Az életemnek egy rendkívül pozitív fordulata volt, amikor először találkoztam a Monster Hunter szériával. A Worldnél kialakult a szerelem, a Rise-ra pedig mondhatni rajongássá mélyültek érzelmeim. Ezzel szemben a Monster Hunter Stories című spinoff sorozatot csak kellő távolságból figyeltem. És hiába érdekelt a jrpgsített átdolgozás, valamiért mindig csak tologattam magam előtt.
Most azonban a Cenega Rathalos szárnyán röptetett felénk egy-egy tesztpéldányt az eddig megjelent két játékból, amiért ezúton is nagyon hálásak vagyunk.
Az apropó pedig nem más, minthogy a Capcom egy pofás remaster képében kiadta az első részt Windows, PlayStation 4, és Nintendo Switch platformokra, illetve a folytatás is megkapta a PS4-es portot.
Mivel a fősodorbeli címek már rengeteg boldog pillanatot okoztak, lelkesen és talán kissé nagy elvárásokkal ugrottam fejest a sokkal könnyedebb Stories-ba. De vajon ez csak egy újabb bőrbe bújt Pokémon, vagy képes megállni a saját lábán is?
Zsebszörnyek, máshogy
Nem véletlen a Pokémon összehasonlítás. Ha szeretnéd betájolni, akkor a Monster Hunter Stories-t a legkönnyebben hozzá tudnám hasonlítani. Szörnygyűjtögetős/fejlesztős jrpg körökre osztott harcokkal, egyszerű sztorival, ami a fiatalabb célközönségre lő. Pont kiváló a hozzám hasonló harmincas fazonoknak!
A szörnyikéket (a játékban is monsties-nak hívják őket) nem csak ellopni kell tojás formájukban a fészkükből, de velük kell ütős csapatot alkotnunk, hogy legyőzzünk más szörnyeket. A történet pedig ehhez asszisztál, hiszen minden a szörnytojások körül forog, és hogy az általunk irányított karakter kvázi menő trénerré szeretne válni. A sztori ugyan rémesen elcsépelt klisékből építkezik, de én már annak is örültem, hogy egyáltalán próbálkoztak valamivel.
Miközben kifejezetten élveztem az első részt is, csak utólag vált szembetűnővé, hogy játékmenet szempontjából mennyire egyszerű, és primitív (ezt tessék nem pejoratívan érteni). Ugyan tele van jobbnál jobb ötletekkel, érdekes koncepciókkal, mégis többnyire egy Pokémon utánérzésnek tűnik. A mechanikák itt még nincsenek kiforrva, a jrpg-kre jellemző monoton és repetitív grind szekvenciák pedig gyakran felértek egy kínzással.
Monster Rider
A nehézségi balanszirozás sincs még a helyzet magaslatán. A játék néhol egészen szájbarágós, és túlmagyaráz dolgokat, máskor meg rábíz egy csomó dolgot a játékosra, hogy majd vagy felfedezi, vagy nem. Ha nem lett volna Monster Hunteres előképzettségem, akkor garantálom, hogy egy csomó dolgot nem veszek észre, vagy nem jövök rá. Ugyan előzetes tudás nélkül is teljes mértékben élvezhető mindkét Stories, de ilyen kis nüanszoknál azért mégis előnyben van, aki látott már falon Khezut.
Az egyensúly billegése igaz a harcokra is. Sokszor előfordul, hogy egyes csörték nem szolgálnak kihívással, legfeljebb sokáig tartanak. Aztán néhány méterrel odébb meg olyan ellenféllel akadunk össze, amelyik gondoskodik arról, hogy rendesen megizzadjunk. Bizonyos bossoknál meg annyira kilóg a nehézség, hogy órákig róhatjuk a köröket, hogy elég táposak legyünk hozzájuk (vagy kajáltathatjuk szörnyeinket nehezen beszerezhető szintlépős csemegékkel). Miközben a vad világ lényeit csípőből is le tudjuk csapni.
Az viszont meg tudott lepni, hogy a felszín alatt sok okos ötlet lapul, nem beszélve a temérdek tartalomról, amit sikerült belegyömöszölni a játékba. Mivel minden a szörnyeken áll, vagy bukik, a koncepció központi részeként a kreatív energia nagy részét ők vitték el. Cserébe viszont nem csak random gombokat kell nyomogatni, amíg elfekszik egy-egy kolosszus. Taktikusan kell kialakítani csapatunkat, ki kell használni az ellenfél gyengeségeit, és felépíteni a mi erősségeinket. Ha ezek megvannak, akkor legtöbbször izgalmas és gyakran izzasztó küzdelmekben vehetünk részt, melyek után nagyon édes a siker.
Már az első rész is lenyűgözően megidézi a főszéria hangulatát, de a folytatásra érik be igazán. Vagyis inkább már az passzol az utóbbi két konzolgenerációban készült modern MH-k szellemiségéhez. Főleg, hogy az első rész eredeti megjelenése két évvel a kazuár körökben is kirobbanó sikert arató Monster Hunter World előttre tehető.
Az első rész sétált, hogy a folytatás repülhessen
Alapvetéseiben nem sokat változott a folytatás, vagyis a Monster Hunter Stories 2: Wings of Ruin. Hangsúlyozom, alapvetéseiben. Még mindig egy szörnygyűjtögetős, körökre osztott harccal rendelkező jrpg-ről van szó. A játékmenetet felépítő elemek java is az első rész magvából csírázott ki. Ami működik, nem kell javítani alapon a MH Stories 2 meghagyta azokat az építőköveket, melyek az erős alapzathoz kellenek. És azokat vagy meghagyták eredeti formájukban, vagy közel tökéletesre csiszolták. Bár inkább az utóbbi a jellemző.
Az már biztos, hogy a fejlesztők rengeteget tanultak az első epizódból. Ami ott kissé döcögős volt, mostanra ki lett kalapálva. Miközben az első résszel játszottam, számtalanszor sóhajtoztam, hogy bizonyos dolgok miért annyira lomhák, nyögvenyelősek. A nyersanyaggyűjtés például elég szörnyű élmény volt, de hiányoltam az automatikus párbeszéd folytatást is. De ezek mellett is minden interakció egy kicsit lassú volt, ami nem segítette a grind-központú játékban, hogy jobban tűrjem a monotonitást.
A második részre viszont a korábbi hibák, vagy kényelmetlenebb mechanizmusok szépen össze lettek kapva. A menü és a magyarázatok egyértelműbbek lettek, az irányítás és interfészek kezelése is sokkal kényelmesebbé vált. Az átláthatóbb UI és gyorselérésű interakciók máris belopták magukat a szívembe. Így jóval nagyobb örömmel futkároztam körbe szörnyháton, miközben szisztematikusan gátat vetettem a helyi fajok evolúciójának. Az egész játékmenetre elmondható, hogy áramvonalasabb és gyorsabb lett, jobban hozzá lett igazítva a modern sztenderdekhez.
Szörny rt.
A műfaji sajátosságokat nyilván a Monster Hunter Stories 2 sem tudta levetkőzni, szóval az önismétlő játékmenet, és a magas grind-faktor ugyanúgy jelen van. De a fentiek tekintetében mindez sokkal viselhetőbb. Sőt, a játék mindent megtett azért, hogy az órák hosszat tartó szörnypusztítás élvezetes legyen és kellő jutalommal járjon. Már egy Monster Hunterhez képest. Aki ismeri a fősodort, tudja, hogy nem egyszerű új fegyvert, vagy páncélt szerezni, pláne nem azokat felfejleszteni. Itt sincs ez másként. A vadállomány egészségtelen gyérítése szükségeltetik ahhoz, hogy a cuccaink adatlapján nagyobb számok szerepeljenek.
Viszont míg a fejlesztésekhez szükséges nyersanyagok harácsolása, és önmagában a karakterünk és szörnyikéink fejlesztése az első részben jócskán fapados volt, addig a második rész az ebben rejlő problémákat is sikeresen felismerte és helyreigazította.
Megpróbálták a történetet és a karaktereket is érdekesebbé tenni, de csodát azért itt sem érdemes várni. A bejárható környezetek már nem annyira üresek és homogének, mint az első rész esetében, de hihető élettérnek sem nevezném őket. A célnak megfelel, miszerint megjelennek szörnyek, és szétverjük őket, de valljuk be, nem az environmental storytelling (kb. történetmesélés a környezettel/játéktérrel) lebegett a készítők szeme előtt.
A szörnybarlangok esetében is levonták a megfelelő következtetéseket: nem jó, ha mindegyik totál egy kaptafára készült. Így hát a dungeonnek is felfogható barlangokban is eggyel több kedve van a játékosnak időt tölteni, meg tojást lopkodni.
A rajongóknak lehet ismét csemege, de a szörnyek is többnyire ugyanúgy viselkednek, mint ahogy a többi játékban megszokhattuk. Alapvetően háromfajta támadási stílus van jelen a játékban, és a szörnyek meglepően logikus harcmodort használnak. Olyan mélységei azért nincsenek, mint mondjuk a Worldben, de itt nem is kell elvárnunk. A szörnyikék fejlesztésénél viszont megállhattak volna ott, hogy szintet lép és erősebb lesz. A génmanipulációs más-képességre-szert-tevős részt talán egy kissé erőltetettnek érzem. Ha viszont nagyon komolyan akarjuk venni a min-maxolást, akkor szinte elengedhetetlen lesz a játékmenet során.
Verdikt
A Monster Hunter Stories mindkét része nagyon szórakoztató a maga módján, de nem kell nagyon messzire menni ahhoz sem, hogy felismerjük hiányosságaikat, vagy hibáikat. Azonban azt sem lehet elvenni tőle, hogy tökéletes beugró mind a jrpg-k, mind pedig a Monster Hunter világába. Előbbi jellemzőit hozza tokkal-vonóval, utóbbinak pedig minden esszenciáját magában hordozza.
A főszéria szerelmesei rengeteg örömöt és ismerős dolgot tudnak maguknak kimazsolázni, miközben az új játékosok egyáltalán nem fogják úgy érezni magukat, mintha ki lettek volna hagyva a buliból.
Ha valamire ráfért a felújítás, akkor az a Monster Hunter Stories mindkét része. Nagyon hiányzott a szinkron az eredeti verzióból, a remaster viszont teljeskörűen megkapta a japán és angol hangot. Szintén jót tett neki, hogy végre stabilan és simán fut (legalábbis a PS4-es verzió egészen biztosan, amit PS5 konzolon teszteltem). Az efféle játékoknál nagyon fontos, hogy a játékmenet gördülékeny és kényelmes legyen, és szerencsére technikai oldalról semmiféle fennakadást nem tapasztaltam.
Egy szó, mint száz, ha a Monster Hunter főcsapás elsőre szörnyen bonyolultnak és melósnak tűnik, és nem ijeszt el a jrpg stílus, akkor a Stories mindkét részét nyugodt szívvel tudom ajánlani. Néhány kivételtől eltekintve kellemes és megugorható kihívást kínál. Valamint egy tök egyszerű, de aranyos sztorival, és számos kreatívan megalkotott és érdekes szörnnyel tud szolgálni. Macskás szóviccekből viszont egy életre telítődtem.
Ha pedig a hangulatból szeretnél egy kis ízelítőt kapni, akkor nézz bele a Monster Hunter Stories: Ride On című animébe, melynek első két része 2025-ig ingyenesen megtekinthető a YouTube-on.