A Bloober Team az egyik kedvenc horror-fejlesztőcsapatom, pedig a teljesítményük korántsem egyenletes. A Layers of Fear remek megoldásaival méltán lett az egyik legnépszerűbb pszichológiai horrorjáték, de kiegészítője, az Inheritance lapos volt és felejthető. A cyberpunk Observer egy remek világot alkotott, és a LoF trükkjei is működtek benne, így hibái ellenére egy kiváló cím lett, de a Layers of Fear második része már érezhetően túlhasználta a receptet, és képtelen volt megújulni. A The Medium érkezése előtt pedig adta magát, hogy az eddig nekem kimaradó Bloober-alkotás, a Blair Witch is sorra kerüljön, hogy lássam, hogyan melegített be a lengyel fejlesztőcsapat az eddigi legnagyobb dobásukra.
Persze voltak előítéleteim, hiszen nehéz volt nem észrevenni, mennyire vegyes, sőt, sokszor elutasító volt a Blair Witch fogadtatása. Meg egyébként sem vagyok nagy rajongója a filmeknek sem, így a plusz motiváció is hiányzott, hogy nekilássak a játékadaptációnak. A végigjátszás után viszont azt kellett lássam, hogy valójában egyetlen aspektusból sem lett rossz a Blair Witch, de mégsem ettől kúszott feljebb a Bloober-munkák átlagos színvonala. Ez ugyanis egy meglehetősen felejthető kaland lett a burkittsville-i erdőben.
[h]Az erdő mélyén[/h]
Egy kisfiú elveszik Black Hills Forestben, a rendőrség pedig nagy erőkkel próbálja előkeríteni a baljóslatú erdőből. Főszereplőnk, Ellis nem a legalkalmasabb ember a feladatra, hiszen mind pánikbetegsége, mint háborús PTSD-je hátráltatja a mindennapokban, és egy sűrű erdő különösen nem nevezhető nyugodt környezetnek. De úgy tűnik, ő a baktériumok azon 1%-ához tartozik, akiken nem fog a tisztítószer, mert Bullet nevű kutyája oldalán ő a leglelkesebb a kis Daniel hollétének kiderítésében. Persze ahogy sejteni lehet, az erdő elkezd játszani Ellis érzékeivel, és csakhamar nem lehet megmondani, mi természetfeletti, és mi Ellis lassan elboruló elméjének beteg szüleménye. Sőt, az is kétségessé válik, van-e kiút a fák végtelen útvesztőjéből.
A kezdeti keresgélés során kicsit megijedtem, hogy tényleg tűvé kell tenni az egész erdőt a kissrác után, de aztán hamar egy meglehetősen lineáris élménnyé vált a keresés. Ezzel nincs az égvilágon semmi probléma, hiszen a tágas erdei környezet miatt egy pillanatig sincs klausztrofób érzete a játékmenetnek. Tetszik vagy sem, de a horror mindig is irányított keretek között volt hatékony, és a Blair Witch által kínált kalandjátékos elemeknek is ez az ideális. Persze ha már kisgyerekek keresése egy megbomló elmén átszűrt erdőben, akkor nem tud nem eszembe jutni a Someday You’ll Return, ahol némiképpen szabadabb és mégis intuitívabb volt az erdőben bolyongás, de itt sem kifejezetten rossz élmény a felfedezés.
[h]Boszorkányság[/h]
Az erdő bár nem olyan hangulatos, mint lehetne, megvan egy nyomasztó, nyugtalanító légköre, amely miatt huzamosabb ideig fenn tud maradni a feszültség. Más kérdés, hogy azért igazán félelmetesnek sem nevezném az atmoszférát, sőt, bizonyos pillanatokban a veszélyérzet is alábbhagy. Ez pedig eredményez jó pár laposabb, felejthető szekciót, és ezt egy 4-5 órás pszichológiai horror neccesen engedheti meg magának.
A helyzet lényegében csak az utolsó fejezetre változik, ahol a Blair Witch végre képes volt a hatása alá vonni. Igaz, ehhez azokhoz az eszközökhöz kellett nyúlnia, amelyek a Layers of Feart is sikeressé tették. Mivel itt nincsenek túlhasználva, és a környezetünket okosan manipulálják, ezért ezzel nem is volt problémám. Ugyanakkor felmerül a kérdés, vajon képesek-e a fejlesztők ezen felül mutatni valamit, mert eddig minden alkotásukat ugyanaz a pár trükk emelte a magasba vagy tette fogyaszthatóvá.
A végső keringővel egyébként más problémáim is voltak. Nem szokásom ennyire belemélyedni egy adott szekció rejtelmeibe, de látványosan ez volt a leghangsúlyosabb fejezet, és itt csúcsosodtak ki általánosabb hibák is. Ez a szekció egyértelműen túl volt húzva, ahogy egy-két korábbi jelenet is, pedig a mennyiség horrorban inkább ront a helyzeten, minthogy segítene. A másik gondom a jumpscare-ek erőltetésével volt. Ha matematikából valaki bizonyítja, hogy 0=1, akkor lehet tudni, hogy az illető vagy leosztott nullával, vagy nem tette ki az abszolút értéket gyökvonás után. Ugyanígy, ha egy horrorjátékban szinte csak ijesztésekre épül a játékos terrorizálása, akkor lehet tudni, hogy nem lett megfelelően felépítve az atmoszféra, vagy a fejlesztők túlbecsülték az ijesztés hatótávját. Így lehet látszólag helyes lépésekkel (hiszen a Blair Witch néhányszor őszintén rám tudott ijeszteni) rossz következtetésre jutni, amely jelen esetben egy csak nagy ritkán félelmetes, és még csak nem is mindig feszült horrorjáték.
[h]Found footage[/h]
A Blair Witch pedig szinte minden más szempontból az érdektelenségig közepes. Út közben számos kalandjátékos elemmel találkozhatunk, például gyűjtögethető feljegyzésekkel, összeszedendő tárgyakkal vagy megfejtendő feladatokkal. Bár ez így együttesen teljesen jól működött, kicsit olyan volt, mintha ezek lennének a repülők, amelyek majd lenyomják a torkunkon a brokkoliként tetszelgő sétaszimulátort. És nem arról van szó, hogy a brokkoli rossz lenne, de ettől még érdemes felkészülni rá, hogy nagyon sokat fogunk eseménytelenül, vagy csak minimálisan zavartatva lófrálni az erdőben.
Maguk a feladványok egyébként változóak, vannak közöttük egészen alibi-interakciók, de egy-két összetettebb és kreatívabb is megfért közöttük, például amikor az erdei kisvasutat kell helyreállítanunk. Nagyon elveszve itt sem leszünk, de legalább itt voltak a legjobban összehangolva az amúgy egyszerű mechanikák. Utóbbiak közül a legérdekesebb a kameránk lesz. Ha már Blair Witch, mindenképpen szükség volt rá, hogy valamilyen formában megjelenjenek a talált felvételek. Ezeket visszajátszva nem csak pár fontos részlettel leszünk gazdagabbak, de ha a megfelelő helyen állítjuk meg őket (nem, nem úgy, mint az Elemi ösztönben), akkor a környezetünket is módosíthatjuk. Ez egyébként elsőre egy remek ötlet, csak amikor már huszadszorra várjuk meg, amíg kinyílik az ajtó a videón, már veszít egy kicsi a varázsából.
[h]Szörnyek szörnyű kamerája[/h]
A későbbiekben pedig a továbbvezető utat, vagy számunkra láthatatlan szörnyetegeket is felfed a kamera, kár, hogy ezek a részek teljesen vissza lettek butítva a „kövesd a fehér vonalat a földön” című, nem kifejezetten magával ragadó szabadtéri játékká. Szóval vannak itt ötletek, csak sajnos nagyon ritkán építkezik rájuk a játék, és ezek kombinációi is a békés együttélést választják a szimbiózis helyett. És mindez persze működik, de elmaradnak a nagy rácsodálkozások, elvétve lesznek csak emlékezetes pillanatok, minden inoffenzív és semleges.
Bár amíg a feladványok még így is inkább pozitív irányba billennek, az ellenfelek mindent megtesznek ennek ellensúlyozása érdekében. Eleinte még felvehetjük velük a harcot, ha a zseblámpánk fényével elvakítjuk őket, de bár ne tehetnénk. A ránk vadászó rémek ugyanis számunkra láthatatlanok, így az őket érzékelő Bullet útmutatására vagyunk bízva. Ezzel nem lenne baj, ha a közelben ólálkodó szörnyek miatt a blöki nem csinálna 2008-as MLG-videókba illő 180°-os fordulatokat, amelyeket nehéz úgy lekövetni, hogy egyszerre figyelünk rá is, meg az ellenfelekre is. Cserébe ha a rémek megtartják a tisztes távolságot, a frusztrációt a rutin váltja fel, úgyhogy összességében csak feleslegesnek érződnek az összecsapások (még ha az első pár alkalom ténylegesen fenyegető is). A végjátékban megjelenő opponensek pedig lényegében egy vonalban közlekednek oda-vissza, úgyhogy rájuk tényleg nem érdemes sok szót fecsérelni.
Amit viszont nehezen tudtam hova tenni, azok a hatalmas mozgó levélkupacok, amelyek időnként az utunkat állják. Most az egy dolog, hogy ezek mégis mit keresnek itt, de élmény szempontjából is a Poszeidón csókjával vetekednek. Nem különösebben nehéz elkerülni őket, de teljesen szükségtelen zavaró tényezők, amelyek mintha azt sugallnák, hogy tökéletesen mindegy, mi történik, amíg az kitolja a játékidőt.
[h]Az ember legjobb barátja[/h]
A fásultságot egyedül Bullet tudja feldobni, aki rendkívül aranyosra sikerült. Amellett, hogy szinte bármikor megcirógathatjuk, vagy adhatunk neki jutalomfalatot, a játékmenetnek is fontos része lesz. Gondoskodik Ellis lélekjelenlétéről, számtalanszor ő vezet el minket a megfelelő helyre, kiszagolja a nyomokat, megtalálja az ellenfeleket, vagy megkeres kisebb tárgyakat. Mondjuk a hozzá kötődő számtalan funkció nem mindegyikét lehet rendesen kiaknázni, például semmi értelme csak úgy elküldeni őt szaglászni, és nem tudom, ki lenne az a neandervölgyi, aki képes lenne összeszidni szegény ebet. Bullet így is lazán a Blair Witch egyetlen tisztán pozitív eleme, csak kicsit feltűnő volt, hogy a jó előre kijelölt pontokon kívül tényleg csak a társasága lesz majd előnyünkre. Bár az is igaz, hogy bizonyos pontokon valóban jobban éreztem magam, ha magam mellett tudtam Bulletet, úgyhogy ilyen téren le a kalappal a fejlesztők előtt.
Furcsa módon a telefonunk is hasonló helyzetben van: rengeteg funkciója van, akár még Snake-ezhetünk is rajta, de csak akkor kell előkapnunk, amikor erre felhívják a figyelmünket. És persze, ezek nem komoly hiányosságok, csak jó lett volna látni, ha legalább valahol megpróbálnak az átlag fölé lőni.
[h]Terápia helyett[/h]
Mert ez utóbbi a történetnél sem sikerült. Ellis nem egy jó főszereplő, mivel a játék meg sem próbálja szimpatikussá tenni. Azért van különbség a rossz útra tévedt, esendő ember, meg a seggfej között, és határozottan nem az utóbbi ideális jellemvonás egy főhősnek. Nyilván ennek ellenére érdekes, hogy pontosan milyen titkok bújnak meg a múltjában, illetve így is nehéz volt végignézni, hogyan hullott szét az élete, de a katarzis biztosan nagyobbat ütött volna egy szimpatikusabb karakterrel.
Az sem segít sokat, hogy a nagy csavar nagyjából fél távtól már erősen sejthető, vagy hogy így is marad jó néhány tisztázatlan részlet. Ettől még úgy általában nem rossz a történet, de nincs benne semmi lenyűgöző, meglepő, vagy zseniális, olyan horrorfilmes színvonalon ellátja a feladatát, nagyjából érdekessé teszi a történéseket, aztán szépen lassan elfelejtődik. A sztori egyébként több lezárást is kaphat döntéseink alapján, de nem kell nagyon nagy dolgokra gondolni, és a pozitív befejezést elsőre el is lehet felejteni, mert a paraméretek ismerete nélkül nagyjából lehetetlen elérni. Ja, és a történet csak nagyon vékony szálakkal kapcsolódik a filmekhez, szóval aki egy kvázi adaptációt vár, az biztosan csalódni fog.
[h]Sérült kazetta[/h]
Végül a körítés is pont a középvonalon mozog. A grafika távolról néha gyönyörű, de úgy általában is legalább szép, de közelről nézve már látszik, hogy jó néhány textúra alacsony felbontású, és pár modell szögletes. Látványtervezésben sem érdemes grandiózus formákra vagy sosem látott megközelítésekre számítani, ez egy erdő, annak minden hétköznapiságával. Ezzel egyébként nincs baj, más kérdés, megjelenéskor mire föl futott diavetítésként PC-n – de úgy tűnik ezzel a problémával a The Mediumnál is meg kell majd küzdjek.
A hangzás is teljesen korrekt, nem találtam kivetnivalót sem a szinkronban, sem a zörejekben. Talán a zene lehetett volna kicsit emlékezetesebb. Persze egy horrort fest alá, így indokolt, hogy sok morajlás, meg feszültségkeltő búgás legyen benne, de megfért volna mellé egy-két csendesebb, de megjegyezhetőbb dallam, esetleg pár libabőr-okozó melódia.
Cím: Blair Witch
Kiadó: Bloober Team NA
Fejlesztő: Bloober Team SA
Megjelenés dátuma: 2019. augusztus 30.
Műfaj: pszichológiai horror