Személy szerint nem vagyok nagy Paula Hawkins rajongó, és annak idején sem ültem fel a hype-vonatra, amin a lány utazott. Azonban a Kéksötét című legújabb regénye mégis felkeltette az érdeklődésemet. És ugyan ezután sem leszek elkötelezett evangelistája az írónőnek, de az biztos, hogy alkotásában egy letehetetlen thrillert köszönthetünk.
A múlt csontjai
A néhai művész, Vanessa Chapman egyik szobrában emberi csontot találnak. Kié a maradvány, és hogy került oda? Chapman egykori férjével viharos kapcsolatot ápolt, aki aztán el is tűnt. A férfit soha nem találták meg, de vajon tényleg az ő csontját használta fel a művész az alkotásához? A Kéksötét cselekménye izgalmas felütéssel indít, de ez csak ugródeszka a történet folyásához.
Mivel magát a művészt már nem lehet megkérdezni az esetről, ezért James Becker, a Chapman-életmű kiállításáért felelős Fairburn múzeum kurátora a nő régi barátját, és házának örökösét, Grace-t veszi célba. Nem csak a saját, de az egész intézet hírneve forog kockán: muszáj kiderítenie, hogy mi áll a háttérben.
Grace eleinte nehezn áll kötélnek, de később neki köszönhetően egyre több mindent tudunk meg a kapcsolatáról Vanessával, magáról a művészről, és életének fontos mozzanatairól. Emiatt az egész könyvnek nagyon bensőséges hangvétele van. Néha pedig pont emiatt kissé kényelmetlen érzés egy halott személy intim dolgaiba bepillantást nyerni. Ilyenkor viszont mindig elismerően csettintettem Hawkins javára, hiszen brutál jól működik az illúzió. Az agyam simán elhitte olvasás közben, hogy hús-vér emberekről olvasok, és csak később csapott meg a józan gondolat, hogy ez nem más, mint fikció.
A szenvedő művész
A Kéksötét kiindulópontját adó cselekményszál időről időre visszaköszön, hogy ne felejtse el az olvasó, de korántsem azon lesz a hangsúly. Az író bele-belekap mindenféle történetbe, melyekhez később visszatér, hogy az addig megismert infókkal együtt kiegészülve újra elmesélje. Emiatt a szerkezete kissé kicsapongó, és gyakran éreztem azt, hogy elveszti a fókuszt.
A könyv műfajából adódóan egy nagy csavarra épít, amit valamelyest szépen át is ível a történet egészén. A szemfüles olvasóknak viszont nagyjából a Kéksötét felénél azért elég egyértelmű, mire megy ki a játék. Persze egészen az utolsó pár fejezetig megy a ködösítés, így sosem lehetünk elég biztosak abban, hogy megoldottuk a rejtélyt. Illetve a miért és a hogyan valóban csak a kötet utolsó negyedében áll össze, így thrillerként szerintem tökéletesen megállja a helyét. Hawkins nem nézi hülyének az olvasóit, és okosan építi a cselekményt, és minden eszköz, amivel a homályban tart, kifejezetten természetesnek hat.
De a Kéksötét mégsem thrillerként működik a legjobban. Ráadásul amiben a legtöbb erénye van, abban hordozza a legtöbb problémát is. Ennyi ellentmondás után rá is térek a lényegre, a karakterekre.
Imádlak utálni
A kötetben felbukkanó szereplőknek sok rétege van. Még azoknak is, akikkel csak egy-egy jelenet során találkozhatunk. Egyesével viszont nem térek ki rájuk, mert azzal több kárt okoznék, mintha explicit spoilereznék. Annyi viszont biztos, hogy a főbb karaktereket nagyon alaposan bemutatja a szerző, és rendesen megágyaz a motivációiknak.
A könyv érdekessége, hogy Vanessa Chapmant posztumusz ismerjük meg, de így is egy nagyjából kerek képet kapunk róla. Belepillanthatunk személyes levelezéseibe, naplójába, ami bensőséges közegből mutatja meg őt. De mások beszámolója, visszaemlékezése alapján is kialakulhat egy benyomás róla. Azonban ezeknél vigyázni kell, mert sosem tudni, hogy kicsoda mennyire számít megbízható mesélőnek.
Ami viszont nagy probléma, hogy egészen egyszerűen egyik szereplővel sem lehet azonosulni. Mindegyik karakter a végletekig antipatikus. Olvasás közben hiába éreztem úgy, mintha igazi emberek történetét ismerném meg, miután letettem a könyvet, elég volt egy-két perc mire a felszínre tört, hogy mindenki milyen egy utálnivaló görcs.
Még akkor sem kedvelhetők, ha valami pozitívat tesznek, vagy mondanak. Mert mindig ott motoszkál a fejünkben, hogy valamire készülnek, vagy szimplán csak hazudnak. Szinte kizárólag a negatív tulajdonságaik vannak kidomborítva, és ez borzasztóan megnehezíti azt, hogy a szereplőkkel együtt rezonáljon az olvasó.
Verdikt
Paula Hawkins legújabb regénye, a Kéksötét a művészet és függő kapcsolatok mélyére kalauzolja az olvasót. Írásmódja miatt rendkívül olvasmányos, a kötet szinte letehetetlen, és a thriller is kellően jól működik.
A regény egészének hangvétele ugyanakkor melankolikus és szürke, és nem sok kellemes érzéssel vagy gondolattal távozhatunk, miután befejeztük azt. A szereplők egyszerre hatnak valóságosnak, és szélsőségesen negatívnak.
Olvasás során remekül szórakoztam, és azt semmiképpen nem venném el tőle, hogy technikailag minden a helyén van. Pusztán szubjektív érzések mentén mégsem teljes az örömöm, amit a hirtelen jött finálé csak duplán aláhúzott.
Paula Hawkins rajongóknak viszont egyértelműen kötelező darab, de azok az olvasók is tehetnek vele egy próbát, akik egy ízig-vérig thrillerre vágynak.
A recenziós példányért ezúttal is hálás köszönet az Agave kiadónak!