Ugyan a Cult Of The Lamb című videojáték már bejelentése óta a radaromon volt, mégis totálisan megfeledkeztem a megjelenéséről. Ha Rirald kolléga nem emlékeztet rá, az is lehet, hogy simán elmegy mellettem. Ezt betudom annak, hogy szinte az összes címet, amit várok, folyamatosan halasztják, és a dátumok már egyáltalán nem azt jelentik, mint annak idején.
A Devolver gondozásában megjelent Cult Of The Lamb-et viszont igazán kár lenne kihagyni, mert totálisan elborult körítésével garantáltan emlékezetes darab, amire még évekkel később is szívesen fogunk visszaemlékezni.
[h]Kontrasztok játéka[/h]
A Cult Of The Lamb sikerének (egyik) titka a megvalósításában rejlik. Az aranyos állatkák és az egyébként cuki felszín mögött valami borzasztó módon el van borulva. Az ilyen szintű explicit okkultista, és sátánista ikonográfiát még a Doom is megirigyelhetné. Amihez persze hozzájön egy csomó lovecrafti ihletésű elem is. Az a csoda, hogy nem indult még petíció a betiltásáért.
Ártatlan(nak tűnő) báránykánk, – akit irányítunk a játék során – feltett célja, hogy elpusztítsa az eretnek püspököket, és hogy kiszabadítsa a leláncolt öreg istent. Ennyi story drive bőven elég is, a Cult Of The Lambet egyébként sem a narratívája miatt fogjuk szeretni.
A játék azonban nem pironkodik, nem fokozatosan vezeti fel okkult mivoltát, egész egyszerűen behajít a pentagrammok és fordított keresztek közé. Viszont ahhoz, hogy barink elérje céljait, és elejét vegyük az eretnekek álságos munkálkodásának, nem árt, ha megerősödünk. Ehhez pedig egy szektára lesz szükségünk, elvakult követőkre, és az ő odaadásukra.
A játékmenet pedig ezen a ponton fog két irányban haladni. Az egyik a szektaépítgetős colony sim-szerű vonal, a másik pedig a rogue-lite harcrendszer. Ugyan mindkettőnek megvannak a fénypontjai, és a fontossága, mégis előbbi lesz az, amivel a játék nagyobb idejét tölteni fogjuk.
Ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk megküzdeni a ránk váró eretnek veszéllyel, a kommunánkat fel kell virágoztatni. Követőket kell gyűjteni magunk mellé, akik minden további nélkül hisznek az ügyben, és persze bennünk (akinek meg kétségei vannak, várja őket a börtön és a térítés). Amikor éppen nem minket istenítenek, akkor nyersanyagot gyűjtenek, a farmot gondozzák, vagy jószerivel mindent összeszarnak.
Oké, még nem itt akartam felhozni a témát, de ha már itt tartunk! Mit akartak a fejlesztők a kakával?
[h]Szaros közjáték[/h]
Akit nem érdekel egy annyira profán téma, mint a széklet egy videojátékban, az görgessen a következő szakaszhoz, ez most tényleg csak arról fog szólni.
Szóval, a Cult Of The Lamb során marginálisan, mégis furán központi elemként szerepel a kaki. Ugyanis a szektánk területén nagy elánnal szeretnek potyogtatni követőink. Amit aztán nekünk kell eltakarítani. Később építhetünk pottyantóst, amit ugyanúgy pillanatok alatt megtöltenek, de ez most nem lényeges. Illetve karbantartó sufnit is tákolhatunk, és a trehány állatok maguk után is képesek lesznek eltakarítani.
No de, ha szét van szórva a terepen a csokis csiga, az a követők kedélyállapotára is kihatással van. Sőt, annyira nem bírja a kis lelkük, hogy gyakran a végtermék mellé oda is hánynak. Horst Fuchs klasszikusát idézve: és ez még mind semmi!
Különböző ínycsiklandó, és kevésbé megnyerő kulináris terméket is készíthetünk, hogy ne maradjon éhes száj a közösségben. Ezek nagy része ad valamilyen passzív bónuszt (vagy negatív hatást), és itt is megjelenik a kaksi-motívum. Bizonyos kaják instant beszarást vagy rosszullétet eredményeznek, mi meg takaríthatunk…
Végül, de nem utolsó sorban, a követőinktől is tudunk felvenni mikroküldetéseket. Ezek nem túl kreatívak és nem is változatosak, sőt igen gyakran ismétlődnek is. Némi extra hitért cserébe viszont megéri foglalkozni velük. Az egyik ilyen feladat, hogy készítsünk egy tál kakát, hogy székletétkezés céljából felajánlhassuk valamelyik követőnk számára. Nem viccelek, ez tényleg létezik, a végkifejletre pedig magatoktól is rájöhettek: takaríthatunk utánuk.
Na de ennyi szarevés elég is lesz egy cikkre. És most kanyarodjunk vissza a kritika érdemi részéhez; még most sem hiszem el, hogy egy játékteszt során külön ki kellett térnem ilyesmire…
[h]Lamb of God[/h]
Akik az előbbi intermezzo után is velem tartanak, azoknak ezer hála, igazi hősök vagytok! A többiektől pedig elnézést, de azért gyertek máskor is.
Ejtsünk néhány szót bővebben a játékmenetről. Ahogy már korábban pedzegettem, a játékidő nagyobb részét a kommuna menedzselésével fogjuk tölteni. Első lépésben követőket gyűjtünk, akiknek alapvető igényeiket ki kell elégíteni. Etetni kell őket, alvóhelyet biztosítani nekik, cserébe elvégeznek számunkra feladatokat. Fát, követ gyűjtenek, amiből építkezhetünk, vagy földet művelhetnek, hogy legyen miből kaját gyártani. De segítenek az építkezésben is, és ami a legfontosabb: odaadó szeretetükkel imádnak minket, ami Devotiont termel. Utóbbi segítségével fejleszthetjük a szektát: újabb épületfejlesztéseket vehetünk, melyek könnyebbé és jobbá teszik a közösség életét.
Ha a követők részére teljesítünk apró küldetéseket, vagy inspiráljuk őket, akkor szintet lépnek, és újabb “fizetőeszközt” adnak, melyből a szekta spirituálisabb vonalát erősíthetjük. Különböző doktrínákat oldhatunk ki, és érdekesebbnél érdekesebb rituálékat hajthatunk így végre, melyek többféleképpen befolyásolhatják a hitet, de magát a játékmenetet is.
Minden jóravaló szekta elengedhetetlen kelléke a templom, ahol istentelen ceremóniákat lehet tartani. A Cult Of The Lamb sem nélkülözi. Naponta összehívhatjuk állatkáinkat, kinyerve hitüket, amit aztán a keresztes hadjárataink során használatos fejlesztésekre fordíthatunk.
A játék ügyesen bánik a skálázással, abszolút remekül adagolja a kioldható újdonságokat, fejlesztéseket. Persze, ahogy növekszik a szekta, annál több nyersanyagra lesz szükségünk, de ez motiválóan hat, és nincsenek kiugró nehézségi tüskék. Illetve egyáltalán nem apellál grindolásra.
[h]A bárányok harcolnak[/h]
A Cult Of The Lamb játékmenetének másik oldala pedig a rogue-lite műfaját gyarapító harc. Négy különböző területen, random generált pályákon kell végig küzdenünk magunkat. Ha négyszer sikeresen elérünk a pályák mini-bossaihoz, és le is győzzük őket, akkor megmérkőzhetünk a területekhez tartozó püspökökkel. A menedzsment részen kioldhatunk hasznos, ámbár kissé felejthető upgrade-eket, melyek könnyítik, de legalábbis segítik hadjáratunkat.
És nagyjából itt ki is merül, amit érdemben fel lehet hozni a harcrendszerrel kapcsolatban. Nem váltja meg a műfajt, és érezhetően megúszósra sikerült a kivitelezés. A végére egy-egy mini boss, vagy az RNG-istenek kedvezőtlen habókossága miatt egy fokkal képes nehezebb lenni, mint amennyire indokolt, de még ez sem vészes, bárki számára megugorható a kihívás.
Minden próbálkozás során egy közelharci és egy távolsági fegyverrel indulhatunk harcba. Ezeket mindig random dobja a játék, de minden nekifutás alkalmavála belebotlunk olyan szobákba, ahol egy szintén random felhozatalból, de lehetőségünk van lecserélni őket.
Megintcsak véletlenszerűen adagolt tarot-kártyákat is aktiválhatunk, akár több ponton is egy nekifutás során, melyek jobbára passzív hatást fejtenek ki (plusz egy élet, nagyobb sebzés, mérgezővé válik a fegyver, stb.). Tarot-kártyákat a játék legkülönbözőbb pontjain lehet megszerezni, melyek jótékony (vagy kevésbé hasznos) hatásait aztán később a terepen tudjuk alkalmazni.
[h]A játékidő tisztelete[/h]
Nagyon szimpatikus volt a Cult Of The Lamb során, hogy tiszta célt kap a játékos, és tiszteletben tartja annak idejét. Nem szór ránk fölöslegesen olyan elemeket, melyekkel csak az időt akarja húzni. Van eleje és van vége, ami a mai játékok nagy részéről nem mondható el. Amit vállal, azt igyekszik maximálisan biztosítani, még akkor is, ha közben meg-megbotlik.
Ennél fogva nem is egy tökéletes alkotásról van szó. A játék utolsó harmadára érezhetően kezdett megfáradni. A követőink és a szekta eddigra már nagyjából önellátó (azért akad még dolog), és közel sem kell annyit foglalkozni velük, mint azt megelőzőleg. Az állataink szintlépése okafogyottá válik, és az érdekes kimenetelű rituálék használatára sem vagyunk rákényszerítve, így azoknak sincs túl sok értelme.
A szekta területén mindig lehet valamit szépíteni, módosítani, építgetni, kiegészíteni, de a játék vége felé mintha tudatosan elvágták volna az ehhez kapcsolódó motiváló erőket. Perfekcionisták előtt még ott lesz a lehetőség, hogy minden épületet kioldjanak, illetve minden dekorációs elemet beszerezzenek, de számomra egy idő után valahogy már nem csúszott a menedzselős rész. Egy ponton már fókuszt vesztettem és inkább arra koncentráltam, hogy egy levegővel letudjam az utolsó püspököt.
A Cult Of The Lamb jobbára egyszeri élményt nyújt. Ami változás adódik belőle, az a random faktor a rogue-lite elemek miatt, de ezen kívül az újrajátszási faktor igen alacsony. Talán akkor van értelme másodjra is nekifutni, ha tudatosan más doktrínákat választunk, és megnézzük azok miben befolyásolhatják a követőink mindennapjait.
A játékot PC-n teszteltem, és egészen sokáig értetlenül álltam Nintendós kollégák sirámai előtt, miszerint náluk elég sok bug ütötte fel a fejét. A Steam-változathoz szinte napi szinten jöttek frissítések a megjelenés napját követő egy-két hétben. És nem is találkoztam egyetlen hátráltató hibával sem… egészen a játékmenet utolsó néhány órájáig. Ott aztán már csőstül jöttek a bugok. Beakadó és eltűnő követők, kimerevedett textúrák, indokolatlan laggok, és még sorolhatnám. Olyan hiba viszont csak egyszer fordult elő, hogy teljesen újra kellett indítanom miatta a játékot. Ez pont eggyel több, mint amennyire igényt tartottam volna.
[h]Verdikt[/h]
A Cult Of The Lamb a kontrasztok játéka, ami ügyesen lavirozik az aranyos és az undorító között. A története nem túl izmos, de maga a játékmenet szépen épül fel, és majdnem a legvégéig remekül skálázza azt. A menedzsment és rogue-lite műfajok keveréke meglepően jól működik, és öröm látni, hogy mégsem akar több lenni annál, mint amire vállalkozik.
A játék dizájnja kellemes a szemnek, kellően ötletes és jól is néz ki. Az állatok aranyosak, de a cuki szektás vonal is minden elemében remekül fest. Ehhez hozzájön a rengeteg, erősen sátánista és okkult áthallás, (konkrétan mindenhol és mindenkin van legalább egy, de inkább több fordított kereszt – figyeljétek meg!) melyek igazán egyedivé varázsolják az alkotást. A halandzsa szinkronhangok zseniálisak, de úgy általában a hangok is találóak. A zenéje fülbemászó, játékos, mégis rejtélyes és sötét tónusú.
A néhány kellemetlen és ritkán előforduló bugokat leszámítva a Cult Of The Lamb egy kiváló szórakozás. A játékmenetet egyszerű elsajátítani, a játék sem hosszú a maga kb 20 órájával, és minden tekintetben egy nagyszerű indie-élményt tud nyújtani.