvereknek, a járművek fegyverzetének is kielégítő visszarúgása, és kellemes ereje van. Sajnos azonban a járműfizika kritikán aluli, és tapasztaltabb Halo rajongók elmondása alapján ez nem csak a jelenlegi részben van így, szóval fogalmam sincs, hogy a sorozat hogyan futott ennyi ideig anélkül, hogy ehhez komolyabban hozzányúltak volna. Végtelenül komikus, ahogy egy terepjáró ráhajt egy közepes méretű kavicsra, majd átlépi a szökési sebességet, és valahol az Alfa Centauri csillagképben köt ki. Ugyanez elmondható nagyjából minden szárazföldi járműről, kivéve a tankról, amit cserébe olyan irányítani, mint egy platós IFÁt, ami csak a kettest veszi. Ha rám hallgattok, loptok egy repülőt, és azzal közlekedtek.
Majdhogynem el is felejtettem a főellenségeket, amelyek nagy része egy-egy szteroiddal teletömött alap ellenfél, amelyik meg nem, az valahol a faék és a százas szög között helyezkedik el komplexitásban. Igaz, a Halo Infinite már akkor kihúzta nálam a gyufát, amikor egy főellenfelet újrahasznosított pár órán belül, de még ha ettől el is tekintek, akkor sem ez fogja elvinni a hátán a játékot. Cserébe legalább nem túl nehezek – legalábbis nehéz fokozaton. Aki meg Legendary nehézségen akarja játszani a játékot, az gondolom tudja, mire vállalkozik.
[h]Óvatos gurmé[/h]
A Halo Infinite tagadhatatlanul pofás játék. Ez főként akkor feltűnő, ha találunk egy megfelelően magas pontot, ahol megcsodálhatjuk az elképesztő tájképet. Amikor közelebb kerülünk, már lehet találni kifogásolható elemeket. A textúrák szépek, a karaktermodellek nagyon részletesek, de még én is – aki egyébként könnyen elsiklik ilyenek felett – észrevettem, hogy egyes helyeken csak úgy a semmiből materializálódnak tereptárgyak, vagy akár ellenfelek is, esetleg egy hirtelenebb fordulásnál egy-egy modellnek valami textúrázatlan, vagy alacsony felbontású gonosz ikertestvére jelenik meg. Ezek nem voltak annyira markáns problémák, hogy komolyan befolyásolják az élményt, de pontosan tudom, hogy vannak emberek, akik nálam sokkal háklisabbak ilyesmikre, szóval érdemes lehet megemlíteni.
A változatosságra azért már van pár keresetlen szavam. Bár igaz hogy a Halo Infinite-nek mind a belső, mind a külső terei pöpecül néznek ki, előbbiből talán kettő, utóbbiból pedig egyetlen egy sémára épülő környezetet találunk. Ezért – akármilyen tetszetős is tud lenni egy-egy összkép – a játék közepére már bőven kifárad a vizuális dizájn nyújtotta szufla, és a végére kimondottan unalmasan hatnak a terek.
Ellenben a technikai állapot szinte kifogástalan (ugyanez nem mondható el az Xbox appról, de erről majd később – szerk.); a cirka tíz órás játékidőm alatt talán kétszer történt meg, hogy a játék kidobott az asztalra. Az FPS sziklaszilárd volt, és az átvezetőkben észlelhető screen tearingen kívül semmilyen vizuális anomáliát vagy egyéb hibát nem észleltem.
Ha valaki játszott már Halo játékkal, az pontosan tudja, milyen zenei aláfestésre számíthat: hatásvadász, kicsit klisés, viszonylag kiszámítható. Ennek ellenére azt nem lehet tőle elvenni, hogy ikonikus, és minden cinizmusom ellenére sem tudtam megállni, hogy ne hasson rám, amikor a főtéma dübörgése mellett bevonultam egy tankkal egy ellenséges helyőrségre. Sajnos az ilyen pillanatok ritkák. Szívesen venném, ha a Halo Infinite szabadosabban használná a zenéjét, mert egyébként jól megkomponált darabok ezek, amik kiválóan alátámasztják az akciót.
[h]Hagyjál főzni![/h]
Bár ez a kritika elsősorban az egyjátékos módra fókuszál, és nem szeretném az értékelésbe bevonni a többjátékos módot, mégis félkésznek érezném a munkámat, ha legalább bár bekezdésben nem beszélnék róla. Én magam is meglepődtem, hogy mennyire jól szórakoztam a Halo Infinite multijával, pedig az idejét sem tudom már, hogy mikor volt rá utoljára igényem, hogy egy többjátékos módba vissza-visszanézzek.
A Halo Infinite minden porcikáján látszik, hogy a készítők mennyivel kompetensebbek a multi fronton. A pályák dizájnja többnyire kiváló, sokszor a régi aréna FPS-ekre emlékeztető, ami az én olvasatomban egy egyértelmű pozitívum. Minden pálya kis mellékjáratokat és kerülőutakat rejt, ami jutalmazza a helyzetfelismerést, és a térképek minél behatóbb ismeretét. Talán az egyetlen dolog, amit kifogásolnék, hogy a legtöbb multiplayer pálya többfunkciós, azaz többfajta játékmód is elérhető rajtuk, és ezek tökéletes kiegyensúlyozása szinte lehetetlen. Elkerülhetetlenül lesznek olyan térképek, amelyeken jobb mondjuk területfoglalót játszani, mint deathmatch-et.
A fegyverek helyének ismerete, bár még mindig hatalmas helyzeti előnyhöz tud juttatni, de pár nyilvánvaló kivételtől eltekintve a legtöbbjük a megfelelő kezekben halálos, ahogy annak lennie kell. A harcok időtartama kényelmes; nem vagy teljesen esélytelen, ha a másik előbb lőtt, de mindenképpen előnyt jelent, ha képes vagy az ellenfeleid oldalába kerülni. A játékmódok jelentős része szórakoztató, bár egyértelműen a slayer az, ami viszi a prímet, a fiesta és a big team battle módok pedig egyszerűen csak kaotikus örömmeccsek.
Az egyetlen dolog, ami belerondít ebbe az egészbe, az a Battle Pass rendszer. A fejlődés még mindig kissé lassú, az ingyenesen megszerezhető jutalmak még mindig kissé gagyik, de az utóbbi hetekben történt pár finomhangolás, ami előremutató. Reméljük, hogy a 343 idővel ki tudja kalapálni úgy a multiplayert, hogy az ne csak a magamfajta kocajátékosokat, hanem azokat is kielégítse, akik fejlődni jöttek.
[h]Xbox Game, Bazz![/h]
Bár nem kapcsolódik nagyon szorosan magához a játékhoz, ez már csak a saját igényem arra, hogy minél több csomót találjak a kákán, de nem tudom lezárni ezt az írást anélkül, hogy ne ejtsek pár szót arról, hogy mekkora gőzölgő szemétdomb az Xbox PC-s alkalmazása. Ez ugyanis sokszor aktívan akadályozott abban, hogy játsszak a játékkal.
Azt már egy ideje észrevettem, hogy a kezelőfelület szörnyen idegen, és a keresés annyira körülményes, hogy ha tudni akarom, hogy egy játék benne van-e GamePass-ben, inkább a Google-t használom, mintsem az Xbox app keresőjét. Az sem teljesen újdonság, hogy az appból sokszor nem indul el még manuálisan sem egy játék frissítése, szóval szépen el kell ballagni a Microsoft Store-ba, és onnan frissíteni az applikációkat.
A Halo Infinite esetében azonban az alkalmazás kapott egy komolyabb agyvérzést. Először frissítésért károgott, majd amikor azzal „végzett”, és beengedett a játékba, akkor csak az „Előrendelés” gombot lóbálta a szemem előtt, amikor el akartam kezdeni a kampányt. Ennek tetejébe az alkalmazás két külön programként tünteti fel a Halo multiplayert és a kampányt annak ellenére, hogy a két gomb pontosan ugyanazt indítja el.
Mikor végre kiköhögte magából az általam utolsónak hitt frissítést a program, és beengedett a kampány főmenüjébe, akkor jutott még eszébe, hogy neki le kellene tölteni még cirka húsz giga adatot, hogy belekezdhessek Master Chief legújabb kalandjába. Igazságtalan lenne emiatt lentebb húzni a Halo Infinite értékelését, de szégyenletes, hogy a Microsoft nem képes egy épkézláb online boltot összerakni PC-n.
[h]Kiöregedő mesterséf[/h]
Nem tudok nagyon haragudni a 343 csapatára. Értem, hogy mennyire nehéz a Bungie után valamit kezdeni a Halo-sorozattal – mintha te lennél az új szakács egy étteremben, de az elődödnek több Michelin-csillaga volt, mint neked hajad. És még jóképűbb is volt. Hatalmas volt rajtuk a nyomás is; nemrég született egy riport arról, hogy voltak pontjai a fejlesztésnek, amikor majdnem füstbe ment az egész játék.
És ez kivetül a végtermékre is. A Halo Infinite bizonytalan; egyszerre próbálja tiszteletben tartani a sorozat hagyományait, és óvatosan bár, de megreformálni az eredeti formulát. Véleményem szerint azonban a jelenlegi irány tévútra visz. A nyílt világ többet vesz el a Halo formulából, mint amennyit hozzáad, ráadásul ennél sokkal markánsabban kell elköteleznie magát az újítás mellett, hogy ténylegesen pozitív hatása legyen.
Úgy érzem, hogy a sorozat még mindig válaszút előtt áll, és személy szerint a Far Cry-féle nyílt világú dizájn helyett szívesebben látnám, ha egy Doomhoz, vagy a Wolfensteinhez hasonló fordulatot venne. Most már ott van a Microsoft ernyője alatt az iD, meg a Machine Games; itt az ideje kamatoztatni a tudásukat máshol is, és Master Chiefből olyan akcióhőst csinálni, amilyet a rajongók megérdemelnek.
Nagyon szívesen megajánlottam volna a Halo Infinite-nek hét pontot, de próbálok konzisztensebb lenni az értékeléseimmel, és ha a Deathloopra hetest adtam, ami hibái ellenére egy jóval merészebb és előre mutatóbb játék volt, akkor itt nem oszthatok ki ugyanekkora pontszámot. Sajnálom, séf úr, unják a népek a pörkölt-nokedlit, és nem az a megoldás, hogy nyakon öntjük ketchuppal.