A következő ajánló egy korábbi, másik platformon megjelent cikkem remaszterizált kiadása.
Michael Walden egyike volt a Galaktika Start program négy szerzőjének. A kezdeményezés arról szólt, hogy az első kötetes írók megkapják a kezdő lökést, amire szükségük van. Waldenen kívül Molnár Csaba, Vékony Krisztián és Ronil Caine volt a másik három szerző. Ezek közül itt, a Geek Világon csak Vékony Sors-algoritmusával foglalkoztam. Azonban az idő az, ami majd eldönti kinek a neve válik majd ismertté a zsáner köreiben. Eddig úgy tűnik, hogy Walden és az Eshtar-univerzum lesz emlékezetes még az utókor számára is.
Az Eshtar egy roppant körmönfont és összetett mű. Mivel több idősíkon játszódik, első ránézésre megértése nem könnyű feladat. Idővel azonban a legtöbb kérdésünkre választ kapunk. Mondhatni retrospektív, a második és harmadik könyv is igyekszik majd eloszlatni összes kételyünket.
Alapvetően a fantasy-ba oltott science fiction határozza meg az egész regény hangulatát, amiről valamiért a Dűne jutott elsőként eszembe. Természetesen ez egyéni vélemény, de mégis, szinte azonnal behúz egyfajta Herberti atmoszféra. A részletgazdag tájleírások, a karakterek ábrázolása, és dinamikája pillanatok alatt elhiteti az olvasóval Eshtar világának hatalmasságát és elevenségét. És ez nem kifejezetten a fizikai univerzum nagysága, hanem az időnek, mint fogalomnak, fizikai jelenségnek végtelensége és örökléte a meghatározó.
Sokszor foglalkozik Walden a sorssal is, mint mindent átszövő láthatatlan hatalommal, és olyan kérdések is felmerülnek, miszerint minden előre meghatározott egy ember életében, vagy mindenki saját szerencséjének kovácsa, mellyel megváltoztathatja nem csak önmaga, de környezete életét is. A regény szereplői többféle véleményen vannak a témát illetően, így az olvasó mondhatni komplex képet kap a kérdésről, de végeredményben magának az olvasónak kell döntenie, melyik állásponttal ért egyet.
Walden írásán tökéletesen látszik, hogy valószínűleg rengeteget dolgozott karakterein, mert minden egyes szereplő igazi egyéniség. Nincs üres héjként letisztított klisé-főszereplő, és nem jelennek meg a kötelezően tipikus jó, gonosz, hős, szerelmes kategóriákba szorított bábok. Minden szereplőt hajtja saját motivációja, ami lehet bosszú, hatalomvágy, kötelességtudat vagy megfélemlítés. Természetesen a főbb szereplőknek van egy-egy olyan tulajdonsága, ami erősebb a többinél, vagy emiatt tűnik ki a tömegből, de árnyalásuk remekül hozza a dinamikus párbeszédeket, és viszi előre a cselekményt. A karkterek egymáshoz való viszonya részletes, jól megtervezett, és legtöbbször abszolút működőképes. A motivációk is remekül adagolva jelennek meg, bár néha akadnak üresjáratok az izgalmasabbnak vélt cselekményszálak között. Azonban annyi biztosan elmondható, hogy az Inisfael bolygó bemutatása, az antik sumer világ leírása, mind-mind komoly kidolgozottságra utal.
A mű legfőbb gonoszai, a rettegett Férgek alig-alig tűnnek fel fizikai valójukban, de a háttérben mindig ott vannak, így fennmarad az érdeklődés, és nem felejtjük el, hogy a velejéig romlott pusztító is létezik, még ha csak említés szintjén is.
A sorok között olvasva a cselekmények szövevényes hálójába még betársul a politika, kulturális repedések a népek között, és ami gondosan átszövi nem csak ezt a részt, de a többit is: a vallás.
Mint minden nép, a fent említett jelenségeket mind máshogy élik meg, másképp vélekednek szinte mindenről, emiatt elkerülhetetlenek a konfliktusok, vagy az adott nép akaratának erőszakos kinyilatkoztatása. A vallás nagyon meghatározza az idősíkok közötti párhuzamot, illetve mindazt, aminek kapcsán a főszereplő Vyttoria (Eshtar) megítélése is népcsoportonként változik. Van, ki istenként tiszteli, van azonban olyan is, aki csupán egy erős emberi lényként. És elérkeztünk a mű legkifejezőbb, s talán legfontosabb részéhez, az erős női szereplőkhöz.
Ha bármilyen hollywoodi produkcióval találjuk szembe magunkat, mindig vannak (és lesznek) sablonszereplők, és rettentően sokszor a nők is ezek közé a „töltelék” karakterek közé tartoznak. Nagyon nehéz felsorolni olyan filmet, sorozatot, vagy videojátékot, amelyben kimondott erős női főhős van (mostanában azért talán kezd változni a helyzet: Star Wars, Uncharted, Három óriás plakát Ebbing határában) és nem a testiségre apellálnak a készítők, vagy mellékszerepként kvázi morális támaszként „kötelezően” beletuszkolják az adott karaktert. Szépen lassan azért, de csordogálni kezdenek a határozott, eltökélt nők is a vászonra, bár néhol még mindig külön állatfajként kezelik őket a különböző producerek, forgatókönyvírók, rendezők.
Waldennél viszont egy csomó kifejezetten erős nőt kapunk, akik férfiakat megszégyenítve törnek előre, uralkodnak, vagy harcolnak. Nagyon emberi, erős, és érezhető motivációkkal rendelkeznek, próbálnak megfelelni a társadalom rájuk kiszabott szerepének, de mégis sikerül kiállniuk a sorból, s megmutatni, hogy bizony ők is képesek mindarra, amiről férfitársaik azt hiszik, hogy képtelenek.
A csatajelenetek részletesek, pörgősek, intenzívek, valósághűek. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor az a monumentális lenne. Szinte előttem volt minden apró rezdülés, mozzanat, amelyekre kontrasztosan hatottak a hatalmas fegyverek, hajók, seregek.
Összegezve az Eshtar remekül sikerült nyitódarabja egy ambiciózus sorozatnak, teli remek, kidolgozott karakterrel, részletes leírásokkal és eleven környezettel. Aki szeretne egy remek fantasy/SF keresztezést olvasni, annak mindenképpen tudom ajánlani, illetve annak is, aki szeretne kiszakadni a klisé történetekből és olvasna valami mást, valami új megközelítést emberi viszonyokról, társadalomról, vallásról, háborúról.
Ha tetszett a cikk és szívesen olvasnál tőlünk, kövess minket Facebookon, vagy Twitteren. Ha pedig szívesen támogatnál egy jelképes összeggel,hívj meg egy kávéra 🙂
