A The Shattering egy komor, kifejezetten komoly témákkal foglalkozó kalandjáték, amely egy széttöredezett elmében vezet minket végig. Sajnos ahogy a The Suicide of Rachel Foster, úgy ez a játék sem képes megfelelő hátteret biztosítani a feldolgozott problémáknak.
A The Shattering egy azok közül a kellemetlen játékok közül, amelyek szándékosan választják ezt az utat. Nem szórakoztatni akar, mint a videojátékok többsége, hanem az emberi élet legmélyebb, legkeserűbb szegleteibe kalauzolja el azokat a bátor vállalkozókat, akik belevágnak egy megviselő utazásba. Ez a szűk, de annál jellegzetesebb kategória számos klasszikussal látott el minket: elég csak a Papers, Please vagy a What Reamins of Edith Finch diadalmenetére gondolni.
Ugyanakkor úgy érzem, sokan félreértik ennek a kategóriának a receptjét. Nem elég, ha a lélek eldugott bugyraiba kapunk bepillantást, és nem elég, ha tragikus sorsokat látunk naturalista, lélekölő köntösben. Ezen felül szükség van arra, hogy a játék valóban jó legyen: vagy a játékmenet és a kiváltott érzelmek fúziójával, vagy egy zseniális történettel, akár egy emlékezetes, megindító hangulattal. Enélkül csak újabb próbálkozásokat látunk, ahogyan megpróbálnak kitérni a növekedő ingerküszöb és az egyre vadabb, egyre inkább tabukat döntögető témák ördögi köréből. A sors fintora, hogy tavaly májusban a Lorelai éppen ennek esett áldozatául: nem hatásos vagy emlékezetes, egyszerűen kellemetlen volt. Idén májusban pedig egy hasonló (és szintén áprilisi) tesztalany került elém, nem kis bánatomra.
[h]Utazás a koponyámon belül[/h]
Főszereplőnk, John egy író, aki jelenleg pszichiátriai kezelésen esik át. Rögtön az első képkockák során hipnotizálják, mi pedig azonnal alámerülhetünk John kicsavart, és töredezett tudatalattijába, ahol emlékek, félelmek, álmok és illúziók kavarognak. Az itt látott torz képek és motívumok alapján rakhatjuk össze egy szerencsétlen ember tragikus sorsát, végigkövetve életének meghatározó (és főként negatív) élményeit. Ahogy megismerjük nehéz gyermekkorát egy árvaházban, vele tartunk munkahelyi és magánéleti megpróbáltatásaiban, és végül elkísérjük egy titokzatos utazásra egy hotelbe, úgy jön elő a játékosból a részvét és a szomorúság.
Sajnos ennél több nem is jut nekünk a végigjátszás alatt, és erről leginkább a játékmenet tehet. És a legkevésbé sem azzal van a probléma, hogy a belső nézetű kalandjátékoknál megszokott módon nem lesznek különösebben összetett teendőink. Egy sétaszimulátor minimalista mechanikáiból is fel lehet építeni egy koherens élményt, amennyiben jól működnek együtt az egyes elemek. Ha pedig ebből egy megfelelő atmoszféra is kialakul, már úgy el tudok szórakozni egy címmel, ha sem komplexitás, sem történet terén nem nyújt maradandót.
[h]Orvosi eset?[/h]
Kezdjünk ott, hogy semmilyen fejtörővel nem találkozunk út közben. Ez alapvetően nem lenne egy létfontosságú szempont, de valahogy mégis előre jelezi, hogy a The Shattering nem a leglogikusabb alkotás. Marad tehát a kóborlás, és a klasszikus tárgyvizsgálás, a feladatunk pedig ki fog merülni a megfelelő objektum felvételében és felhasználásában. Nem szabad itt ötleteket keresni, csak jó kutya módjára össze kell gyűjteni minden jutalomfalatot, amit a készítők elszórtak a pályán.
Hogy mégse legyen teljesen primitív az összhatás, időnként meg is kell találni dolgokat. Néha, amikor a pályatervezők nem voltak szabadnapon, akkor ez egészen működőképes is lehet, néhány esetben szépen vezetik a szemünket, de máskor csak ötlet nélkül kutatunk interakció-képes részletek után. Ez a point & click kalandjátékok pixelvadász részeinek felel meg, és mint ilyen, nem éppen szórakoztató.
Egyébként meg nagyjából semmi érdekes nem történik, egyszerű teendőink nem lesznek sem a történet, sem a környezetünk szerves részei. Egyedül talán a háttérbe beolvadó, John gondolatait tükröző szövegekbe szorult némi ötlet, még ha hasonlót Edith Finch családi kálváriájánál is üdvözölhettünk. A játék négy órája során egyre lejjebb süllyedtem a teljes közönybe. Egy helyen például hosszú perceken át dobozoljuk ki bútorainkat egy költözés után, miközben legalább az esetek felében nincs lényegi funkciója annak, ami történik. A karantén miatt egy ideje úgyis előre köszönök az unalomnak, de ennyire azért nem ragaszkodom hozzá.
[h]Kopogószellem[/h]
Nagyobb gond, hogy a hangulat sem áll össze megfelelően. A leginkább fekete-fehér, csak néha színesített látvány egyedi, de nem igazán ízléses, számomra túlságosan kiégették a környezetet. Nem vállalhatatlan a helyzet, egy-egy lámpa leoltásával például sokkal pofásabb lett az összkép, de így is sterilnek érződik a környezet. A ritkán használt színeknek sincs olyan jól elkülönített funkciója, mint például a Sin City-ben. Az mondjuk szimpatikus volt, ahogy a címben is megjelenő töredezettség állandó motívum lesz, ahogy más, szimbolikus tárgyak is végigkísérik a játékidőt.
Egyébként vannak pillanatai a The Shattering-nek, főleg a néhányszor kifejezetten hatásos zenei anyagnak, és részben a profi hangkeverésnek köszönhetően. A Layers of Fear-ből ismert, jelenlétünkben megváltozó környezet is segít a helyzeten, igaz itt már úgy éreztem, mintha egy listán pipálnák ki a megfelelő elemeket. Körülöttünk széthulló és összeálló pálya? Van, továbbra is fantasztikus mechanika, de a trükkök már nem olyan frissek. Hátborzongatóra hangszerelt és torzított, hétköznapi hangok? Köszönik, megvannak, továbbra is futkározik a hátamon a hideg, de valós tartalom vagy tartós ijedtség nem tartozik hozzá. És persze, egy jól elkészített házi feladatnak is vannak erősebb momentumai, de ugyanúgy érdektelen vagy lapos szekciói is.
Meg voltak jelenetek, amelyeket nehezen tudtam besorolni. A játék elején egy hotelszobát bérel hősünk, ahol kívánsága ellenére folyton zavarják telefonhívásokkal vagy a szobaszervízzel. Ezeket a jeleneteket sikerült valóban idegesítőre megcsinálni, valóban felment bennem a pumpa, pedig nem ültem a vécé mellé. Végül is vehetjük úgy, hogy ezzel sikerrel teljesítették a feladatot, de ettől még nem a legpozitívabb élményekkel gazdagodtam.
[h]Elrontott gyermekkor [/h]
A legnagyobb probléma ugyanakkor, hogy a történet sem vitte át a lécet. Az alaphelyzet még aránylag érdekes, és hamar megvillannak elemek és utalások, amelyek felhívták magukra a figyelmem. A kíváncsiság néha olyan mértékben furdalja az ember oldalát, amelyre még a Viagra-használókkal túlzsúfolt buszúton sem kerül sor. A probléma csak az, hogy ezeknek a várakozásoknak egy sokkal kompetensebb sztori sem tudott volna megfelelni.
Az események hátteréről nem jutunk plusz információkhoz mondjuk feljegyzéseken keresztül (egy-két újságcikk kerül csak elénk). Ez nem feltétlenül baj, viszont azt sugallja, hogy minden kicsit is érdekes ismeretet magába foglal a fő történeti szál. Ehhez képest ez alatt a négy óra alatt annyi üresjárattal és oda nem illő, felesleges jelenettel találkoztam, hogy nehéz lenne elhitetni magammal, hogy a The Shattering valóban szólt valamiről.
Na jó, ez egy kicsit erős, mert komoly témákat érint a történet, csak éppen kicsit felületesen. John gyermekkoráról például kiderül, hogy nagyon is sanyarú volt. Az iskolában például zaklatják, és a tanár is rendszeresen kihátrál mögüle, sőt, szintén a lelkébe gázol. Ami nagyon furcsa volt, hogy a gyerekek minden előjel és indok nélkül, rögtön és kivétel nélkül ellenségesek John-nal. Az ilyesmire sosincs elfogadható indíték, de valamilyen katalizátor kell hozzá, viszont John-ról alig tudunk meg valamit, és ezáltal teljesen véletlenszerűnek tűnik minden.
Ja, és külön furcsa volt, hogy a gyerekkori traumák között milyen fontos szerepe van, hogy a szülők szabályokat vezettek be az életébe. Nem értem, miért ekkora gond, hogy csak négy és öt óra között nézhetett tévét. Ha húsz évvel később játszódna a történet, az okozna törést, hogy az anyuka nem fizet neki Fortnite-edzőt? Ettől függetlenül természetesen vannak szívszorító jelenetek a gyerekkorban, de a főbb események bemutatása változó hatékonysággal történik.
[h]Egyszerűen csak szomorú[/h]
Máskor viszont megint csak néztem, hogy mégis mi történik. És itt nem is a tudatalatti káoszáról van szó, egyszerűen csak nem találni bizonyos történések lényegét. És nem mondom, hogy nincsenek ötletes pillanatok. A könyvírás folyamatában megjelenő terepasztal, vagy a már említett jelképek ismételt felbukkanása jelzi, hogy igenis fektettek energiát ebbe a projektbe, egyszerűen a fókusz veszhetett el valahol út közben.
A nagy csavar és megfejtés pedig jó előre megsejthető, még ha a játék többnyire sikeresen bizonytalanít el nagyjából mindennel kapcsolatban, amit megtapasztalunk. A finálé így nem üt akkorát, és nem is igazán tesz pontot az események végére, mégis aránylag lezártnak, kereknek tűnik utólag a The Shattering.
A történet nem hatott meg, nem kaptam életre szóló tanulságot, és nem is rendültem meg. Ehhez egy sokkal hatásosabb és jobb játékmenet és sokkal hangulatosabb környezet kellett volna, hogy beleéljem magam. Ezután kellett volna egy jól felvezetett és erősen lezárt történet, amelyik megadja a kegyelemdöfést. Persze nem igaz, hogy semmit nem váltott ki belőlem a The Shattering. Szomorú lettem, és sajnáltam a főszereplőt. Ez a szomorúság egy ideig ki is tartott, de utána nem maradt semmi. Mert nagyjából ennyit képes elérni ez a játék: részvétet és rosszkedvet.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
