Azt már a Gamescomos előzetesemben elsirattam, hogy szégyenszemre engem is elkapott a hype-vonat. Igaz, ehhez legalább egy húsz perces demóra volt szükségem. A Way of the Sword abban a nyúlfarknyi demóban nagyon meggyőzőnek tűnt. Ami azt illeti, annyira meggyőzőnek, hogy volt is bennem egy kis feszültség, hogy sikerül-e tartani egy cirka 20 órás játékban azt a kezdeti lendületet. Talán a kíváncsiságom vitt rá, hogy kapva kaptam az alkalmon, amikor Chewie bokros teendői miatt lepasszolta nekem a tesztelés jogát. És hogy beigazolódott-e a félelmem? Igen is, meg nem is. Az új Onimusha harcrendszere jobb szó híján mennyei. Ez mindenképpen kiemeli az akciójátékok híg-szürke tengeréből. De ahogy azt sokszor írtam már, megfelelő ellentartás nélkül egy pacek játékmenet csak háromlábú ló. Ez utóbbiban pedig a Way of the Sword nem mindig remekel.
Szamurájár a a rúd
Őszinte leszek veletek, nem vagyok benne hihetetlenül mélyen az Onimusha lore-ban. Bár, ahogy észrevettem, a rajongók se. Nem akarok előítéletesnek hangzani, de egy árva mukkot nem hallottam arról, hogy a sorozatban valójában mi történik, pedig belefutottam pár fanba az elmúlt három hónapban. Ez vagy azért van, mert céltudatosan nem a sztori miatt járulnak a sorozat oltárához, vagy azért, mert nem történik szörnyen sok érdekesség narratív szempontból. A Way of the Sword alapján én utóbira tippelnék.
Nem, nem arról van szó, hogy rossz lenne a történet. Ahhoz, hogy azt jó vagy rossz kategóriába lehessen sorolni, ennél jóval több energiát kellene befektetni. Főhősünk, Musashi valahol Kyoto külterületén ébred, majd azonnal elindul bajt keresni. Kihívja egy helyi szamurájklán vezérét kardpárbajra, jól el is náspángolja, majd mikor a többi klántag ezt kevésbé díjazza, nemes egyszerűséggel angolosan távozik. Történet szempontjából nem túl komplex, de ez a nyitány legalább tökéletesen vázolja, milyen protagonsitával van dolgunk.
Nem tart azonban sokáig Musashi diadalmámora. Egy kis séta után démonok támadnak rá, akik létszámtöbbletükkel és emberfeletti erejükkel papírmasét varázsolnak belőle. Gyors vágás után a pokolban találjuk magunkat, ahol egy fura szerzetes megkínál egy varázskesztyűvel, amely visszarángat minket az élők közé. Ha pedig ez még nem lenne elég, az éppen a hullánkon lakmározó démonokat is végre le tudjuk kaszabolni.
Kevés morális dilemmázás után a kesztyű elkezd beszélni hozzánk és Kyoto belvárosába irányít minket. Itt találkozunk egy valódi, nagybetűs Onimushával. Tudjátok, az az igazi nagy öreg, aki majd megtanítja a hátulgombolós akcióhősünknek a mesterség csínját-bínját. Innentől viszont elég faék egyszerűségű narratíva áll előttünk. Ha el kéne helyeznem valahol a narratológiai minőségi listán, akkor egy B-listás shonen szintjéhez raknám közel. Nem katasztrofális, nem kiemelkedő. Élvezhetően közepes, popcorn-zabálás és házimunka mellé ideális.
De azért még ebben a szürkeségben is vannak egész színes foltok. Okuni, a fent említett Onimusha-mester szárnysegédje gyakorlatilag a sztori dobogó szíve. Hol üdítően pimasz, hol meglepően mély. Gyakorlatilag az ő és Musashi közti dinamika szolgáltatja azt az érzelmi dinamikát, ami a történet fővágatából jórészt hiányzik.
És persze ott van Miyamoto Musashi, a nagy kardmester, aki puszta karizmájával még a legunalmasabb pillanatokban is önerből tartja legalább két méterrel az érdektelenség felett a narratívát. Fogalmam sincs, hogy a Capcom írói milyen filmeket, könyveket vagy mangákat fogyasztanak, hogy ilyen kendőzetlenül menő karaktereket tudnak írni. Musashu egyszerre vicces és szilárd, cinikus, tiszteletet parancsoló, de a megfelelő pillanatokban emberien esendő. Talán nem a karakterírás legmagasabb csimborasszója, de nagyon kellemes vele hosszú órákat eltölteni.
Sajnos a körítés egyéb részeiről már nem tudok ennyire terjengősen mesélni. A játékot PS5 Pro konzolon játszottam. Kicsit furcsálltam is, hogy nem találtam „Pro” módot a grafikai beállításoknál. Nem mintha annyira érzékeny lennék rá, hogy nagyítóval nézegessem, melyik karakternek melyik ránca látszik vagy sem. Összességében a Way of the Sword úgy néz ki, mint egy 2026-os RE Engine játék. Kicsit fényes, kicsit koszos, magas minőségű karaktermodellekkel, kicsit visszafogottabban kidolgozott környezeti elemekkel.
Azt azért mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy az atmoszféra, a fény-árnyékolás és a környezet