Úgy tűnhet, hogy Jonas Manke nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Omno című játékát egy pihentető felfedezős kalandként álmodta meg, és ezzel olyan alkotások nyomdokába lépett, mint például a Journey. Bár a hasonló címekkel nem nagyon lehet mellélőni – ha a vizuális oldal és úgy általában a hangulat rendben van, akkor meg fogja találni a célközönségét – berobbanni velük talán még nehezebb, mint máshol. Ha szigorúan vesszük, a hasonló alapokon nyugvó Abzu, Flower vagy Feather sem kiemelkedő játékok, mindegyiküknél van egy-egy ballépés, amely akadályozza azt az elmerülést, amire ezek a címek építenek.
Mivel nincs túl sok mechanika, hamar a végükre lehet érni, és a történetet is leginkább csak sejtetik, nincsen hol kompenzálni az ilyen apró hibákért. A diszharmóniát csak úgy lehet elkerülni, ha szinte hibátlan a megvalósítás, vagy ha a fejlesztő kockázatot vállal. Kicsit olyan ez, mint egy magas szintű sakkmeccs: a győzelemért meg kell riszkírozni a vereséget. Manke el nem ítélhető módon nem tette próbára a szerencséjét, így az Omno egy békés, gyors döntetlen lett.
[h] Csillagkapu [/h]
Az Omno egy névtelen utazó irányítását bízza ránk, aki egy letűnt civilizáció nyomában járva egy távoli kapu után kutat, ahonnan a mindent átjáró Fény jön. Az elődök bothordozó mágusaik segítségével megszelídítették a Fényt, és harmóniában éltek a természettel, ám ezt egy nap hátrahagyták, és zarándokolni kezdtek a kapu felé, ahonnan sohasem tértek vissza. Ide tartunk mi is, csak kérdés, ér-e annyit az, ami a másik oldalon van, hogy mindent feláldozzunk érte.
Amíg a társául szegődő kis lény oldalán célja felé tart, utazónk felfedezi a titokzatos vidékeket, annak élővilágát, és a fejtörőket rejtő ősi nyomokat. Összesen tíz nagyobb területen fordulunk meg (ezek teljesítése nagyjából 3-4 óra), és mindenhol nagyjából ugyanaz lesz a feladatunk. Össze kell gyűjtenünk három energiagömböt, ezzel aktiválni egy központi monolitot, majd megoldani a kijutáshoz vezető feladványokat. Ez a forgatókönyv ismétlődik végig, és abban sem lesz nagy változatosság, hogy a puzzle-ök semennyi intelligenciát és odafigyelést nem igényelnek – lehetsz részeg, aludhattál három órát az elmúlt héten, így is elsőre meglesznek. Különös módon abból a csekély és egyszerű elemből remekül építkezik a játék, mindent kombinál mindennel, úgy, hogy még ötlet is van benne, csak hát a nagy rácsodálkozásokról kell lemondanunk.
[h] Mozgás, fél egészség [/h]
A fejtörők gyakran társulnak egy egészséges mértékű platformerkedéssel, az összegyűjtendő golyóbisok egy részéhez pedig csak némi ugrálás kell. Bár nem vagyok fanatikus rajongója a 3D-platformereknek, meg kell hagyjam, itt kifejezetten intuitívnak éreztem az irányítást. Az ugrás hossza arányos a gomblenyomás hosszával, az irányváltás levegőben is folyékony, a vetődéseink hosszát pedig szintén természetesen lőhetjük be. Minden kézre áll, egyedül azt sajnáltam, hogy pont a térdmagasságú köveknél tud kicsit nehézkes lenni a mászás, és az ilyen apró csúszkálás pont ott okoz bosszúságot, ahol jóformán éppen semmi kihívás nincsen.
A platformerkedés általában sem igazán izzasztó, egyedül a vége felé kell hozzá egy minimális ügyesség, de cserébe egyre szórakoztatóbb. Út közben ugyanis újabb és újabb képességeket szerezhetünk meg – a már említett vetődést, a teleportálást, amit fix végpontok felé intézhetünk, de síelhetünk botunkon állva, vagy a levegőben lebegve mondhatunk ellent a gravitációnak. Ezek egymással (és a fináléban a fejtörőkkel) összefogva lendületes és élvezetes pályarészekkel ajándékoznak meg minket. Ezt az sem akadályozza meg, hogy a síelés egy idő után csak egy szegényes pótlása a sprintnek, sem az, hogy a repülés irányítása a kelleténél pontatlanabb. Bizonyos pontokon csak úgy sodor magával az Omno, és feledteti, hogy általában nem ilyen izgalmas a helyzet.
[h] Ismerős tájakon [/h]
Az Omno ugyanis felépítésében túlságosan következetes. Szükség van valamennyi rendszerre, de az is túlzás, hogy ha rájöttünk az egyes területek logikájára, akkor onnantól kezdve nagyjából semmi meglepetés nem érhet minket. Mindig érdemes a meditációs ponttal kezdeni, ahol utazónk kipihenheti magát, és egyben megtudhatja, merre találja az energiagömböket. Ezután végigjárhatjuk ezeket a pontokat, de legalább hármat közülük, majd nekiállhatunk a sztorit mélyítő feljegyzések keresésének, amelyek valamiért nem jelennek meg a térképen. A gömbök egyikét garantáltan egy jól látható monolit rejti, amelyet az élővilágból kinyert energiával aktiválhatunk. Ez rutinszerűen teljesül minden egyes pályán, és úgy a hetedik-nyolcadiknál már nehéz nem fásultan belevágni a rég-új feladatok végigzongorázásába.
Mindez a felfedezésnek sem tesz jót. Ezen a téren egyedül a kis állatkákkal voltam igazán kibékülve. Na nem csak azért, mert adnak egy kétsoros leírást magukról, meg újabb öt százalékot a teljesítettség mértékéhez, hanem mert egyedien viselkednek, és egytől egyig aranyosak. Mindig úgy éreztem, érdemes egy pár percet elszórakozni velük pályánként, mert mindig történt valami, ami mosolyt csalt az arcomra. Sajnos ez az egyetlen, amit a valódi felfedezéshez tudnék sorolni, pedig ennek kellene a játék sarkalatos pontjának lennie.
[h] Nem méltó Magellánhoz [/h]
Nem szeretnék mindig a marketingszövegeken és a leírásokon rugózni, nem szeretnék az az ember lenni, akinek hiányzik a pörkölt a sós földimogyoró mellől, de itt egyszerűen nem éreztem úgy, hogy tényleg felfedezés, amit csinálok. Különösen eleinte annyira kicsik és behatároltak a pályák, és annyira látszik a korlátosságuk, hogy attól nem lehet elvonatkoztatni. Egy ennyire limitált pályába nagyon nehéz belefeledkezni. Persze az ideális az lenne, ha titokzatosabb, rejtelmesebb, de láthatóan jelzett pontok között cirkálnánk, amelyek pont látótávolságban vannak, hogy mindig rántson magával a következő rejtély, de ne legyünk túltelítve sem az ingerekkel. Ez már ott elbukik, hogy itt pontosan tudjuk, hogy mi után megyünk, sokszor pontosan látjuk, hogy hol, kivéve a feljegyzéseknél, mert ott mehet a nem mindig izgalmas keresés.
Kicsit olyan érzés, mintha egy listát járnánk végig, amely kiszámítható, és legfeljebb abban van a kihívás, hogy hogyan közelítjük meg a kívánt pontot. A játék előrehaladtával ez utóbbi valamivel érdekesebb lesz, és a nagyobb távolságok miatt nem is éreztem magam klausztrofóbiásnak. Itt az egyes gömbök általában egy saját kis pályarészt kapnak, de néha már pont, hogy annyira elkülönülnek, hogy már amiatt nem beszélhetünk felfedezésről. A törékeny egyensúlyt csak ritkán sikerül megtalálni, ami nagyon kár.
[h]Citromfűtea helyett [/h]
A hangulat természetesen remek – ha nem is szippant magába olyan kitartóan, mint a Journey, egy megnyugtató, békés atmoszférája van. Nem utolsó sorban pedig az Omno gyönyörű. A design valamennyire hajaz a The Last Campfire megjelenésére, talán egy fokkal stilizáltabb, de mindenképpen látszik, hogy igényes tervezés eredménye. A színek jól mutatnak együtt, az egyes figurák kellően aranyosak, a monumentális épületek elég titokzatosak, és így az összhatás időnként akár lenyűgöző is lehet. A hatalmas mitikus lények például, akiknek a hátán utazhatunk, mindig kellemes és látványos kirándulásra visznek minket.
A hangzás is hozzájárul a barátságos hangulathoz – a zene kifejezetten megnyugtató, ha nem is igazán emlékezetes. Ezáltal az Omno egy valódi relaxációs élmény, ez tagadhatatlan. Ugyanakkor sajnos az összkép kifejezetten unalmasnak érződik időnként – ez pedig a nyugodt hangvétel mellett egészen álmosító tud lenni. Ez pedig nem egy jó ómen egy játéknak. Az Omno sajnos hosszú távon nem tudja fenntartani az érdeklődést, sem a játékmenetével, sem a sejtetett, éppen csak korrekt történetével, és így lehet a pár perces lepihenésből egy kiadós szunyókálás.
Természetesen ettől még megsüvegelendő Jonas Manke teljesítménye, aki a zenét és a tesztelést leszámítva gyakorlatilag egyedül hozta tető alá ezt a játékot. Sok más egyszemélyes fejlesztőcsapathoz képest ez nem egy egyetemi projektnek, hanem egy valódi, végletekig igényes játéknak tűnik, amely semennyire nem tűnik ki például a Game Pass kínálatából. És ha már itt tartunk, ha a nem is feltétlenül ajánlom, hogy a teljes árát fizessétek ki érte, Game Pass birtokában vagy egy leárazás után bátran neki lehet futni, mert semmiképpen nem rossz élmény.
Cím: Omno
Kiadó: Future Friends Games, StudioInkyfox
Fejlesztő: Jonas Manke
Megjelenés dátuma: 2021. július 29.
Műfaj: platformer, kaland, casual