Ha meglátjuk a Netflix szót valahol, arra szinte biztos, hogy felkapjunk a fejünket. Sorozataival már megnyerte a nézők szívét, annyi szent. Elég ha csak az utóbbi évek néhány legnépszerűbb szériáját említem: Stranger Things, Daredevil, Narcos, House Of Cards, vagy számomra a legújabb kedvenc, a Mindhunter.
Valamiért mindig szerettem olvasni a pszichopatákról, illetve a hátborzongató gyilkosságokról, azonban a könyvek, vagy műsorok, amik feldolgozták az eseteket mindig túl “száraznak” bizonyultak. Nem hiába volt közönség-kedvenc annak idején a Dexter sorozat (de ide vehetném akár az egész estés Hannibal filmeket, amik bevallottan merítettek az FBI aktáiból), hiszen a mély tartalom mellett kellően szórakoztató volt (már ha szabad ilyet mondanom) a maga vérfagyasztó módján. A Dexter azonban fikció volt. Érdekes, valóban megtörtént esetekkel aligha találkozhattunk még tv-képernyőkön a Kék fényen kívül. Ilyen színvonalas sorozattal pedig aztán pláne.
1977-et írunk, az FBI berkeiben új részleg van alakulófélben, még csak kísérleti fázisban, föld alatt – szó szerint. A pszichológia, azon belül is főleg a kriminál pszichológia akkoriban nem örvendett jó hírnek. A rendőrök, nyomozók nem igazán hittek az efféle “agyturkász” dolgokban. Két lelkes FBI-detektív azonban eltökélt célnak tűzi ki maguk elé, hogy széles körben megismertessék Amerika bűnüldözőivel sajátos módszereiket. Mára már számos munkatárs segíti az FBI viselkedéstudománnyal foglalkozó részlegét, melynek hála világszerte sikeresebben kerülnek rendőrkézre az erőszakos bűncselekményt elkövetett személyek.
A Netflix a Mindhuntert John E. Douglas és Mark Olshaker 1995-ös azonos című könyvéből adaptálta. A rendezői székbe Joe Penhall került, de producerként jelen volt David Fincher és Charlize Theron is. A sorozatban szereplő események elég hektikusan követik egymást, sosem tudjuk hogy mikor játszódik éppen az adott epizód, csak a sima kontinuitást érzékeljük, ahogy egymásra épülnek a cselekmény elemei. A főszereplő páros, Holden Ford (Jonathan Groff) és Bill Tench (Holt McCallany) nevek kitaláltak, de egyértelműen ráhúzhatóak valós személyek – legalábbis a könyv alapján. Előbbi egyértelműen a ’95-ös Mindhunter egyik írójáról és a híres FBI ügynökről John E. Douglasről, utóbbi pedig valószínűleg társáról Bob Resslerről lett mintázva. A Viselkedéstudományi részleg harmadik tagját valós személyről ihlették. A sorozatbeli Wendy Carrt (Anna Torv) nagy valószínűséggel Dr. Ann Burgess inspirálta, aki szintén rengeteget hozzáadott a gyilkosok agyának kiismeréséhez.
A sorozatgyilkosok nem könnyű esetek. Nem úgy gondolkodnak, mint mi. A poligráfot (hazugságvizsgáló) könnyűszerrel becsapják, beismerő vallomásra nagyon nehéz rábírni őket, és sokszor elég intelligensek ahhoz, hogy gyakorlatilag hülyét csináljanak az utánuk koslató rendőrökből. Az FBI Viselkedéstudományi részlege ennek szeretné elejét venni. Holden Ford, a látszólag zöldfülű ügynök Bill Tench személyében kap új társat, akivel közösen járják az országot, hogy az Utcai Iskola (Road School) névre keresztelt program keretein belül okosítsák a helyi zsarukat, hogyan érdemes a gyilkosok fejével gondolkodni. A hetvenes évek végén és nyolcvanas évek derekán a pszichológia még valahol a fekete mágiával és a vuduval egy szinten állt, legalábbis a legtöbb ember megítélése szerint. Nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget, sőt igazából nem is vették komolyan. Holdent gyakori szenvedélyes előadásai után rendszeresen kinevették, vagy oda sem figyeltek rá igazán. Ám akkor valóban úgy tűnt, hogy a poros kisvárosok rendőreinek nincs szüksége efféle tudásra. Később természetesen az egész rendszer gyökeresen átalakult, és Holdenék telefonjai megállás nélkül csörögtek nyomozásban való asszisztálás kérése végett.
A bárányok hallgatnak
Az első áttörés valahol ott kezdődött, mikor Holden börtöninterjúkat kezdett Ed Kemperrel, a világtörténelem egyik leghíresebb sorozatgyilkosával. Ekkor döbbent rá arra, hogy ha csak a régi fotókat elemzik, nem lesznek előrébb semmilyen nyomozásban. Nem fognak rájönni a gyilkosok motivációjára, gondolkodásmódjára, pszichéjére. A kezdeti – hivatalosan el nem ismert – börtönlátogatások elképesztően lendítették előre a viselkedéssel foglalkozó tudományágat. Később már az FBI igazgatója hivatalosan is bejegyezte a részleget, szigorú kikötések mellett. A Mindhunter valami zseniálisan rendezett első évada folyamatos libabőrt okozott a börtönbeszélgetések során. Felvonultatták a legrettegettebb gyilkosokat, akiket roppant tehetséges színészek játszottak. Érdemes egy pillantást vetni az alábbi videóra, melyben a valódi Ed Kemper interjúja van összevágva a sorozatbeli megfelelőjével. A hasonlóság egészen észbontó.
A Mindhunter igen furcsa jelenség. Látszólag nem történik benne semmi, nincs egy folytonos történeti kiindulása és végpontja. A két főszereplő járja az országot, sorozatgyilkosokkal beszélnek, de közben láthatunk jeleneteket a cseppet sem könnyű magánéleti mindennapjaikból, illetve a Viselkedéstudományi Részleg alakulását is nyomon követhetjük. Mégis folyamatosan nézeti magát a sorozat. Minden párbeszéd tökéletesre lett megírva, hihető a kapcsolat és a kémia az összes szereplő között, a szettinget is remekül eltalálták, és a tíz rész alatt egyszer sem éreztem, hogy alibizne, vagy üresjáratot tenne elém. A gyilkosok megformálói mind hasonlítanak valódi eredetijükhöz, kifacsart életfelfogásukat pedig nagyszerűen tükrözik beszédstílusuk, illetve szájukba adott szövegeik.
A Mindhunter betekintést enged a pszichológia világába, és kendőzetlenül tárja fel a legkegyetlenebb gyilkosságok legborzasztóbb részleteit is. Naturalista hozzáállása azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy helyén kezeljük a bűnelkövetőket. A sorozat végigjár olyan kérdéseket is, miszerint a gyilkosok a körülmények áldozatai lettek-e, avagy valóban elmebeteg emberekről van szó, mindennemű megbánás nélkül. Szinte kivétel nélkül mindegyik későbbi elkövetőt érte valamilyen meghatározó trauma, melyek egyenként, vagy együttesen stresszorként hatották rájuk, végül kegyetlen bűncselekményben csúcsosodtak ki. A sorozat megmutatja a különböző csoportjait, kategóriáit az erőszakos elkövetőknek, melyek segítségével később pusztán az emberölés helyszíni vizsgálatával képesek komplett profilt előállítani a lehetséges elkövető személyéről.
A Netflix úgy érzem, ismét nem lőtt mellé. A Mindhunter az elmúlt idők egyik legjobban sikerült sorozata. Félelmetes, milyen mély nyomot hagyott bennem, főleg az emelt az élményen, hogy a sorozattal párhuzamosan olvastam a könyveredetit, amit szintén erősen ajánlok fogyasztásra minden krimi-rajongónak. Első kézből olvashatunk olyan dolgokról, amiket kívülállóként nagyon nehéz elképzelnünk. És ezek a sokszor gyomorforgató események mind-mind hozzátartoznak a nyomozók mindennapjaihoz. A Mindhunternek sikerült anélkül megborzongatnia, hogy egy csepp vér is lenne a képernyőn. Az eseteket nem rekonstruálják, nincs szabdalás, vagy felesleges gore. Attól is felfordulhat a gyomrunk, ha a végtelenül meggyőző színészeket hallgatjuk, amint tetteikről beszámolnak a legapróbb részletekig.
Tehát aki odáig van a krimiért, szereti a “gyilkosos” témákat, azoknak kötelező darab a Mindhunter. Azonban senki se számítson egy akciódús, nagy fordulatokkal operáló, lövöldözős sorozatra. Ez egy pszichológiai krimi, ami tökéletes bepillantást enged az FBI nyomozásaiba a 70-es, 80-as években.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor lájkolj minket Facebookon, vagy kövess Twitteren. Ha pedig szeretnél támogatni egy jelképes összeggel, az alábbi Patreon linken teheted meg: PATREON.