Akár a cikkekben, akár az Easy Mode-adásainkban annyiszor dicsérjük a Game Passt, hogy visszatérő poénná vált, hogy nem szponzorál minket a Microsoft, pedig megtehetné. És valóban, számtalan régi és új alkotást játszhattam végig, nem egyet már a megjelenés napján, mindezt havonta egy pizza áráért (mondjuk ez legalább olyan szomorú a pizzák árára nézve, mint amennyire örvendetes a Game Pass tekintetében). Mégsem vagyok ezekből egyikért sem olyan hálás, mint azért, hogy ez a szolgáltatás tette lehetővé 2022 egyik legjobb játékának, a Pentiment-nek az elkészülését.
Az Obsidian Entertainment elsősorban a szerepjátékaival harcolta ki a túlnyomóan pozitív reputációját. A 2020 óta elérhető, és a korai hozzáférésből tavaly kilépő Grounded ugyan egy másik vonalat képviselt, de abban nem lógott ki a sorból, hogy egy nagyobb, AAA-kaliberű játékról volt szó. A Pentiment viszont sokkal közelebb van egy indie-címhez, és mint ilyen, nem igazán jöhetett volna létre önmagában, különösen, hogy egy rétegjátékról van szó. A Pentiment rendezője, Josh Sawyer szerint a fejesek sohasem bólintottak volna rá egy ilyen „rizikós” projektre, ha nem létezik a Game Pass. De szerencsére létezik, és reméljük, hogy ez más fejlesztőcsapatokat is ösztönöz majd a komfortzónából való kilépésre.
[h]Papírba zárt szellem[/h]
A 16. századi Bajorországban járunk, a vihar előtti csendben. Martin Luther tanai gyorsan terjednek a Birodalom tartományaiban, a földművesek egyre jobban nyögik uraik adóit és szeszélyeit, a hagyományos kódexmásolást pedig lassan leváltja a terjedő nyomdaipar. Andreas Maler, a fiatal kódex-illusztrátor a Tassing városa felett őrködő apátságban dolgozik mestermunkáján, amikor megismerkedik a környék progresszív bárójával. Mielőtt azonban mélyebben is megvitathatnák a reformáció eszméit, a főurat meggyilkolják a bencés apátság falai között, a bűntettel pedig Andreas öreg mentorát, Piero testvért gyanúsítják. Andreas elhatározza, hogy megtalálja az igazi gyilkost, hogy megmentse öreg barátját, ezzel azonban egy generációs sötét rejtélybe ártja magát, amelyben senki nincs biztonságban, aki túl sokat tud.
Főszereplője hivatásának megfelelően a Pentiment egy kódex lapjain elevenedik meg, és ehhez a készítők elismerésre méltó következetességgel tartották magukat. A játék teljes látványa ennek megfelelően alakult ki. A helyszínek a kódexek színes ábráinak stílusában készültek, és önmagukban is egyediek és lenyűgözőek. Az egyszerű városi helyszínek is megkapóak a részletes kidolgozottságukkal, de az apátság hideg pompájával, vagy a békés erdei tájakkal is nehéz betelni. Amikor pedig egy rövid kitérőre drasztikusan megváltozik a színkészlet, a közeli hegyek tetején, vagy római kori romok között, bő tíz óra után is tud meglepetést okozni a játék, pedig ekkorra már bőven hozzászokik az ember a művészien megmunkált hátterekhez.
Ennyiben bőven nem merül ki a Pentiment által követett stílusirány. Két helyszín között lapozással váltunk, a párbeszédek pedig a lúdtollak sercegése alatt rajzolódik ki. Ez utóbbi is különös gonddal készült el, a szereplők a saját írásmódjuknak megfelelően alakítják a betűket, a más színnel kiemelt szavakat a végén kanyarítják oda, a tinta idővel halványodik, amíg újra bele nem mártják a lúdtollat, és a szereplők gyakran el is írnak egy-egy betűt, amit aztán javítanak. Ha pedig valaki mérges, vagy más érzelmektől fűtött, pacákat hagy a lapon. A betűtípusok pedig önmagukban sokat mesélnek egy karakter társadalmi helyzetéről, iskolázottságáról, foglalkozásáról. A parasztok, akiknek maximum a földjük művelt, düledező, rendezetlen betűkkel írnak, a tanult emberek formás hangzóikat először körberajzolják, és utána töltik ki, a szerzetesek nehezen olvasható gót betűket rónak, a nyomdász és családja pedig Gutenberg találmányával varázsolja mondatait a papírra. Az írásmód mindig a főszereplő szemszögéből jellemzi a többi karaktert, így az is előfordul, hogy Andreas véleménye út közben változik meg valakiről, és ekkor a másik mondatai egy új betűtípusra váltanak.
[h]Nem naplópó[/h]
A kódexen túl egy naplót is forgathatunk, amelyben Andreas a tapasztalatait, feladatait gyűjti. Itt követhetjük a küldetéseket, a passzív képességeket, itt nézhetjük meg a környék térképét, és itt vannak a szereplők és a kulcsfogalmak gyűjteményei is. Ezek mind hasznosak, és a naplószerű megvalósítás sem ment a kényelmes használat rovására. Utóbbi pedig ismeretterjesztő anyagként sem utolsó, és könnyen kontextust ad azoknak is, akik kevésbé merültek el a kora újkor történelmében. Ezeket a rövid magyarázatokat egyébként bármikor megnézhetjük egy-egy aláhúzott szóra kattintva. Ekkor a kamera eltávolodik a könyvtől, és széljegyzetként jelenik meg az információ, amely egy zseniális megoldás. Ezt a karaktereknél is eljátszhatjuk, így nem kell fejben tartani mindenkinek a nevét, vagy felcsapni hozzá a naplót, elég, ha kellemesen megkülönböztethető arcokat felismerjük kódexünk margóján. Apróságnak tűnik, de játékmenet és látvány ilyen finom összhangjaiból derül ki, hogy a fejlesztők mennyi munkát és odafigyelést szenteltek a Pentiment-nek.
A látvány és stílus tehát páratlan, de ez azért nem képes hosszú távon ugyanolyan hatásos maradni. A szemünk olyan hálás, mint a félrelépő sugar baby, és egy bő óra után megszokja a briliáns megoldásokat. Különösen, hogy amíg a szinkron teljes hiányát megértem, a zene gyakori távollétét jóval kevésbé. Látom, hogy valószínűleg az volt a cél, hogy a dallamok hordozzanak magukkal extra jelentőséget, és a legtöbbször ez működik is, mert a felcsendülésük így jóval hatásosabb, de mégis szívesen hallgattam volna több gregorián éneket, vagy a vándormuzsikusok dalait. A hangzás többi része is inkább a monotonitás felé hajlítja az élményt. Ugyan a lúdtoll sercegése kellemesen libabőrössé tett, és a hangkeverés is remek, az eltérő helyszínek háttérzaja kiválóan összeáll, viszont ez utóbbi hosszú távon zavaró lehet, főleg, ha maratoni párbeszédeket folytatunk a helyiekkel.
[h]Kisvárosi gyilkosságok[/h]
Szükség van tehát arra, hogy valami más is fenntartsa az érdeklődést, még szerencse, hogy mindig lesz egy rejtély, amely után nyomozhatunk. A Pentiment alapvetően egy point & click kalandjáték, de vannak benne szerepjátékos elemek is. Megválaszthatjuk a hátterünket, hogy melyik országban jártunk, milyen tárgyakat tanultunk az egyetemen, és milyen reputációt építettünk ki magunknak. Ezek befolyásolják majd a későbbi dialógusainkat, új válaszlehetőségeket adva. Ez okosan úgy lett megoldva, hogy csak azokat az opciókat látjuk, amelyeket elérünk, így egy pillanatig sem érezzük azt, hogy kimaradnánk valamiből. A szakirányunknak vagy a passzív képességeinknek egyébként nem lesz komoly hatása a történetre, de azon kívül, hogy sok érdekes részletet tudhatunk meg általuk, a helyzetünket is megkönnyítik, ha például valakit meg kell győznünk valamiről.
Ez azért lesz fontos, mert a nyomozásunk alapvetően arra épül, hogy beszélgetünk a többi szereplővel. Ők néha egy új szálat indítanak el, vagy egy meglévőhöz vannak kulcsinformációik, de ezt nem adják ingyen, csak ha cselekedeteink és válaszaink által meggyőzzük őket. Az, hogy erre mikor van lehetőség, nincs expliciten megmondva, viszont az olyan megnyilvánulásainkat, amelyekkel befolyásolunk egy ilyen helyzetet, azokat jelzi a játék. Így is óhatatlanul el fogunk rontani néhány rábeszélést, és ilyenkor bosszantó lehet, hogy a konfrontáció nem volt előre jelezve, de valójában nem érdemes erre többként tekinteni, mint érdekes adalékra. A hangsúly a társalgáson van, ott kell megtalálni a közös hangot a másik szereplővel, olvasni a sorok között, kedvében járni a másiknak, és végül kiderül, hogy sikerrel jártunk-e – ez így jóval reálisabb, mintha egy körökre osztott harcrendszer medrébe kényszerítettük volna a beszélgetést. A végén azért megkapjuk, hogy mi segített, és mi gátolt a célunk elérésében, így egy második végigjátszásra már nem kell a sötétben tapogatóznunk.
Arra azért érdemes felkészülni, hogy bár kifejezetten érdekes szálakon és mellékküldetéseken át kerülünk közelebb a megfejtéshez, a Pentiment nem egy hagyományos detektívkaland. Az ügyeknek nem lesz egy egyértelmű megoldása, a vádemelést követően nincs biztató vállveregetés vagy visszafogott enyje-bejnye. Valakit kikiáltunk bűnösnek, elítélik a bizonyítékaink alapján, és senki nem mondja nekünk, hogy ügyes gyerekek voltunk, cserébe együtt kell élni a döntés következményeivel. Sőt, minden szálat megvizsgálni, minden bizonyítékot összeszedni, minden gyanúsítottal megismerkedni nem lesz időnk sem, igaz, ez talán nem is segítene rajtunk, mert minden új információval csak egyre bizonytalanabbak leszünk.
[h]Az idő vasfogaskerekei[/h]
Az idő viszont telik, könyörtelenül és megállíthatatlanul, és ad egyfajta feszültséget a mindennapoknak. Ez könnyen lehetne frusztráló is, de valahogy mégsem az. Számít, hogy mit csinálunk, hogyan osztjuk be a napjainkat, és ez ad egy kis izgalmat a nyomozáshoz, különösen, ha sikerült elengedni, hogy mi legyünk a bajor Sherlock. Ilyenkor a bosszúság átvált izgatottságba, hogy még hány párbeszéd és mennyi kutatás fér bele az időnkbe, és mivel a játék jelzi, ha egy tevékenységünk várhatóan sokáig tart, végig a kezünkben tarthatjuk a sorsunkat. És azért arra is figyeltek, hogy ha mindent nem is, de a szálak jelentős részét áttekinthessük, és legyen idő tartani a kapcsolatot Tassing lakóival is, így pedig sosem vált át ideges kapkodásba vagy kétségbeesett tippelésbe a játék.
A napok munkaóráiban lényegében szabadon mozoghatunk Tassingban és környékén. Megvizsgálhatunk tárgyakat, beszélgethetünk a lakókkal, és néha be is kapcsolódhatunk az életükbe néhány korrekt, de felejthető minijátékon keresztül. A kíváncsiságot és a felfedezést jutalmazza a játék, de arra érdemes felkészülni, hogy a beszélgetéseken kívül nem olyan sok interakciónk lesz, még a műfajhoz képest sem. Ez azonban nem zavaró, mivel kifejezetten jó érzés elvegyülni a városban, megválasztani a nekünk tetsző utat, vagy egyszerűen csak szóba elegyedni mindenkivel.
Utóbbira remek alkalmak lesznek az étkezések is, ahol egy jóformán szabadon választott család asztalához ülhetünk le. Lesz, aki előre meghív minket valahova, ilyenkor érdemes el is menni, mert általában valami fontos dolog hangzik el, de bárhol máshol is bepillanthatunk a család életébe, nézeteibe, hátterébe. Ilyenkor tudjuk őket igazán megismerni, miközben tényleg olyan érzésünk lehet, hogy az asztalnál ülünk, és elfogyasztjuk a fogásokat – mindenkinél a saját anyagi helyzete szerint. Nekem ez az egyik kedvenc elfoglaltságom lett, és nem is véletlenül, ugyanis a Pentiment két legerősebb oldala a karakterek és a párbeszédek.
[h]Párbeszédreformok kora[/h]
A szereplők hiába vannak sokan, mindegyiküknek megvan a saját eszmerendszere, hitvilága, vannak egyedi problémáik, örömeik és bánataik, így egy-egy saját személyiségnek érződnek. Néhányukkal lehetőség van valamivel több időt is eltölteni, de egyébként viszonylag kiegyensúlyozott figyelmet kap mindenki, de ez elég ahhoz, hogy mindenkivel kialakuljon egy érzelmi kapocs, legyen az pozitív vagy negatív. A fináléban olyan szereplők sorsán tudtam meghatódni, akik egyáltalán nem számítanak a fontosabbak közé. Mégis, mindenki annyi személyiséget és karakterívet kapott, hogy érdekeljen a sorsuk, ez alatt a limitált idő alatt is.
Ez persze csak úgy lehetséges, hogy a párbeszédek nincsenek mesterségesen felduzzasztva, mint rengeteg RPG-ben, és szinte mindig van valami jelentőségük. Vagy az adott szereplő személyiségét építik, vagy a másokkal való viszonyát, de az is gyakori, hogy a világnézetüket osztják meg. Így egészen mély témákról diskurálhatunk, legyen szó Luther 95 pontjáról, vallásos hit és népi hiedelmek viszonyáról, az újítás és a régi értékek ütközéséről, úr és szolga kapcsolatáról. Ráadásul ezeket a kérdéseket több nézőpontból is körüljárhatjuk, és arra is bíztatva vagyunk, hogy foglaljunk állást. A Pentiment elgondolkodtat, rendszeres morális dilemmák elé állít, miközben bemutat egy remek szereplőgárdát és egy lebilincselő történetet. A szövegek egyébként igényesen lettek megírva, a társadalmi helyzet nem csak a betűtípusban, de a beszédstílusban is megjelenik. Egy-két helyen vannak apróbb hibák, például voltak dialógusok, amelyeket érzésem szerint másik sorrendben kellett volna érintsek, de ezek is csak azért tűntek fel, mert egyébként olyan magas volt a színvonal.
[h]A rózsa nevet[/h]
A központi cselekményszál pedig végig magával ragadó, és a világ pontos felvázolása mellett is elég figyelmet kap. A nagy rejtély végig ott lappang a háttérben, de közben minden más eseménynek is súlya van, különösen a karakterek megismerése után. Számtalan izgalmas helyzet áll elő, és lényegében csak rajtunk áll, hogy melyiket hogyan kezeljük. Teremthetünk vicces szituációkat, szíthatunk ellentétet, és törekedhetünk rá (igaz, meddőn), hogy mindenkivel jóban legyünk. Rengeteg döntésünknek lesz hosszú távú következménye, számos helyzetet oldhatunk meg több módon is, így pedig nagyon is motiváltak leszünk legalább egy új végigjátszásra.
A komolyabb mérföldkövek persze a helyükön lesznek, bármit is teszünk, és ezeken a pontokon képes igazán megmozgatni mind az érzelmeinket, mind az eszünket a Pentiment. Többször is komoly emocionális gyomrost kapunk, ezek egy része pedig Andreas belső világához kötődik. Itt egy labirintus mélyén laknak a fejében megszólaló, más-más személyiségjegyet képviselő hangok. Beatrice az óvatosság, Szókratész az erkölcs, Saint Grobian pedig a hedonizmus megtestesítője, és egy-egy kérdéses szituációban ki is kérhetjük a véleményüket. Idővel azonban ez a belső világ átalakul, és ekkor válik igazán izgalmassá. A fináléra pedig zseniálisan összeérnek a szálak, nem csak központi talány szempontjából, de érzelmileg is, ezáltal egy kifogástalan, közben mégis általunk alakított befejezést kapunk.
A Pentiment hamar megmutatja, hogy nem egy klasszikus nyomozós sztori, mégis képes a legvégéig a képernyő elé szegezni. Sokszor órákig nem tudtam letenni, a döntéseim és kérdéseim akkor is bennem maradtak, ha éppen mással foglalkoztam. Egyszerűen túl jól van felépítve, rendezve, túl érdekes és logikus, túl közel éreztem a szereplőket és az érintett érett témákat, hogy ne függjek rá. A szűk húszórás kaland végén pedig egyfajta teljességet éreztem, még úgy is, hogy szívesen vettem volna ennél jóval hosszabb futamidőt is.
A Pentiment egy egészen különleges élmény, olyan, amely egy hagyományos AAA-közegben ma már nem készülhetne el. Olyan kérdéseket feszeget hitről és erkölcsről, fejlődésről és értékekről, társadalmi ellentétekről, olyan szabadon enged szent embernek és a világ legnagyobb seggfejének lenni, amely csak nagyon kevés játék sajátja. A Disco Elysium után újabb játék mutatja meg, hogy lényegében csak szövegekkel nagyságrendekkel többet lehet mondani és nagyobb hatást lehet elérni, mint többmillió dolláros átvezető videókkal, sztárparádéval és epikus végső összecsapásokkal. Számomra a Pentiment egy esszenciálisan művészi alkotás, egy érett és okos kalandjáték, amelyet 2022-ben semmi nem tudott felülmúlni.
Cím: Pentiment
Kiadó: Xbox Game Studios
Fejlesztő: Obsidian Entertainment
Megjelenés dátuma: 2022. november 15.
Műfaj: kalandjáték, RPG