Ha valaki figyelmesen követ, hallgat podcastet, olvassa a cikkeimet, pontosan tudja, hogy nem sok zsánertől ódzkodom. Az egyik ezek közül a survival-crafting, a másik pedig az autókázós játékok. Nincs kimondottan rossz véleményem egyik műfajról sem. Egyszerűen csak nem szórakoztatnak. Nem érzem magamban a motivációt arra, hogy nagy elánnal ütlegeljek fatörzseket puszta kézzel csak azért, hogy másfél óra múlva egy kőbaltával, tizenöt óra múlva pedig egy acélfejszével ütlegeljem ugyanazt a fát. Ugyanígy nem tud feltüzelni a gondolat, hogy többszáz kilométer per órával nyomjam neki a sivatagban egy kiszuperált Suprában. Mindezek tudatában nem meglepő, hogy szerény lelkesedéssel szemléltem a Pacific Drive első trailereit.
Aztán ahogy múltak a hónapok, egyre több részlet derült ki a játékról. Autó felkészítése egyre hosszabb és hosszabb utakra, ahol mindig más és más veszélyek leselkednek ránk? Központi garázs, ahol bütykölhetjük a masinánkat, hogy messzebbre jussunk? Különböző útvonalak kiválasztása annak függvényében, hogy éppen mire vagyunk felszerelkezve? De hiszen ez egy roguelike! Nem egy explicit, hagyományos formulával operáló roguelike, de a szamár mégiscsak szamár, akármilyen színű. És ha valamit igazán imádok, azok a roguelike-ok. És milyen jó, hogy ez az egy hozzáadott elem meghozta a kedvemet a játékhoz. A Pacific Drive ugyanis nemcsak az egyik legkreatívabb crafting játék, amivel jó ideje játszottam, de mindennek tetejébe az egyik legérdekesebb megközelítése a horrornak, amit valaha láttam.
Abroncsderby
Amint azt említettem, a Pacific Drive szellemiségében egy túlélős-craftolós játék. Ez a gyakorlatban úgy csapódik le, hogy a játék elején egy szupertitkos, elszigetelt és elhagyatott kutatóközponton találjuk magunkat. Ahelyett azonban, hogy jólfésült katonák felolvasnák a jogainkat és udvariasan elkísérnének minket a legközelebbi kijárathoz, a talaj elkezdi megenni a lábunkat. Ebben a helyzetben pedig az egyetlen mentsvárunk egy leharcolt Wartburg kombi lötyögős futóművel, köhögő motorral és rohadó alvázzal. De ha bárkinek volt már égető szüksége négy kerékre, az tudja, mi történik azzal, aki sokat válogat a mogyoróban.
Mi sem példázza jobban, hogy áron alul szerzett verdánkra ráfér egy kis polírozás, mint hogy kábé száz méteren belül kifogy a benzin, pár perccel később pedig az egyik kerék megundorodik a kasznitól, és elindul külön utakon. Hál’ istennek ekkorra pont megérkezünk a zóna egyedüli mentsvárába és az ideiglenes otthonunkba, egy lepukkant garázsba. Nem túl kifinomult, de legalább ingyen van a benzin és a kötszer, ráadásul a villanyszámlát sem nekünk kell állnunk. Egy szó, mint száz, az autónk alapvető szükségleteit itt ki tudjuk elégíteni. De már első ránézésre is feltűnik, hogy ezzel a csotrogánnyal egy átlagos Pest megyei faluban nem tudnánk végigmenni három defekt és egy atomjaira tört féltengely nélkül, nemhogy nekiindulni az amerikai Csernobilnak.
Első feladatunk tehát az lesz, hogy a sufniból összekaparjunk pár alapanyagot; hulladékvasat, gumit, csavarokat. Ezek segítségével be tudjuk foltozni a karosszérián tátongó lyukakat, kicserélni a legramatyabb állapotban lévő nyárigumikat, és olyan állapotba hozni a kocsit, hogy legalább ötvenezerért el lehessen passzolni a használtautón. Nyilván ez eszünkben sincs, nem vagyunk mi autónepperek. Helyette nekiindulunk a zónának, hogy egy kis segítséggel ismét kijussunk a határkerítés fényesebb oldalára.
Lomtalanítás, lomtalanítás, ó-lomtalanítás!
Ehhez viszont egy jobb kocsira lesz szükségünk. És mivel a Pacific Drive világában nincsenek kényelmesen elhelyezett szalonok, kénytelenek leszünk a játék elején kapott tragacsot kiszuperálni. A kezdetekben minden alkatrészünk ócskavasból van. Idővel azonban felszerelhetjük autónkat acélajtókkal, ólommal kitömött motorháztetővel, vagy szigetelt ütközőkkel. Ehhez azonban alapanyagokra lesz szükségünk – sokkal többre, mint amit a garázs közvetlen környezetében meg tudunk találni.
A Pacific Drive világa csomópontokra van felosztva. Ezeken a megállókon pedig más-más nyersanyagokat tudunk összeszedni. Lesznek lakóövezetek, ahol használt elemeket, rézhuzalokat és nyákokat tudunk összeszedni. Más területek teli vannak mobil laborokkal, amiknek feltörésével olyan egzotikus dolgokhoz juthatunk, mint gázpalackok, kemikáliák, vagy a kapszulába zárt plazma. Ahogy pedig egyre furább dolgokkal próbáljuk felszerelni csodamasinánkat, úgy egyre ritkább és különlegesebb alapanyagokra lesz szükségünk. Ezeket pedig egyre mélyebben találhatjuk meg a zóna szívében.
Idővel fejleszteni tudjuk a motorunkat, tudunk rakni autónkra villámhárítót, tetőcsomagtartót és kéziféket is – sajnáljuk, ez nem az alapfelszereltség része, csak a Deluxe Roadster csomag tartalmazza. De kikaphatjuk a hátsó üléseket, hogy oda is mindenféle felszerelést pakoljunk. Merthogy autónk nemcsak a kasznijával szolgál minket. Egy kis akkumulátortöltés ellenében tudjuk magunkat gyógyítani, automatikusan le tudjuk söpörni a kaszniról a nem kívánt idegen testeket, vagy akár ideiglenesen le tudjuk lassítani az időt járgányunk körül.
Geigertánc
Ezekre a fejlesztésekre pedig hatalmas szükségünk is lesz. A Pacific Drive zónája ugyanis nem egyszerű sétagalopp, nem lehet hátradőlni és benyomni az adaptív tempomatot. Minden kanyarban változatos anomáliák próbálnak majd az életünkre és autónk eladási árára törni. Van itt elektromos köd, ami megőrjíti az elektronikát, a földből előtörő kőobeliszkek, amik ha nem az autó alvázát, akkor a karosszéria elejét kapják el, és sötét energiából kialakított szögesdrót-paca az aszfalton. És akkor még nem is beszéltem az általános útviszonyokról, amelyekhez képest a Tápiószőlősi bekötőút valóságos sztrádának tűnik.
Szóval rázós utunk lesz. Bukni fogunk, döcögni, borulni, és bizonyos pontokon úgy fogjuk szorítani a kormányt, mint friss jogsis az M0-n. Mindeközben pedig autónk folyamatosan amortizálódik. Jobb esetben csak a karosszériát kell kikalapálnunk, rosszabb esetben egy kósza anomália letépi az utasoldali ajtónkat. Ezzel még nem is lenne baj, bánja kánya, ha az anyós kirepül, de minél rosszabb állapotban van a kocsink, annál inkább kapunk a környezeti viszontagságok javából. Elkezdi megenni a popónkat a radioaktív köd, felvillanyoz a villámlás, és jobban fájnak az ütközések is.
Ahhoz pedig, hogy egy darabban visszajussunk a garázsba, nem elég felkészíteni járgányunkat, de sokszor út közben is autódoktort kell játszanunk. Van, hogy lemerül az aksi és be kell bikázni, vagy egy rosszul sikerült ütközés után a motorháztető elkezd füstöt okádni, ami bombabiztos jele annak, hogy valami nem kóser. Ekkor ki kell szállnunk és mindenféle sufnituningos módszerekkel rögtönöznünk kell valami megoldást, ha nem akarjuk, hogy a zóna folyton növekvő instabilitása utolérjen minket.
Ökörforgalom
Amint mondtam, a Pacific Drive nem egy hagyományos roguelike játék. Aki Hadest vár autókkal, az csalódni fog. Azonban ez a gyakorlatban alig érzékelhető roguelike fűszerezés gyönyörűen összefűzi a játék különböző elemeit, amik amúgy lehet, hogy nem működnének ilyen jól együtt. Minden expedíciónkat egy központi térképen tudjuk megtervezni. Itt kiválaszthatjuk, hogy milyen útvonalon akarunk eljutni melyik végállomásra. Ezt egyrészt az fogja eldönteni, hogy a sztorinak melyik szakaszában járunk, hogy milyen alkatrészekhez akarunk alapanyagokat összeszedni, és hogy milyen viszontagságokra van felkészítve az autónk.
Ha például rápakoltunk a kasznira négy extra üzemanyagtartályt, akár a hosszabb, nyugisabb útvonalakat is választhatjuk. Ha viszont nincs időnk vagy kedvünk teketóriázni, és úgy ítéljük meg, hogy járművünk elbírja az ütlegelést, akkor lényegesen lerövidülhet a menetidő egy kis extra veszélyért cserébe. Ezek a csomópontok ráadásul jószerivel véletlenszerűen generáltak. Az alapvető téma mindig ugyanaz – vagyis a lakóövezet mindig lakóövezet, a kutatóközpont pedig mindig tele van laborokkal és radartornyokkal. Azonban ezeknek az épületeknek az elhelyezkedése és az őket összekötő utak minősége és mennyisége mindig változik.
Emiatt, bár fel tudunk készülni az útra, mindig érhetnek kellemetlen meglepetések. Egy alkalommal például egy teljesen láblógatósnak tűnő kiruccanás az életemért vívott harccá változott, amikor egy anomáliavihar bal lábbal kelt fel, és elöntötte savköddel az egyik terület háromnegyedét. Ezeket a váratlan helyzeteket ott és akkor kell megoldanunk, és sokszor csak reménykedhetünk benne, hogy a kocsink gyorsabb, mint a gammasugárzás.
Ha elkap az ékszíj
De mindig van az a pont, amikor vissza kell térnünk biztonságot jelentő garázsunkba. Ezt tehetjük kevésbé kellemes módon is. Ha az anomália leköröz minket, akkor elveszítjük minden összegyűjtött nyersanyagunkat és kezdhetjük az egész expedíciót elölről. Ideális esetben a csomópontokon szétszórt energiagömböket összeszedve az autónkban elhelyezett generátort tudjuk feltölteni, ami elegendő naftáért cserébe nyit nekünk egy portált, ami visszavezet a sufninkba.
Azonban ezzel is érdemes vigyázni, ugyanis a portál megnyitásával az adott területen elkezd összeomlani a realitás szövete. Ez két hullámban érkezik. ha az első kör elkap, akkor szép lassan elkezdi lebontani a kasznit, leszívni az akkumulátort, elpárologtatni a tankból a benzinünket. Ha a második kör a hátsó ütközőnkhöz érkezik, és még nem vagyunk a portál küszöbén, akkor ott a vége az adott kalandnak. További adrenalinlöket, hogy ezeket a portálokat nem tudjuk túl közelről kinyitni. Zónától és a kapu nagyságától függően pár kilométerre lévő átjárókat tudunk csak aktiválni.
Jómagam is elkövettem egyszer azt a hibát, hogy egy messze túl hosszú szerpentines emelkedő alján kapcsoltam be a masinámat, az életmentő csillagkapu meg a hegy tetején volt. Nem tudom, hogy próbált-e már valaki felvezetni a Kékestetőre, miközben egy atombomba lökéshulláma van a seggében. A tapasztalatom szerint nem túl relaxáló élmény. Még úgy sem, ha éppen semmi nem mondja be az unalmast az autónkban, és nem kapunk durrdefektet egy kósza anomália miatt. Azt mindenesetre el tudom mondani, hogy soha eddig nem cseréltem még kereket kétszázas pulzussal.
Horse Power Lovecraft
Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy beszéljünk egy kicsit a Pacific Drive hangulatáról. Mert bár valóban figyelemreméltó, ahogy az autókázást, valamint a túlélőelemeket összeszegecselték ezen a roguelike alvázon, mégis leginkább az atmoszféra vitte el ezt a játékot a hátán. A Pacific Drive ugyanis kivételesen jól érti, hogy mitől működik a kozmikus horror műfaja, és ezt kiválóan alkalmazza is. Félreértés ne essék, ez nem egy horrorjáték. És talán ettől lesz valóban ijesztő.
Itt ugyanis nem lesznek deformálódott szörnyek, űrlények vagy baltás gyilkosok. Minden, ami az életünkre tör, a környezet részeként értelmezendő. Nyilván ezen jelenségek egyike sem természetes. Megmagyarázhatatlanok, agresszívek és barátságtalanok. De nem céltudatosan törnek az életünkre. Ugyanúgy, ahogy egy földrengés vagy egy hurrikán nem tör szándékosan emberi életekre, úgy a Pacific Drive elektromos, organikus és radioaktív anomáliái is inkább érződnek természeti erőknek. És mint ilyenek, sokkal nehezebben kiismerhetőek, mint bármelyik vérszomjas szörnyeteg.
Ez pedig egyfajta, lassan hatalmába kerítő paranoiát idéz elő. A játék sokszor játszik a fény-árnyék hatásokkal. Néha, mintha a szemem sarkából elkaptam volna egy-egy mozgó alakot, de amint odanéztem, nem volt ott semmi. A pályákon szétszórt manökenekről pedig soha nem tudtam megmondani, hogy valóban váloztatják-e a helyüket, amikor nem figyelek, vagy csak nagyon rossz a memóriám. A Pacific Drive nem ijesztő. Ez a játék nyugtalanító. Ez pedig egy olyan érzés, ami sokkal tovább megmarad az emberben, mint egy pillanatnyi szívinfarktus egy olcsó jumpscare után.
A sztráda sztárja
Továbbra is tartom, amit a Steam Next Fest cikkemben írtam a Pacific Drive-ról. A kezelőfelület és menük első ránézésre átláthatatlanok és kényelmetlen navigálni közöttük. Azonban idővel valahogy még ez a “hiba is” valahogy a játék javára válik. Ha éppen nincs valami kéznél, és nagyon sürgősen kéne, akkor a pepecselés csak még feszültebbé tudja tenni a helyzetet. Ezen kívül azonban nem tudom túl sok téren kikezdeni a játékot. Kiválóan néz ki, sokszor kifejezetten művészi panorámákat lehet lőni, ahogy a körülöttünk összeomló világ a mérgesvörös és a beteges sárga árnyalataival festi meg az éjszakai égboltot.
A sztori kielégítő, bár nem kiemelkedő. De legalább konzisztens és érthetően jut el A-ból B-be. Talán egy ilyen játéknál elviseltem volna egy kicsit nagyobb megfejtést, mint amit a konklúzióval kaptunk. De nem tudom hibaként felróni, hogy végül kicsit személyesebbre vették a történetet, és ahelyett, hogy valami nagy kozmikus összeesküvésre derült volna fény, igazából csak megtört emberek elkeseredett küzdelmét dolgozza fel olyan erőkkel szemben, amiknek az irányítása kicsúszott a kezük közül.
Összességében tehát a Pacific Drive kipipál mindent, ami egy tisztességes játékhoz kell. Ezen felül azonban kiemelkedő atmoszférát nyújt, és igazán szokatlan és üdítő módon nyúl hozzá a horror műfajához. És ha ez nem lenne elég, sikerült két olyan zsánert vegyíteni, amitől alapjáraton sikítófrászt kapok. Nem elég, hogy vegyíteni sikerült őket, úgy álltam fel a játék elől, hogy ez volt az eddigi év egyik legkellemesebb meglepetése. Ezért díjakat még nem tudok osztogatni – ahhoz a többi szerkesztőt is meg kell győzni -, de egy igen magas pontszámot idebiggyeszthetek.