A tavalyi év utolsó hónapjai rendesen próbárra tették rajongásomat a videojátékok iránt. A WoW Shadowlands sajnos nem azt nyújtotta, amit vártam tőle (és bugos is volt), az Assassin’s Creed Valhalla ugyanez pepitában, a Cyberpunk 2077-ről meg inkább ne is beszéljünk. Számomra 2020 nem volt egy olyan év, amire szívesen fogok visszaemlékezni később. Azonban mégis megjelent egy kincs, amit ugyan 2021-ben pótoltam, de visszamenőleg azért beírom a pirospontot. A Paper Mario: The Origami King ha nem is a legjobb Mario játék valaha, vitathatatlanul fantasztikus szórakozás.
[h]Összehajtogatva[/h]
Papír Mario és Papír Luigi a Papír Peach Papír Kastélya felé tartanak, ahol természetesen a hercegnőt elrabolják. A királyság felett átvette a hatalmat az Origami Király, akinek a célja, hogy mindenkit jól összehajtogasson.
Ha Mario-játékról van szó, akkor a történetet illik a helyén kezelni. Nyilvánvalóan senki sem mély karakterépítést fog keresni az ugráló vízvezetékszerelő környezetében. És a papírvékony sztorin (haha!) kívül ezúttal sem fogunk többet kapni. Ehhez képest is a felhőtlen boldogságon kívül, amit a végigjátszás soránéreztem, engem is meglepett egy erősen érzelmes és megható rész a játék egy bizonyos pontján. Egyáltalán nem tudtam hova tenni magamban, annyira hirtelen jött, és a maga egyszerű módján mégis szívből jövő érzelmi reakciót váltott ki bennem. Le a kalappal!
A történetről nincs is értelme a továbbiakban megemlékezni. Azonban nagyon jól működnek a – főleg szóviccekre épülő – párbeszédek. A játék során végig velünk tartó Olivia – az Origami király, Olly testvére – nem lesz híján naiv, de szeretnivaló megszólalásokkal és persze sok-sok humoros odamondással. De az összes többi mellékszereplő, vagy random megmentett Toad az utolsó mondatig vicces, aranyos és negyedik fal döntögető.
[h]Félfamentes faviccek[/h]
Meg úgy az egész Paper Mario a maga módján egy abszolút szerethető kikapcsolódás rengeteg kisebb-nagyobb kihívással és imádnivaló karakterekkel. Számomra a játék humora telitalálat. Gyakran a szelid kisgyerekeknek szánt poénoktól eltérően tipikusan olyan sorokkal is találkoztam, amelyek fixen a nagyobb korosztálynak fognak csak leesni. Viszont azt is megértem, akinek ettől bukik az egész élmény: mert egyszerűen nem ugyanúgy vagyunk bekötve és sokak számára csak simán nem vicces ez a fajta humor. Ezzel aligha lehet mit kezdeni.
A gyorsutazást például Fax Travelnek hívják; és hát ugye Mario papírból van, így egy faxgép segítségével tudunk átkerülni egyik helyről a másikra.
A játékmenetbe beletanulni ugyanannyira intuitív és immerzív, mint amennyira általában a Mario-játékoknál megszokhattuk. Szinte azonnal tudjuk mit kell csinálni, és máris belecsöppenünk életünk következő nagy kalandjába. A játékmechanikák egyszerűek, de skálázhatóak. Nem kötelező mindent összeszednünk, simán haladhatunk a fősődorral előre, de mégis annyira jó érzés kiszabadítani a teljesen indokolatlan helyekre került Toad-okat. És szintén elégedettséggel tölt el, ha rejtett kincsre, vagy láthatatlan ?-blokkra akadunk.
Ezeket a gyűjthető dolgokat a Toad-városi múzeumban tudjuk megtekinteni és a Map menüpont alatt egyesével szépen számontartja a játék hány százalékban szereztük meg a collectible dolgokat. A harcokért és ezerféle egyéb tevékenységekért járó coinokból pedig sok más item mellett vásárolhatunk csengettyűket, amelyek jeleznek, ha a közelben Toad, láda, vagy ?-blokk található. A többi rajtunk áll, hogy megtaláljuk-e őket.
[h]Kör közepén állok[/h]
Talán az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a Paper Mariónak, hogy a harc kimondottan repetitív. Elég sokszor ütközünk ellenlábasokba, és a harc mechanikája hamar önismétlővé válik. Habár próbál valamit mindig variálni a játék, egy idő után már ez sem segít. Lecsupaszítva annyi a feladatunk, hogy a körénk rakott ellenfeleket vagy egyenes vonalba, vagy 2×2-es blokkba forgassuk, így szerezve támadási bónuszt. A critical csapások még így is önelégült mosolyt csaltak az arcomra, de már a tizedik csata után éreztem, hogy a játék ezen a téren már nem fog túl sok újat mutatni. És a kétszázadik battle után néha már sírni támadt kedvem.
A sorba rendezés ráadásul időre megy (ezt az időt növelhetjük különleges itemek segítségével) és megadott számú variálásra van csupán lehetőségünk.
Ugyan minden területen más és más ellenféltípussal kell megküzdenünk, de általában az első harc után kiismerjük gyengeségeiket, és a vége mindig ugyanaz: vagy agyontapossuk őket, vagy kalapáccsal vágjuk pofán (vagy powerupot használunk); az meg teljesen mindegy, hogy az ellenfél repül, eltűnik, újraéled, vagy tüskés.
Egy ideig úgy kezeltem a boss harcokat, hogy a teszt során mindenképpen pozitív színben fogom feltüntetni őket. Az adott pályarészek főellenségei a maguk nemében tényleg humorosak és kihívás megküzdeni velük, de valahol a sivatagos világ óriás lyukasztójánál tört el bennem valami.
Akit egyébként úgy csalogatunk elő, hogy a legfunkybb zenét meg kell keresni a zeneileg ínyenc lyukasztó számára, és DJ Toad party-t csap: utána következhet a harc.
Sajnos hiába a kreatív ellenfél, ha lecsupaszítva ugyanaz törénik, mint a sima csatáknál. Csak ez annyival frusztrálóbb, hogy egyes boss-harcok sokáig tartanak, néha nehéz kisilabizálni, hogy miként lehet legyőzni őket, és egyértelműen a játék többi részéhez képest gyakran irrelevánsan nehéz. Na jó, talán összesen egyszer sikerült meghalnom boss-harc közben, de ez a fajta kihívás és időhúzás inkább idegesítő, mintsem szórakoztató.
[h]Szamárfül[/h]
Ritkán szoktam Nintendo játékot technikai oldalról megközelíteni. Nyilván tudjuk, hogy a Switch képességei lemaradnak nemhogy az új generációhoz, de még az előző érához képest is. Ettől függetlenül semmilyen ponton nem lehet azt mondani, hogy a Paper Mario ne működne tökéletesen. A fix 30 FPS egy pillantra sem nyaklik meg, és a rengeteg kreatív látványbeli megoldás mellett maga a grafika sem marad el.
A vibráns színek, az alapos gonddal (papírból) megalkotott textúrák, környezeti elemek és animációk egyszerűen fantasztikusak. Tipikusan olyan játék, amelynél a vizualitás minden pontja rendben van, és semmi sem üt el egymástól. Ugyanúgy van helye a művészi látványvilágban az erdős résznek, sivatagnak, tengernek mint Olly kastélyának. Ahogy a klasszikus Mario-ellenfelek papírból készült másolatai is elférnek egy realisztikus színesceruza-boss mellett.
A színes, de nem hivalkodó látvány mellé szeretnivaló zene is társul. Minden területnek megvan a maga hangulathoz illő dallama, aminek egyetlen hátránya, hogy legtöbbször rövidek. És mivel ismétlésen vannak, hamar átmegy a játékos kedves fütyörészésből ingerülten dúdolóba. Ahogy a látványbeli elemeknek, úgy a hangoknak is megvan a pontos helye és időzítése. Minden effekt akkor szól és úgy, ahogy az a nagy könyvben meg vna írva, és az “extraként” szolgáló groovy dalocskák is abszolút gyerekességük mellett minden felnőttet mosolyra késztet.
[h]Kreatív csömör?[/h]
A Paper Mario során bejárt területek telis tele vannak nagyszerű feladványokkal, kihívásokkal, és kreatív megoldásokkal. Már az első “pályán” több kreativitással találkoztam, mint egyes AAA-játékok teljes hossza alatt. Sok mindennel lehet illetni mostanában a Nintendót, de azzal nem, hogy cserben hagynák a kreatív játékokra szomjas rajongókat.
És a harcok mellett, vagy lehet pont azok miatt egy kicsit hosszabb is a Paper Mario a kelleténél. Még akkor is, ha csak a főtörténetre koncentrálunk, hamar csömört lehet kapni a rengeteg “20-ra is lapot húzok” megoldásoktól. Igen, fantasztikus látni, mennyire telepakolták aranyos és kreatív dolgokkal a játékot, de egy idő után még ez is sok lehet az egyszeri játékosnak. Én meg képtelen voltam elmenni a bajba jutott Toadok és elrejtett kincsek mellett, szóval ha nem is maxoltam ki az egész játékot, elég sok időt beleraktam, hogy a lehető legtöbb collectible meglegyen.
Ha csak a történetet követjük, akkor egy laza 30 óra alatt lehet végezni vele, de maximalisták simán kalkulálhatnak 45-50 órával is.
[h]Verdikt[/h]
Összességében tehát a Paper Mario: Origami King ha nem is a legjobb Mario játék, de mindenképpen hangulatosabb és élvezhetőbb alkotás, mint nagyon sok piacon lévő AAA-videojáték. Roskadozik a kreatív játékelemektől, a papíros-hajtogatós nüansz pedig varázslatosan tud működni. Audiovizuálisan és művészeti szempontokból is lehengerlő, aminek hála nem lehet nem mosollyal az arcunkon játszani. Azonban a túl sok és rendszerint fantáziátlan harcok nagyban el tudnak venni a remek élményből, még akkor is, ha ezek a csaták esszenciális részét képezik a játéknak.
Kicsiknek-nagyoknak egyaránt tudom ajánlani, de a bossoknál szinte biztos vagyok, hogy elkél a felnőttek segítsége.
[h]Csatlakozz a GeekVilág közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
