Nem egyszerű az irodalomtörténet legnagyobb műveit megfilmesíteni. A leggyakrabban beletörik a rendező bicskája, a próbálkozás pedig jó eséllyel feledésbe merül. Ez utóbbi akkor szokott bekövetkezni, amikor valaki elkészíti a klasszikussá váló, etalonná előlépő adaptációt. Ekkor valahogy a motiváció is alábbhagy a próbálkozásra, és a vándor egy időre hazaérkezik. Bár Homérosz eposza, az Odüsszeia messze nem esik a „megfilmesíthetetlen” kategóriába, nem véletlen, hogy nem sok mozgóképes változat forog a köztudatban. Volt már itt tipikus 50-es évekbeli olasz kosztümös film, távolról kapcsolódó Coen-vígjáték, legutóbb pedig Ralph Fiennes vette kézbe az ithakai király vándorbotját. Mindebből az Ó, testvér, merre visz az utad? a legerősebb, de azért azt túlzás lenne közvetlen adaptációnak nevezni.
Így hát minden adott volt ahhoz, hogy Christopher Nolan készítse el a viszonyítási pontot. A rendező, aki rendre képes jóllakatni a kritikusokat és a szélesebb közönséget egyaránt. Aki három éve az Oppenheimerrel Hollywood szemében is felért a csúcsra. Természetes, hogy mindenki tűkön ülve várta, hogyan visz vászonra egy évszázados kötelező olvasmányt, az irodalom egyik legjelentősebb darabját, nem igaz? Nos, nem éppen. Az Odüsszeia érkezését ugyanis ismét egy gigászi kultúrharc övezte, amely mindenről szólt, éppen csak a filmről nem.
Lassan azt érzem, hogy nem a filmes diskurzus van átpolitizálva, hanem a poltikai csörték vannak időről időre összefilmezve. Míg előbbivel nem lenne feltétlenül baj, utóbbi okozza, hogy egy Uwe Boll-fércmunka csaknem akkora publicitást kap, mint egy Odüsszeia-féle blockbuster, de legalább egyiknél sem a szakmai szempontok voltak előtérbe tolva. Ha kell, kamuhírekkel korbácsolnak nagyobb hullámokat a trollistenek (egy ponton Elliot Page-et mint Akhilleusz színészét mutatták be a hatás kedvéért), vagy a történelmi hűség álarca mögé rejtik a rasszizmust. De ahogy általában, úgy most sem volt értelme a hisztinek, hacsak annyi nem, hogy egy minimálisan lejjebb ejtsék az elvárásokat. Így viszont Nolan korántsem hibátlan, de remekül sikerült filmeposza még simábban vitte át a lécet.
Férfiuról szólj nékem, Nolan
Legyen ez bármilyen hihetetlen, az Odüsszeia többnyire leköveti Homérosz költeményét, így a cselekmény komoly megilletődést senkinek sem fog okozni. Odüsszeusz (Matt Damon) a trójai háború után tíz évvel még mindig egy távoli szigeten tölti a napjait Kalüpszó (Charlize Theron) oldalán. A rá két évtizede váró Penelopé (Anne Hathaway) kezére azóta egy sereg kérő pályázik, felélve az ithakai palota vagyonát. Az ifjú herceg, Télemakhosz (Tom Holland) aztán megelégeli a kérők, és elsősorban Antinoosz (Robert Pattinson) ármánykodását, és apja kutatására siet. A nagy bolyongás történetét elbeszélésekből tudjuk meg, egy részét Menelaosz (Jon Bernthal), a másikat a főszereplő szájából, mielőtt eljönne a jelenkori leszámolás ideje.
Az előző bekezdésben szándékosan emeltem ki ennyi színész nevét, ugyanis az Odüsszeia a Nolantől megszokott sztárparádét hozza. Egyrészt őrület, hogy a rendező mellékszerepekben is olyan neveket sorakoztat fel, mint Zendaya, Lupita Nyong’o, Mia Goth vagy éppen Travis Scott. Másrészt viszont nem állítom, hogy segít a beleélésben, hogy azokat az arcokat látom a klasszikus szerepekben, akiket amúgy minden második filmben az elmúlt pár esztendőben. Talán még Pedro Pascal és Dwayne Johnson hiányzott a képletből a teljességhez.
De minden rosszmájúságot félretéve legalább az alakításokra semmi panasz nem lehet. Matt Damon egy rétegelt, meggyőző Odüsszeuszt hoz, aki remekül ötvözi az eredeti figurát és a rendező-forgatókönyvíró értelmezését. De szintén remekel Anne Hathaway is, aki (kicsit nyögve a klasszikusan gyenge Nolan-féle női karakterek átkát) élettel tölti meg Penelopé figuráját. Robert Pattinson egy őstehetség seggfej karakterek alakításában, Samantha Morton elképesztően hatásos Kirkéként, John Leguizamo meg valahogy elérte, hogy nem ő a film legfelismerhetőbb mellékszereplője. Az összkép van olyan jó, hogy csak ritkán merüljön fel, Peter Parker mégis merre hagyta a piros hálós latexet.
…ki sokfele bolygott
Ha a szereposztás nem is, de minden más remekül követi mind az eredeti mű szerkezetét, mind Nolan vízióját. Ez a kettő persze egyszer-egyszer összeakad, de nagy átlagban sikerült a kecskét és a káposztát is életben tartani. Talán ettől féltek a legtöbben, de az Odüsszeia egy egészen hűséges adaptációja Homérosz eposzának. A legikonikusabb helyszínek és a főbb sarokpontok a helyükön vannak, és nincsenek gyökeres eltérések a cselekményben sem. A polgároknak nem kell pukkadnia, Homérosznak sem kell álmatlanul forognia kőkoporsójában. Persze lesz egy-két elhanyagolt kaland, kimarad Aiolosz és a hókarú Nauszikaá (szerintem a legfelejthetetlenebb, legrosszabb eposzi jelző – a szerk.). Viszont tagadhatatlanul az Odüsszeia jelenik meg előttünk, annak főbb üzenete érintetlen maradt, és mindehhez új művészi értelmezési réteg is született. Ha innen nézzük, hasonló kategóriában mozgunk, mint a Gyűrűk Ura (bár ez ellen minden objektív és szubjektív porcikám bőszen tiltakozik).
Az Odüsszeia középpontjában rendíthetetlenül a nyers erőn felülemelkedő leleményesség van. A kitartás, amely dacol köklopszokkal és szirénekkel, emberekkel és istenekkel. A hűség, amely kiállja több évtized próbáját, legyen szó egy házasságról, vagy egy mentor-tanítvány kapcsolatról. És persze itt van az archaikus hősítpus lassú hanyatlása, a gondolkozó, felfedező, kereskedő ember képe. Egy új kor küszöbe, ahol a lantosok ajkán még szólnak a hősi énekek, de egy új háború már nem hívja olyan kedvvel az ifjakat.
Mindezen Nolan nem változtat, de jó szokásához híven egy kicsit lejjebb tekeri a fényerőt. Az ő Odüsszeusza egy vonakodóbb, megtörtebb, bűnbánóbb karakter. Az értelmezése már félúton van Dante felé: a faló csele nemcsak háborút nyerő zsenialitás, de a szokásjog megtiprása és egy népirtás bölcsője. Odüsszeusz itt nem büszke arra, amit tesz, de kénytelen együtt élni vele. Rá kell döbbennie, hogy hiába odázza a hazatérést, egy idő után szembe kell szállnia az undok kérőkkel, nemcsak Ithaka csarnokában, de a saját lelkében is. Ez a valamivel földhöz ragadtabb és emberibb értelmezés remekül illik az eposztörténetébe, még akkor is, ha egy-egy mozzanat kicsit karakteridegennek tűnik ettől a filozofikusabb, visszafogottabb Odüsszeusztól.
Gondoljatok az emberi erőre
Nolan egy másik célja a történet varázstalanítása, demisztifikálása volt. Bizonyos szempontból szimpatikus, hogy az Odüsszeia nem fennkölt akar lenni, nem hexameterekben szavaló szereplőkkel kíván nagyobb súlyt szerezni magának. Viszont nem gondolom, hogy a teljesen hétköznapi szóhasználat volt az, amire elsősorban szükség volt. Amíg egy klasszikus dráma modern, minimalista feldolgozása közelebb enged a mű lényegéhez, Télemakhosz huszonegyedik századi szlengjét nem ellensúlyozzák az ókori kosztümök. Számomra kicsit illúzióromboló volt ez a nyelvi anakronizmus. Arról már csak nem is beszélve, hogy azok a kosztümök sem éppen korhűek. Egy fiktív történetben nem érdemes a történelmi hűségbe kapaszkodni, de pár ponton azért rezeg a léc, hogy éppen nem zavaró pár elem.
Talán ennek is köszönhető, hogy az Odüsszeia nem is nyert meg egyből magának. Lassan is indul be a cselekmény, az első fél óra visszaemlékezései szinte montázzsá alakulnak. A nagy vásznon pedig elsőre szokatlan volt a sok éles vágás közelik között, ez IMAX-ban határozottan igaz lehet. Aztán tisztességesen beérik a film. Jönnek a hosszabb, jól felépített jelenetek, minden helyszínnek saját, jellegzetes atmoszférája van. Aiaié szigetének feszültsége horrorba hajlik, ahogy a küklopsz barlangja is. Trója ostroma pedig egy tökéletes elegye a hőstettnek és a totális megrázkódtatásnak. Amikor pedig összeérnek a Nolan által úgy kedvelt keretes szerekezet építő motívumok, érzelmileg is meg tud érinteni.
Hiába karcolja a három órát, az Odüsszeia egyáltalán nem érződik hosszúnak. Megtalálja, hogy mik azok a pontok, amelyek tényleg elősegítik az építkezést, és hagyja, hogy a hatalmas szereplőgárdát legalább nagyjából megismerjük. Nincs szó merőben eltérő vagy meglepő figurákról, de jó volt látni, hogy az amúgy teljesen háttérbe olvadó Menelaosz-Helené páros itt kicsit több mélységet kap. Vagy hogy Odüsszeusz lázadozó legénysége sem csak egy sorscsapás, hanem esendő, de érthető emberek sora. Nolan Odüsszeiája úgy tud emberközeli lenni, hogy közben a látványos pillanatok sincsenek megspórolva.
Nem születtetetek tengni, mint az állat
Mert lesz mire fel nagy vásznon nézni a filmet. Tudom, biztosan nem ugyanaz, mint 70 mm-es szalagról IMAX-ban (aki kiruccant érte legalább Prágáig, majd mesélje el, megérte-e), de így is számos elképesztően festő jelenettel gazdagodhattam. Akár a végtelenül hullámzó tenger, akár a végnapjait élő Trója, akár a mitológiai szörnyetegek mind fantasztikusak. Nolan ráadásul mindezt makulátlan formanyelven tolmácsolja. Hibátlanul irányítja a néző szemét, emel ki részleteket vagy ad át hangulatokat. A remek operatőri munka és vágás megteremti azt az ógörög közeget, amelyet az egyébként nem túl hiteles jelmezek képtelenek lennének.
Bár a CGI-ra nem lehet panasz, azért nem állítom, hogy minden akciójelenet tökéletes koreográfiával lenne megáldva. A nagy leszámolás például kicsit esetlenre sikerült. Úgy tűnik, nem minden középkorú színész tudja hitelesen eljátszani az egyszemélyes hadsereget. Ami Keanu Reevesnek látszólag gyerekjáték, Matt Damonnak egy fokkal több nehézséget okoz. Nem olyan rossz maga a jelenet, de ad egy rossz szájízt, hogy a kimenetel inkább a kérők „udvariasságán” múlik, mint Odüsszeusz félelmetes mozdulatain. Cserébe a zenére egy rossz szavam sem lehet. Ludwig Göransson kiválóan ötvözte az archaikus hangszereket a modern hangzással, hogy igazán feszült és drámai pillanatokat teremtsen.
Verdikt
Az Odüsszeia korántsem lett tökéletes. Számtalan apró részletbe bele lehet kötni, legyen szó „történelmi” hitelességről, vagy egy-egy kevésbé eltalált jelenetről. De az összhatás mégis magával ragad. Odüsszeusz nagy vándorlása rátelepszik a lelkünkre, a jól ismert kalandokon újra izgulhatunk, és érzelmileg is könnyű bevonódni a kibontakozó bosszúhadjáratba. Mindeközben Odüsszeuszt egy kicsit más szögből is megismerhetjük, egy olyan emberként, aki miközben dacol a természetfelettivel, magával is meg kell küzdenie. Nem ez lesz Nolan legemlékezetesebb munkája, de egyértelűen nem lóg ki a veretes életműből. Az Odüsszeia egy alapanyaghoz méltó, eposzi adaptáció lett, csak érdemes így is kezelni. Adaptációként, nem pedig egy-az-egyben leképezésként. Ahhoz Elon Musk majd elpancsolja egy kisebb ország ivóvízkészletét.