A LUNA: The Shadow Dust egy aranyos és gyönyörű indie-kalandjáték, amely érdekes rejtvényeivel és csodás zenéjével képes bárkit elvarázsolni.
Nos, ismét eljutottam ide: lefegyverezve állok egy játék előtt. Ilyenkor félre kell tennem a szatirikus, mindenbe belekötő stílusom, pihenni hagyom a szürreális, különös hasonlatokat, és az altesti poénokat sem bolygatom. A LUNA: The Shadow Dust ugyanis kiharcolta, hogy maximálisan komolyan vegyem.
Ebben a tekintetben persze van egy kis előnye a jól sikerült indie-játékoknak, hiszen rajtuk kívül csak a legnagyobb klasszikusokat részesítem hasonló bánásmódban. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy emögött ne állna komoly teljesítmény. Hihetetlen öröm, amikor alig néhány ember kemény munkáját és tehetségét látom visszatükröződni egy alkotásban. Amikor megmutatják, hogy kevés erőforrásból sem csak ócska fércmunkát lehet gyártani (lásd Submersed), hanem akár egy kisebb csodát is, amibe szívüket-lelküket beleadták. Ezek után pedig az sem akkora katasztrófa, ha a játékmenet nem akar mindenképpen forradalmat hozni a szórakoztatóipar állóvizébe.
Setét torony
Főszereplőnk, egy Üri nevű kisfiú egy különös buborékban érkezik egy ismeretlen helyre. Céljáról még semmit sem tudunk, csupán annyit, hogy egy hatalmas, sötétségbe burkolózó torony tetejére kell eljutnia. Út közben barátságot köt egy pufók lénnyel, Layh-val is, aki mindvégig a segítségére lesz. Az emeletek megmászása közben szépen lassan derül ki, miért is igyekszünk a magasba, és a kaland kissé váratlanul jóval nagyon szabású lesz, mint elsőre hittük volna: a fény és a sötét küzdelmének lehetünk részesei.
A szépség rétegei
Talán az első dolog, ami feltűnik a végigjátszás során, az egy indie címtől váratlan módon a látványvilág. És itt szó sincs negatív meglepetésről, a LUNA ugyanis vizuális szempontból egy remekmű. Az egészet egyetlen ember készítette kézzel, a végeredmény pedig egy alapos és stílusos munka lett. A látvány nyomán szinte érezhetjük az ujjbegyeink alatt a képeskönyv oldalait, köszönhetően az aprólékos művészi munkának és az enyhén pergamen-hatású háttereknek.
A LUNA grafikája nem csak a kidolgozottsága miatt csodálatra méltó. A művész egy színes, de mindvégig harmonikus összképet alkotott, amit egy megkapó formavilág egészít ki. Utóbbinak köszönhetően a megjelenő figurák nagyon aranyosak. A pálmát egyértelműen bajtársunk, Layh viszi, de nálam az egyik puzzle-ben felhizlalható és kőtömbként tologatható kisegér is betalált. Ezt a hatást a minimalista, de kifejező animációk is csak tovább erősítik, és a túlzottan gyerekes vonások elkerülésével sikerült egy minden korosztály számára befogadható, imádni való látványvilágot alkotni.
A kemény munka gyümölcse
Különösen tetszett a játékban megjelenő ősi civilizációk megjelenítése freskók, üvegablakok, vagy éppen monumentális épületek nyomán. Hasonlóval persze sok helyen találkozhattunk már, azonban a legtöbb esetben a grafika alapja hagyományosabb, és így jobban elüt háttérelemektől. Szerencsére itt a rajzolt látvány nem zavart be az összképbe, hiszen sikerült megoldani, hogy az eltérő stílusnak köszönhetően a letűnt kultúrák emlékei szépen elkülönülnek a „valós” környezettől. Mindezt úgy, hogy mindkét verzió esztétikus, mi több, jól megférnek egymás mellett, kiegészítik egymást.
A LUNA: The Sadow Dust-on látszik a belefektetett munka mennyisége és minősége is, az, hogy mindez egyetlen ember keze nyomán készült, még több elismerést váltott ki belőlem. Pont a kevés erőforrás miatt egyébként az átvezető videók nem folyékonyak, a statikus hátterek előtt csak a legszükségesebb elemek mozognak, de ez nem probléma: az ügyesen használt látószögeknek és a kifejező képeknek köszönhetően így is ellátják a feladatukat. És nagyon örülök, hogy egy apró csapat, limitált erőforrásokkal nem a konvencionális megoldás egy lebutított verziójára törekedett, hanem tehetséggel és kitartással hidalták át a problémát.
Hangulati líra
Mindeközben a fülünket is elkényeztetik: Wang Qian dallamai egyszerűen varázslatosak. A zene szépen lefedi az érzelmi palettát: az egyik pillanatban játékosságával üdít fel, máskor feszültséget kelt, végül a meghatódottság peremére terelget. A többnyire nyugalmas, lágy melódiák pompásan illenek a látottakhoz, az audiovizuális összhangot pedig a zörejek sem rontják el. Ennek köszönhetően utazásunk rendkívül hangulatosra sikeredett.
Én bevallottan elfogult vagyok a hangulattal szemben, így ez nálam hatványozott erővel érződött, de a LUNA képes egy olyan hívogató atmoszférát létrehozni, ahol otthon érezhettem magam. A játék egész világa csak arra vár, hogy elmerüljünk benne, a kellemes tapasztalatok emléke pedig a befejezést követően is vissza-visszahív. Ez pedig azt eredményezi, hogy ha nem játszottam volna végig ismételten a Witcher 3-at, akkor ez lenne november óta a legjobb videojátékos élményem.
Kattintós kalandok
A LUNA: The Shadow Dust ugyanakkor nem csak egy zseniális soundtrack és egy művészi kiskönyv ötvözete (bár ezek külön-külön elérhetőek DLC formájában), hanem jóval több annál. A LUNA a hagyományos point&click kalandjátékok táborát erősíti. Nem ahhoz a típushoz tartozik, amelyik tárgyak keresgélésére és azok kombinálására épít, sokszor ötlettelen próbálkozásba fullasztva az élményt, hanem egy feladványokra építő alkotásról beszélünk. A néhány tucat részre osztott torony minden terme egy-egy új pálya, újabb fejtörőkkel, amelyeken lineárisan haladhatunk végig.
Szerencsére a helyszínek kellően változatosak: kalandozhatunk a környező aszteroidákon, megismerhetjük az épület hatalmas könyvtárát, és egy óriási óraszerkezetbe is bepillantást nyerhetünk. Egy adott teremben először érdemes megtalálni a felhasználható tárgyakat. Szerencsére ez nem lesz bonyolult, nem kell pixelenként átfésülni a képernyőt, sőt, a kurzorunk meg is változik, ha interakció-képes területre tévedünk. Ugyanakkor az idő nagy részében két karaktert is irányítunk, így érdemes odafigyelni, nehogy valami mégis elkerülje a figyelmünket.
Megfontolt kutatás
Ezután elkezdhetjük kitapasztalni, melyik kapcsoló hogyan működik, és melyik szerkezetnek mi a nyitja. Ha ez megvolt, már csak össze kell rakni a kirakós darabkáit. A megoldáshoz általában logikai út vezet, emiatt mindig egy kis büszkeséggel töltött el, amikor rátaláltam. Ha megakadunk, a falakon található festmények segítségünkre lehetnek, de mivel nem mindenhol elérhetők, és másfajta súgó nincs, így fennáll a veszélye az elakadásnak. Ugyanakkor nem nagyon nehéz a játék, én csak egyszer-kétszer vettem igénybe végigjátszás segítségét, és olyankor is a figyelmetlenségem volt a tettes: a kezdő lépés után már könnyedén magamtól is teljesítettem a kihívást.
A feladványok szinte mind építenek arra, hogy két, eltérő lehetőségekkel megáldott szereplőt irányítunk. Layh például jóval kevésebb dologhoz fér hozzá, cserébe képes anyagi formáját hátrahagyva az árnyékok világába is átlépni. Ennek köszönhetően a fény-árnyék motívum egy visszatérő elem lesz, és egyszerűbb, időzítésre építő platform-feladatok is tartoznak hozzá, ezzel fűszerezve a játékmenetet. Az eszköztárunk is kellően sokszínű lesz: egyes helyszíneken akár az időt is manipulálhatjuk, míg máshol csak főzni kell egy jót. A rejtvények összetettek és érdekesek, és egy pillanatig sem idegesítőek, hiszen van lehetőség mindent kétszer is átgondolni. Sosem válnak ismétlődővé, és a játékban bőséggel elfért volna még egyszer ennyi tartalom.
Egy csoda sem tart örökké
A LUNA: The Shadow Dust ugyanis egy hétvégi délután akár egyszerre végigjátszható, három óra alatt kényelmesen befejezhető. Tudom, a Journey-t sem róttam meg komolyan ennél is szerényebb játékideje után, de ott valóban egyhuzamban átélésre tervezett, jóval intenzívebb kalandot kaptunk, itt ezt nem éreztem annyira indokoltnak. Meg amúgy sem hasonlítanám össze a két alkotást, maradjunk annyiban, hogy vannak jó játékok, és vannak még jobbak, kár irreális elvárásokat támasztani. A kampány hossza tehát kicsit elbizonytalaníthatja a vásárlót, hiszen a pár rejtett apróság és jópofa achievement is maximum egy második nekirugaszkodás erejéig tartja fent a lelkesedést. Ha egyszer lelőttük magunknak a megoldásokat, már nem lesz ugyanaz az élmény.
Képes krónika
Végül beszélnem kell pár szóban a történetről. Akárhogy is, ez a pár mindenképpen több lesz, mint amennyivel a LUNA szolgál, hiszen mind az átvezető videók, mind a menü szöveg nélkül maradtak. Ez persze inkább érdekesség, nem zavaró, hiszen a játék kiválóan megérteti magát a felhasználóval, legyen szó kezdő-képernyőről vagy történetről.
A sztori egyébként nem egy komoly durranás. Az egyszerű cselekményt hatásosan közvetítik az átvezető videók, út közben pedig lassan megismerjük Üri múltját, és a jelenlegi szituáció hátterét. Az idő hiánya miatt sokkal többre nincs lehetőség, így a lore-ban való lubickolásról sajnos le kell mondani. A finálé pedig kissé kiszámítható és klisés a jó és a rossz küzdelmével, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó érzés, amikor összeállt a kép. A lezárás pedig hiába érződik jól ismertnek, egészen megérintett. Végtére is a téma, a barátság örök, és ezáltal a játék üzenete minden generációt képes lehet megszólítani. Egyszerű üzenet, nem tagadom, de legalább tiszta, és egy hasonló, kedves játéktól nem is kell többet megkövetelni.