Az Oxenfree ugyan sohasem volt teljesen ismeretlen, de a köztudat nyomasztó súlyától sem kellett tartania. Ez nem meglepő egy remekül sikerült indie-játéktól, és pont elég volt ahhoz, hogy beindítsa a fejlesztők, a Night School Studio szekerét. 2019-ben pokoli ivászatra kalauzoltak el minket az Afterparty-val, 2021-ben pedig a videojátékos piacra bebotorkáló Netflix csapott le rájuk. Már a streaming-szolgáltató égisze alatt szállították le első játékuk folytatását, az Oxenfree II: Lost Signals-t.
Az első rész egyik legnagyobb bája abban lelt, ahogy a misztikumot kezelte. Persze az előzetesekből lehetett sejteni, hogy a tinicsapat kötetlen bandázása nem marad végig felhőtlen, de nem igazán lehetett felkészülni arra, ami ténylegesen fogadott. A szolid és hiteles dráma mellé megérkeztek az időhurkok és a párhuzamos univerzumok, amelyek az Oxenfree-t egy lebilincselő thrillerré varázsolták. Nem ez minden idők egyik legkidolgozottabb vagy legmélyebb története, de végig izgalmas tudott maradni. Éppen ezért, minősége okán kijárt neki egy második rész. Csak kérdés, hogy egy direkt folytatás mennyire képes átvészelni az elvesző titokzatosság átkát.
Bár egy több mint 7 éves játéknál ennek nem kellene gondot okoznia, aki fél az első Oxenfree spoilereitől, az ugorja át a következő két bekezdést.
A szigeti veszedelem
Ezúttal nem egy falka diák sorsának leszünk urai, hanem egy felnőtt nőt, Riley-t irányítjuk. Riley egy időszakos munkát vállalt a tengerparti Camena városkában, ahol jeladókat kell kihelyeznie a környező hegycsúcsokon. A műszerek segítségével gyanús elektromágneses hullámokat akarnak vizsgálni, amelyek zavarják a helyi tévé- és rádióadók adásait. Munkatársa, Jacob oldalán ki is helyezi az elsőt, amikor a közeli Edwards-sziget fölött egy furcsa, háromszög alakú kapura lesz figyelmes. A műszer kölcsönhatásba lép a hatalmas portállal, így tér és idő látszólag reménytelenül összezavarodik a csendes, természetközeli környéken. Mivel úgy tűnik, a jeledó gyengítette az ormótlan hasadékot, Riley és Jacob úgy döntenek, befejezik a munkát, és bezárják lyukat az égbolton. Ehhez azonban nem csak egy helyi szekta fiataljaival, de valami sokkal gonoszabbal is meg kell küzdeniük.
Aki játszott az első résszel, pontosan tudni fogja, hogy mire megy ki a játék. Az Edwards-sziget volt az Oxenfree paranormális történéseinek otthona, és az égen megjelenő geometriai alakzat funkciója sem kérdés. A fejlesztők szerencsére nem próbálták meg elbábozni, hogy senkinek fogalma sincs a kialakult helyzetről, mert nem lett volna kifejezetten hiteles. Helyette nagyjából fél órában felzárkóztatnak mindenkit a tragikusan elsüllyedt USS Kanaloa időn kívül rekedt tisztjeiről, akik a helyieket megszállva és irányítva akarnak visszatérni purgatóriumukból.
Nem kell felfedeznünk magunknak az időmanipuláció és a szövevényes múlt titkát sem, így pedig mehet is az első rész teljes misztikum-készlete a kukába. Mint említettem, nem lett volna jobb, ha hülyének néznek minket, csak így megkérdejeleződik egy közvetlen folytatás létjogosultsága. Egy olyan játékban, mint az Oxenfree, főben járó vétek, ha az expozícióban megtudjuk, kivel állunk szemben. Pedig itt (igaz, kisebb csavarokkal) pontosan ez történik. Nem árulnak zsákbamacskát, csak elindítanak minket az úton. Ha ez a folytatás olyan játék akarna lenni, mint elődje, akkora öngólt rúgna, hogy Durica 2008-as mutatványa eltörpülne mellette.
A saját tempójában
Szerencsére ilyesmi nem szerepelt a tervek között. Bár eleinte nem sok értelmét láttam, hogy a Lost Signals egyáltalán elkészült, rá kellett jöjjek, hogy ez egy teljesen másfajta történet. Kevésbé egy misztikus thriller, sokkal inkább egy személyes dráma, és ezzel nincs a világon semmi baj. A második rész a saját tempójában, intenzitásában és hangnemében hömpölyög, amely nem igazán felel meg az előzmény tulajdonságainak, de önmagában is megállja a helyét.
Az azért nem változott, hogy egy erősen dialógus-fókuszú játékról van szó, szinte folyamatosan beszélgetünk valakivel. Az Oxenfree-ben ez egy hektikus élmény volt, pörögtek a sorok, néha mintha Eminemmel társalogtunk volna, és könnyű volt lemaradni a válaszról, ha túl sokat elmélkedtünk. Ha közbevágtunk, az ugyanúgy elterelte a beszélgetést, mint a való életben, és mindenkinek nagyjából háromszor annyi szövege volt, mint amit a sétákra szánt idő megkívánt volna. Mivel ezek a párbeszédek jól voltak megírva, ez nem volt zavaró, csak a történet és a viszonyrendszer minél mélyebb megismerése munkát kívánt meg a játékostól.
A Lost Signals esetében ez nem annyira helytálló. Itt is lesz miről beszélgetni, de jóval kevesebb a karakter, és Riley is sokkal udvariasabb, mint Alex az első részben. A válaszainkkal így sokkal ritkábban vagyunk illedelmes hóhérok, és az általában egy szem partnerünk sem szenved szó-hasmenésben. Egy sokkal kényelmesebb, videojátékosabb formában kapjuk a dialógusokat, amely befogadhatóbbá, de átlagosabbá teszi a játékot.
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Annak a lehetősége viszont nem veszett el, hogy valószínűtlenül kedvesek és ordas parasztok is lehessünk másokkal. Ezúttal is olyan karrier-pusztító mondatokat ereszthetünk meg, hogy komoly önuralom szükségeltetik, ha mindenkivel jóban szeretnénk lenni. Ennek persze kihatása van a befejezésre, és mások irántunk való hozzáállására is. Ilyen szempontból örömteli, hogy kevesebb a félreérthetően összesűrített válaszopció, amikor nem az szalad ki a főszereplő száján, mint amire számítottunk.
Ez a szabadság a játékmenetbe már nem igazán szivárog át. Ezúttal is erősen be van határolva, hova lehet vagy érdemes menni, és csak néhány célpont sorrendjét választhatjuk meg. Camena viszont valamivel terebélyesebb, mint az Edwards-sziget, így mind a gyűjtögetni valókat, mind az elsődleges feladatunk helyét huzamosabb kóricálás árán érjük el. Emiatt, főleg eleinte nem egyszer kifogyott az eszmecsere, és így egyhangúvá tudott válni, ha már nem először jártunk valahol.
Éppen ezért lesz fontos, hogy tartsuk a kapcsolatot walkie-talkien keresztül a számtalan mellékszereplővel, akik kimentenek Jacob szótlan társaságából. Beszélgethetünk a helyi iskolarádió műsorvezetőjével, egy segítőkész erdőőrrel és egy instabil halásszal is. Némelyiküknek mellékküldetéseket is teljesíthetünk, de csak azzal is befolyásolhatjuk a sorsukat, ha például időnként rácsekkolunk, hogy alakul az öreg halász és a tenger viszonya. Ez egy remek megoldás, hiszen mi döntjük el, mikor és kivel akarunk kitérni a közelmúlt történéseire, vagy a környék érdekes sztorijaira. Azért érdemes figyelni a jeleket, mert nem lehetetlen teljesen elszalasztani egy-egy karaktert.
Apró finomhangolás
Ezen kívül a játékmenet nem sok újdonsággal szolgál, inkább kisebb csiszolgatáson estek át a mechanikák. Továbbra is lesz egy rádiónk, amellyel különös frekvenciákra hangolódhatunk rá, hogy egy-egy feladványból továbblendülhessünk. Ez most is elég pepecselős, pláne, miután megnyúlik a lefedett frekvencia-tartomány, idővel belefáradtam az állítgatásba. A megtapasztalt időhurkokat pedig továbbra is egy-egy szerkezet beállításával vághatjuk el, ez ezúttal egy kicsit összetettebb minijátékokat fed. Lesz néhány fejtörő is, amelyekben van ugyan ötlet, de sem mennyiségükkel, sem mélységükkel nem fognak senkit lenyűgözni, aki látott már életében kalandjátékot.
Ezen felül nem nagyon marad más, mint a sétálgatás (némi tér-idő zavarral tarkítva) és néha egy-egy interakció, és már teljes is a könnyűsúlyú point & click-élmény. Már csak azért is, mert most egérrel is kényelmesen körbejárhatunk a hegyekben, bár közben billentyűzettel is áramvonalasabb lett az irányítás (kontrollerrel eddig sem volt probléma). A sétatempó továbbra sem generál sok menetszelet, de mivel az Oxenfree II érezhetően egy kimértebb alkotás, mint elődje, ez belefér.
Közben pedig oda kell figyeljünk arra is, hogy a történet minél több szeletét begyűjthessük szétszórt leveleken keresztül. Bár ez a folyamat mechanikailag sokkal unalmasabb, mint az első részben – tényleg csak oda kell menni, és fel kell venni a rövid szövegeket – a világhoz sokat hozzáadnak.
Múlt és jövő között ragadva
Míg a háttérsztori építgetésével azért csak kényelmes kiegészítésekre volt szükség, a személyes szálnak már el kell vinnie a hátán a Lost Signalst. A rejtély nagyrészt kikerült a képből, ahogy a csoportdinamika is, és helyette csak egy szerethető, de kicsit kínos útitársat kapunk. A vele való beszélgetéskre tehát nagy felelősség hárul, néha szórakoztató, néha érzelmes kell legyen. Ez pedig egészen jól teljesül is. A két szereplő apránként megnyílik egymásnak, és egy el nem sietett, hiteles kapcsolat alakul ki közöttük. Már persze ha hagyjuk, és nem küldjük el Jacobot minden második megszólalásunkkal az anyjába.
Riley emellett számos hallucináción át élheti át a múltat és a jövőt. Beszélgethet apjával, és megszületendő gyermekével is, és ahogy várható, egyik kapcsolat sem idilli. Viszont pont ez az esendőség teszi szerethetővé az amúgy átlagos protagonistát. Riley múltjában ugyan vannak sötét foltok, de semmi olyasmi, ami ne történhetne meg bárkivel. Nem egy összetört személyiség, de nem is nyűgöz le a komplexitásával, egyszerűen életszagúan hétköznapi. Ez messze nem olyan csábító, mint az Oxenfree vad fordulatai, de így is kialakul egy melankolikus, érdekes hangulat.
Fordulat persze itt is lesz, de nem fog úgy letaglózni, mint az első rész. A Lost Signals elsősorban a szereplőire fókuszál, az ő viszonyukra, beszélgetéseikre, és mellette csak foltozgatja a nagy egészet. Arra azért figyeltek, hogy ne omlasszák össze a már felépített kártyavárat – túl könnyű elrontani mindent egy folytatással ebben a műfajban ahhoz, hogy ezt ne említsem meg. A történet egy tisztességes, kerek, csendes lezárást kap.
Jó csatornára váltva
Az Oxenfree II, ahogy az első rész is, egyszerű, de megragadó látvánnyal teszi magát emlékezetessé. A kicsit stilizált formavilág és az élénk színek jól festenek együtt, a fények feldobják az összképet, a nem evilági elemek pedig kellemesen ütnek el minden mástól. Bár másodszorra nem akkora a hatásuk, de a “felvétel” időmanipuláció során történő torzulásának, glitchelésének effektjei is kifogástalanok, ahogy az ezt kísérő hangok is. A fülünk egyébként is el lesz kényeztetve, mind az igényes szinkron és utómunka, mind a hangulatos dallamok miatt. A komponálásért felelős scntfc egy egyedi, titokzatos elektronikus hangzást alkotott, amely sokat segít az atmoszféra felépülésében.
Az Oxenfree II: Lost Signals tehát látszólag semmivel sem kevesebb, mint hétéves elődje, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Mert igen, ez egy másfajta élmény, lassabb, méltóságteljesebb. Lehet, hogy sokaknak ez kevésbé jön be, mint az első rész fokozottabb tempója, de ez is működik. Ugyanakkor preferenciától függetlenül, a folytatás messze nem olyan emlékezetes. Nem igazán mutat újat, nincs benne valódi titok, a párbeszédei el tudnak laposodni, és egy bizonyos szint után nem tud feljebb lépni. Semmivel sem tud több lenni, mint egy melankolikus dráma, és nem is kell neki. Csupán amíg ez az első résznek sikerült, és a bőröm alá tudott mászni, addig itt csak egy múló hangulathoz jutnak az impresszionista lelkek.