Nem egyszerű feladat lezárni egy hosszúra nyúlt sorozatot, akár a tévéképernyőn, akár a mozivásznon teljesedik ki. Évadról évadra, vagy részről részre nő a tét, halmozódnak az elvárások, és ennek egyre nehezebb megfelelni. Ha mindenki fejében kialakul egy ideális kép, a csalódás gyakorlatilag elkerülhetetlen. A Mission: Impossible-széria pedig kifejezetten ügyesen építette a várakozásokat. Ethan Hunt és csapata az elmúlt pár részben egyre hajmeresztőbb akciókat hajtott végre, miközben a színvonal sem zuhant be. A Mission: Impossible számomra egyfajta garancia lett a minőségre. Így nem is volt kérdés, hogy kisebb félelmeim ellenére mennyire várom A végső leszámolás érkezését.
Pedig nem volt mindig a kvalitások aranyszobra ez a sorozat. Az első rész, bár nem öregedett tökéletesen, egy remek thriller volt, a második rész viszont egyből elérte a mélypontot. John Woo rendezése maximum bűnös élvezetként állta meg a helyét, de szerencsére a széria nem ebbe az irányba haladt tovább. A harmadik epizód is még közepes volt, de megindult a felívelés, amely a hatodik részig töretlen volt. És bár a két évvel ezelőtti hetedik már nem volt képes valódi szintlépésre, sok panasz továbbra sem érhette. Kár, hogy A végső leszámolás töri meg a M:I függvény monoton növekedését. Mert hiába tagadhatatlan a technológiai eredmény és a hatalmas lépték, a korábban jellemző lendület megtört. Így pedig a M:I búcsúja (már amennyiben tényleg búcsú) nem tudta megadni azt a katarzist, amit vártam volna tőle.
A világ nem elég?
A Leszámolás – Első rész minden tétje ellenére egy aránylag optimista ponton ért véget. Az Entitás, a szinte mindenható mesterséges intelligencia ugyan tovább garázdálkodott, de az irányítására képes kulcs Ethan Hunt (Tom Cruise) zsebébe került. A végső leszámolás azonban gyorsan és végleg leszámol ezzel a derűlátással. Eltelt egy kis idő, és a világ a megsemmisülés szélén áll. A lakosság pánikban, a teljes anarchiát csak szigorú korlátozásokkal tarthatják fent. Az Entitás egy fanatikusokból álló szektát toborzott magának, akik áhítoznak a világégésre. A kormányok rajta tartják a kezüket a nukleáris fegyvereik elsütőbillentyűin, miközben a fenyegető AI sorra keríti virtuális markába ezeket a rendszereket.
Ethan pedig a kulccsal a kezében nagy dilemma előtt áll: vagy megpróbálja elpusztítani az Enitiást, amivel esélyesen eltöröl mindent, ami digitális, odaadja egy nagyhatalomnak a kulcsot, vagy nem tesz semmit. Akármelyik opció végén egy kilátás terpeszkedik: a világháború. Nagy nehezen, az elnök (Angela Bassett) unszolására tér vissza, hogy egyesüljön a csapatával, és kitaláljanak valami minden eddiginél lehetetlenebbet. Azzal azonban nem számolnak, hogy már senkiben nem bízhatnak, ember embernek farkasa, és Gabriel sem lett egy kevésbé vérmes ellenség, hiába nem élvezi már az Entitás védelmét.
…De, éppen lángol
Nem meglepő hát, hogy A végső leszámolást egy kifejezetten sötét, nyomasztó alaphangulat jellemzi. A film mindent megtesz azért, hogy a tétet belénk sulykolja. A film első órájában minimális az akció, annál több az expozíció, és mindenhonnan dübörög az apokalipszis zaja. Tüntetések, globális pánik, a technológiától való félelem. Közben pedig az egykori IMF tagjai sem fiatalodtak, és már messze nem képesek mindarra, amire fénykorukban. A főszereplők tehetetlenek, mind a veszély, mind a helyzet mértéke túlnőtt rajtuk. Ez már a politikusok és hadvezérek asztala, ahol Ethanéket csak egy letűnt hőskor fosszíliáinak tekintik. És lépten-nyomon azt kell lássuk, hogy nem is járnak messze az igazságtól. Közben az Entitás csak falja magába az atomhatalmak rendszereit, azzal a végső céllal, hogy mindent elpusztít ezen a bolygón.
Ezt a hatást a képi világ is kihangsúlyozza. A megszokott, színes és napsütötte városok helyett sötétség honol. A látvány nagytotálokat közeliek váltották, de olyan mennyiségben, hogy klausztrofóbiás lettem tőle. A végső leszámolás nem is érződik igazán egy Mission: Impossible filmnek, olyan kitartóan nehezedik az emberre. És ez bizonyos értelemben remekül működik, azért pedig nem fogok megorrolni egyetlen szériára sem, amiért eltér a megszokott sablontól. Viszont azért már igen, ha szégyentelenül túltolja a saját elemeit, akár újak, akár régiek.
Nem ereszt a múlt
A végső leszámolásnak pedig nem kell a szomszédba mennie némi hatásvadászatért. Említettem, hogy az előző rész még nem volt ilyen borongós, tehát nem is ágyaztak meg eléggé ennek az apokalipszis-hangulatnak. Ezt az első órában olyan intenzitással próbálják kompenzálni, hogy nem csoda, ha valakinek ez idő alatt totál elmegy a kedve a filmtől. Csak döntik ránk az expozíciót, hiszen el kell jutni arra a pontra, ahova a hetedik epizód nem tudott. Aztán minden második mondatot egy visszaemlékezés követ. Alapvetően egy remek dolog, ha a folytatások időről időre visszautalnak korábbi eseményekre, de itt egészen extrém módon történik a nosztalgiázás. A forgatókönyv kitűzte céljaként, hogy minden korábbi résszel összeköti az utolsót, és ehhez nem éppen kifinomult eszközökhöz nyúlt.
És miközben nem ereszt a múlt, és vagy egy flashbacket nézünk, vagy egy nagy visszatérőt, a képi világgal is átesnek a ló másik oldalára. A folyamatos sötétet még úgy-ahogy el tudom nézni, de a közelieket már jóval nehezebb. Mert eleinte hatásos, de később még akkor is szinte csak ezt alkalmazzák, amikor már nincs rá szükség, és csak szokatlan lesz tőle az összkép. És nem elég, hogy a vizuális eszközöket túlhasználták, a tétet is annyira a szánkba rágják, hogy már rendesen nevetséges a dolog. Még a film felénél is megkapjuk ugyanazokat a gondolatokat, de olyan karakterektől is, akiknek ez volt az első mondatuk a filmben.
És itt jön be egy másik negatív hatása az ipari szinten történő nyomasztásnak. Egyszerűen nincs időnk megismerni az új szereplőket. Ehhez képest A végső leszámolás messze túlbecsüli azt az érzelmi köteléket, ami kialakul feléjük, és úgy kezeli őket, mint Luthert vagy Benjit, ami elég visszás érzés volt. Ilyen szempontból nem kellene, hogy fájjon az a rengeteg visszatérő, ők legalább nem nulláról indulnak. A lehetőséget azonban csak az elnökasszony tudta megragadni, a többiek szintén nem jutnak szóhoz a világvége zajában.
Atom, fizika és kémia
Ugyan nem alakul ki annyi kémia az újakkal, mint reméltem, azért teljesen steril sem marad A végső leszámolás. Néhány kisebb mellékszereplő ha nem is teljesedik ki, de szerethető bajtárssá válik, amikor elkezdődik az akció. A párbeszédekben pedig még a legletargikusabb pontokon is megcsillan a humor. Messze nem olyan mértékben, mint korábban, egyértelműen érezni az események súlyát, de vannak szórakoztató pillanatok is. És amikor beindul a gépezet, már nem is kérdés, hogy miért díszeleg a Mission: Impossible felirat a főcímben.
Mert lehet, hogy amorf, de mégiscsak egy monstrum. Lehet, hogy az elejét sikerült túltolni, de az aránytalanság mögött egy olyan élmény bújik meg, amely képes végig rabul ejteni. Mert amikor működik, A végső leszámolás egy kiváló dráma és egy elképesztő thriller. A vezérkarban kialakuló feszültség példásan adta meg az ellenpontját Ethan és csapatának szokásosan képtelen akciójához. Nem hagyták elfeledni, hogy mi a tét, és eközben mind Angela Bassett karaktere, mind pár tábornok gondoskodik az érzelmi töltetről is.
A skála túlsó oldalán
És persze ami késik, nem múlik, és az akció is bekúszik a képbe. Eleinte még viszonylag minimalista a látvány és a verekedések is. Ha nem tudtam volna, hogy mennyibe került a film, azt hittem volna, hogy megúszásra játszanak. A koreográfia már itt sem volt rossz, aztán ehhez szépen felnőttek a kaszkadőr-trükkök és a CGI is. Sőt, a film második felére az addig visszafogott látvány a széria legmeredekebb pillanatait szolgáltatja. Nem akarom lelőni, de a tengeralattjárós rész csaknem húsz perce egészen biztosan egyedülálló a filmiparban.
És itt sem igazán a parázs akció dominál, A végső leszámolás inkább lassan őröl fel, de azt elképesztő hatékonysággal csinálja. A feszültséget csak növeli és növeli, és végül hagyja kiteljesedni egy tradicionálisan izgalmas, M:I-stílusú jelenetsorban is. A film második fele olyasmi, amit látni kell, és moziban kell látni. Minél nagyobb vásznon, annál jobb. Nehéz leírni a dolgot, de külön emel a látvány értékén, hogy nem olcsó robbanások és egyértelmű CGI-termékek telepednek a vászonra, hanem mindennek van súlya. Ebben pedig a fantasztikus hangkeverés is sokat segít, amely számtalan plusz réteget ad a monumentális pillanatoknak.
És nem lehet eltekinteni a remek színészi játéktól sem. Angela Bassettet már megdicsértem kétszer, de nem túlzás egy harmadik sem. Tom Cruise szokatlanul meggyötörten néz ki végig, de éppen emiatt hiteles az utolsó nagy dobásra készülő, kiöregedett szuperügynök szerepében. Ving Rhamest és Simon Pegget pedig mindig öröm viszontlátni, még akkor is, ha mind a filmben, mind azon kívül meglátszanak rajtuk az évek. Hayley Atwell pedig egy visszafogottabb Grace-t játszik, mint az előző részben, de nem lehet panasz az ő alakítására sem.
Verdikt
Sajnos mégsem tudom teljesen pozitív hangnemben lezárni a kritikát. Ugyanis hiába eszeveszetten látványos és izgalmas a finálé, ha mindeközben kicsit mesterségesnek érződik. A film eleje olyan hatékonyan nyomasztott, hogy a leszámolás furcsa eseménysora nem ér fel teljesen a bemutatott tétekhez. Olyan mozzanatokon múlik a világ sorsa, amely egy jobban kibontott kontextusban már nehezebben emészthető. Mert amíg csak egy-egy terroristacsoport vagy titkos társaság, vagy annak vezetője az ellenfél, akkor hiába van meg a potenciál a katasztrófához, hihető, hogy elég egy-két (tucat) embert hatástalanítani. De amikor másfél órán át sulykolják beléd, hogy küszöbön a Föld pusztulása, már nehezebben nyeled le a tipikus M:I megoldásokat.
De még jobban fájt, hogy a történet, és így a karakterek lezárása is felejthető, a nagy katarzis elmarad. Pedig ennél tovább már nem lehet emelni a tétet, és csak remélni tudom, hogy ez volt az utolsó epizód. Nem azért, mert A végső leszámolás bármennyire is rossz lenne. Csalódtam benne, az biztos, de így is egy meghatározó moziélmény. Viszont szeretném, ha legalább ezt a szériát sikerülne méltósággal búcsúztatni. Mert bár szerintem azóta is az Utóhatás a csúcspont, még nem buktunk át annyira a zeniten. Még teljes pozitivitással tudok végignézni ezen a szérián. Még időben kell abbahagyni.