Bár talán sosem volt igazán igazságos az élet, az utóbbi években egyre keményebb feladat pusztán megélni. Az infláció és az ingatlanárak az egekben, a mesterséges intelligencia eljön sokak munkahelyéért, és a nagyvállalatok sem szégyenlősködnek, ha pár ezer munkahelyet fel kell számolni némi plusz monopólium kedvéért. Egyes szektorokban egyre nehezebb elhelyezkedni, pályakezdőként is tíz év tapasztalatot várnak. Nem csoda, ha még a jobb módúaknak sincs mindig stabil jövőképe, vagy igazán hosszú távú tervei. És talán az a legszomorúbb, hogy szinte lehetetlen kitörni a rendszerből. Hiába biztatnak influenszerek seregei, hogy „törj ki a Mátrixból”, nem lehet mindenki kriptokereskedő vagy piramisjátékos.
És a „vállalat” nem engedi a lelkeket. Az egyre emelkedő tapasztalat-követlemények miatt nem olyan egyszerű csak úgy munkakört, vagy akár iparágat váltani. A munkahely nemcsak pénzkereseti forrást, de státuszt is jelent. És ha elég sokat tapasztalod, hogy nem te számítasz, hanem a teljesítményed, nem csoda, ha a megfelelési kényszer is felébred. Ez egy kegyetlen gépezet, amely megrág, és kiköp, mégis vissza kell térni bele. Nincs más választás. Hiszen ez az, ami ismerős, ez az, amire már annyi idő és energia ráment. Nem is biztos, hogy van élhető alternatíva. Park Chan-wook filmje ezt a reménytelenül toxikus kapcsolatot mutatja be ember és kapitalizmus között. Azonban ahelyett, hogy elmerülne a nyomorúságban, görbe tükröt állít neki.
Az angolna beteg
Man-su a felső középosztály kényelmében él, látszólag teljes idillben. Egy papírgyártó vállalatnál menedzser, és szereti is a munkáját. Jól keres, és van egy szerető családja is. Egy nap a cége angolnát küld neki, megköszönve a munkáját. Nem tudva, hogy ez mit jelent, Man-su jóízűen, a beteljesült boldogság állapotában fogyasztja el utolsó (igazán békés) vacsoráját. Másnap megtudja, hogy egy amerikai cég felvásárolta őket, sokakat elküldtek, és ő is köztük van. Man-su egy ideig reménykedik, hogy talál új, hasonló állást, azonban a piac telített, és egyre nagyobb szerepet kap az automatizáció.
A család szép lassan feléli a tartalékait, így drasztikusan csökkentik a kiadásaikat. Eladják az egyik autót, a kutyákat a nagyszülőkhöz költöztetik, sőt, a családi házat is kisebbre akarják cserélni. Man-su azonban nem hajlandó feladni, hogy a papíriparban helyezkedjen el. Nem vált szakmát, nem köt kompromisszumot. Ha kell könyörög, sőt, úgy érzi, ha kell, ölni is tud a pozícióért. Már majdnem ráejt egy jókora virágcserepet az áhított állásba ültetett kisfőnök fejére, de aztán jobb ötlete támad. Felméri, hogy ki lehetne erős riválisa, ha megüresedne a pozíció, és úgy dönt, először a konkurenciát számolja fel.
Kapálózás a kapitalizmusban
A Nincs más választás egy elképesztő érzelmi hullámvasútra ültet fel, amely az együttérzés peronjáról indul, majd néhány abszurd hurok után eléri, hogy a hideg is kirázzon tőle. Eleinte könnyű sajnálni mind Man-sut, mind a családját. Persze sosem voltak szegények, de látszik, hogy megdolgoztak azért, hogy jó életük legyen. És mindez egyik pillanatról a másikra eltűnik, olyan emberek miatt, akik számára a dolgozók csak adatok egy excel-táblában. Nem lehet hibáztatni azért sem, hogy először megpróbál visszatérni az iparba. Hiszen ez volt az élete, és jó is benne, egyszer még az Év Papíripari Munkása díjat is megkapta. És persze az életszínvonalat sem könnyű elengedni, ha már egyszer úgy érezte az ember, hogy ezt kiérdemelte.
Park Chan-wook emellett remek (görbe) tükröt tart a munkakeresés viszontagságainak is. A folyamatos visszautasítások (vagy akár azoknak is a hiánya), a megalázó állásinterjúk, a hónapokig tartó, egyre reménytelenebb kutatás. Elég pár hónapot eltölteni a LinkedIn-motivációs levél-interjú Bermuda-háromszögben, hogy tudjunk rezonálni az egyre kétségbeesett Man-suval. Néha realistán, néha némi nagyítással vagy metaforikusan találkozunk ezzel az álláskeresésnek hívott, kegyetlen játékkal. Eközben pedig ott van a hihetetlen nyomás is, hogy családapaként támogatnia kell a famíliát is. Persze egy ponton felmerül a kérdés, hogy meddig látunk egy szívszorító történetet a munkaerőpiac igazságtalanságáról, és honnan csak nettó makacsság ragaszkodni az áhított pozícióhoz.
Tökéletlen napok
Man-su ugyanis messze van a kompromisszumkészségtől. Alkalmi munkáját például gond nélkül elengedi egy interjú miatt. Ezen a ponton még érthető a döntés, hiszen még él a remény, de aztán egyre nehezebb racionalizálni a döntéseit. A gyilkosságok kieszelése persze már régen túl van a határon, de még ekkor is érezhetünk némi szimpátiát. Látjuk azt a megaláztatást, amit nagyképű újgazdagoktól és pökhendi vezetőktől kell elszenvednie. És láthatjuk azt is, hogy ha valami, a gyilkosságok még kevésbé mennek neki, mint az álláskeresés. A szinte szerethető bénázás mellett, amit előad, egy jó darabig eszünkbe sem jut, hogy a Nincs más választás nem azért készült el, hogy egyetértsünk a főszereplőjével.
Ahhoz, hogy igazán megértsük Man-su tragédiáját, érdemes őt párhuzamba állítani a Tökéletes napok protagonistájával. Hirayama ugyanúgy tanult, ugyanúgy jó módban élt, aztán mindent elveszített. Azonban amíg Wim Wenders filmje az apró örömök megtalálásának és megélésének története, a Nincs más megoldás a makacs őrületé. Amíg Hirayama vécéket pucolva is megtartja a méltóságát, az életének az értelmét, és a békéjét, addig Man-su görcsösen kapaszkodik a rendszerbe, amely kisemmizte és megalázta őt. A kettőjük különbségét a kertész-hobbijuk is remekül ábrázolja, de ennyire nem szeretnék spoileres tartományba tévedni.
Mindenesetre akkor vág igazán mellbe Man-su hadjáratának abszurditása, amikor megismerhetjük a potenciális áldozatokat. Ők ugyanolyan elszenvedői a rendszernek, mint ő. Van, aki az elbocsátások hatására alkoholista lett, van, aki már egy másik iparágban dolgozik. Man-su eleinte még felismeri bennük saját magát, de aztán szépen lassan mégis túllép ezen. A szemükre hányja, hogy miért akarnak visszatérni a papíriparba, miközben ő az, aki végképp képtelen elengedni azt. És ahogy közelítünk a történet vége felé, és Man-su egyre „ügyesebbé” válik, úgy válik egyre nagyobbá a kontraszt az otthon előadott, minta-családapai képhez képest.
Éjsötét komédia
Éppen ezért a Nincs más választás második fele egy egészen bizarr élmény. Miközben egyértelműen a tragédia, a komédia és a társadalomkritika egy érzékletes és izgalmas elegyét kapjuk, egyszerűen kényelmetlen élmény nézni. Kiráz a hideg Man-sutól, aki szépen lassan átvedlik egy sorozatgyilkos bőrébe. Ezt az érzést pedig tovább erősíti a család, akik idvel elkezdenek sejteni dolgokat. Ez traumákat okoz nekik, és dönteniük kell, akarnak-e mindent tudni, vagy jobb a kegyes ignorancia. Az tehát mindenképpen dicséretes, hogy általuk plusz perspektívát kap Man-su ámokfutása, de talán nem minden szálra volt ugyanakkora szükség. A Nincs más választás tempója néhány ponton képes megülni, és így jóval kevesebb lendülete lesz, mint ami talán jól állt volna neki.
Ugyanis a film komikus vonala tud közel olyan erős lenni, mint a dráma vagy a társadalomkritika. Park Chan-wook sokat épít az abszurditásra, a kontrasztokra, és gyakran csavar ki hagyományos jeleneteket. Frissítően szórakoztató pillanatokat okoz Man-su csetlő-botló gyilkossági kísérleteivel, és a káoszt is elszabadítja, amikor arra van szükség. A fergeteges fekete komikum alatt végig ott lappang a hátborzongató „valóság”, de talán pont ez a kettősség teszi még különlegesebb élménnyé a filmet. Az utolsó jelenetre azután visszakormányozunk a pusztán társadalmokritikus tartományba, ahogy az AI felbukkan. Talán ez az a pont, ami megmagyarázza a Nincs más választás egészét.
Mert a vége felé azért minden kapitalizmus-szatíra ellenére nem egyszerű megtalálni a lényeget, a célt a film mögött. A zárás által azonban a kritika kinyílik a művészet és mesterséges intelligencia kapcsolata felé is. És bár Park Chan-wook nem kínál sem megoldást, sem szájba rágós állásfoglalást, a jelenet sötétségéből érezhetjük, hogy mi a véleménye.
Kameramágia
Ha azonban valamit nem lehet sötétséggel vádolni, az a Nincs más választás képi világa. Ebben a filmben minden képkocka gyönyörű, és a felhasznált stíluselemek az első perctől az utolsóig izgalmassá teszik azt. Okosan bánik a színvilággal: az első jelenet látszólagos idillje a már-már bántóan harsány színekkel remek kontrasztot ad a film drámaibb részeihez képest. Az operatőri munka elsőrangú, rengeteg kreatív beállítást láthatunk. Ez pedig a kiváló vágással együtt olyan elképesztő áttűnéseket és szuperimpozíciókat ad nekünk, hogy egyszerűen öröm nézni. Ha A porszörnyet dicsértem a vizuális dizájn miatt, akkor a Nincs más választás egy egészen másik létsíkon van.
És ugyancsak remek teljesítményt nyújtanak a színészek. Lee Byung-hun remek választás volt a főszerepre, és jelenléte végig a szerető családapa és a rideg sorozatgyilkos közötti szuperpozícióban van. Egyszerre ráz ki tőle a hideg, és mégis éreztem felé egyfajta szimpátiát – az biztos, hogy meggyőző lakaítást nyújt. Son Ye-jin is kitűnő a vívódó és a családjáért küzdő feleség szerepében. De a mellékszerepekben is remek komikus vagy éppen tragikus alakításokat láthatunk. Sőt, még a gyerekszereplők is meggyőzőek, még ha nem is rajtuk van elsődlegesen a fókusz.
Verdikt
A Nincs más választás egy fantasztikus szatíra. Társadalmokritikája csontig hatol és elgondolkodtat, a bemutatott tragédiák is fájdalmasak, és közben mégis tud fergetegesen humoros lenni. Ez persze rengeteg különös, kettős érzéssel jár, és ki kell ábrándulni szereplőkből, korábbi előítéletekből. Éppen ezért talán nem való mindenkinek. Elsőre engem sem győzött meg teljesen, de majd’ egy héttel később már más színben látom. Ez egy fontos film, és mellé az egyik legszebben, legkratívabban fényképezett alkotás az elmúlt pár évből. Egyedi élmény, amellyel bitang erősen indul az év.