Már indulás előtt pontosan tudtam, hogy az egyik játék, amit fixen le fogok csekkolni, az a Persona 4 Revival lesz. Nem feltétlenül azért, mert habzó szájjal várom. De ilyen-olyan ismeretségeken keresztül elég sok keményvonalas Persona fannal sodort össze az élet. Tudjátok, kicsit olyan ez, mint amikor a Ponyvaregényben Samuel L. Jackson karaktere arról beszél, hogy a barátnője vega, szóval áttétesen kicsit ő is vega. Egy szó, mint száz, az első napon egy kis toporgás, mosdókeresés, meg dezorientáció után célba vettem a SEGA-ATLUS kiállítóterületét.
Zsurnaliszta a Zsuneszban (sic!)
De mielőtt belevágnánk abba, hogy milyen volt a bemutatódemó, hadd ejtsek pár szót az ATLUS standjától. Igen, láttam annál nagyobbat már első nap is. Talán láttam csicsásabbat is. De olyat talán nem, ami ennyire hitelesen és szívmelengetően visszaadta volna a játék hangulatát. Japán kisvárosi, enyhén amerikanizált, ponyvasátras kiülők alatt nyomkodták a látogatók a kontrollereket. Közben pedig a háttérben szépen metszett sövények mögött a büféablakokra voltak kiragasztva az épp aktuális menüopciók.
Persze, le is kenyereztek az ATLUS munkatársak. Szerintem itt kaptam a legtöbb ajándék biszbaszt. Kulcstartó, matricacsomag, poszter (sajnos ismét németül, pfej!), sőt, még nyalóka is jutott. Igaz, utóbbit továbbadtam az utánam következőnek. De ez mind nem változtat a tényen, hogy azon a kábé 25 négyzetméteres területen nem feltétlenül kellett képernyő elé kerülni, hogy az egyszer Persona-fanban elinduljon a nosztalgiamirigyek hormontermelése.
Inaba szállt a bátorság
Szerencsére még a várakozási idő sem volt túl vállalhatatlan. Pedig népszerű játék lévén, én már csak a csurig telt sor legvégére fértem be. De kábé 30 perc elteltével le is ülhettem a játék egyik korai dungeonjének vertikális szeletéhez. Természetesen a nehézséggel érezhetően babráltak, nehogy szegény Gamescom-látogatóknak az legyen a legnagyobb akadályuk, hogy megrágja és kiköpi őket egy közepesen fenyegető árnylény. Éppen ezért nagyon mély játékmenet-analízist nem tudok végezni. Na meg persze azért, mert 20 perc, nem túl koncentrált gameplay talán nem a legjobb kiindulási alap.
De ha egy szóval kellene jellemeznem, hogy hogyan fest most, cirka fél évvel megjelenés előtt a Persona 4 Revival, azt mondanám: magabiztosan. A P3R bő két éve még érezhetően egy óvatos megbolygatása volt egy szeretett klasszikusnak. Összeforgatták a játékmenetet a P5-ből tanult dizájnleckékkel, feltupírozták a vizuális dizájnt és itt-ott lesimították a dialógust. De azért túl mély műtéti beavatkozásra nem került sor, talán félve a régi rajongók haragjától. Mint később kiderült, ez utóbbi egyéként is egy hamvában holt próbálkozás volt. Keményvonalas veterán fanokat ugyanis lehetetlen kielégíteni.
Talán pont ezen felismerés vezetett oda, hogy az ATLUS a negyedik rész felújításakor látszólag már csak azzal foglalkozik, hogy szerintük hogyan néz ki egy pofás modernizált változat a P4-ből. Nem félnek markánsan, mégis a forráshoz hűen újraálmodni a karaktereket, dialógust, vagy a sztori apróbb részleteit. Ennek eredménye pedig egy, az eredetitől szemmel láthatóan különváló, mégis annak legmegragadóbb aspektusait lekövető újrakiadás. Ahol azonban ez a merészség talán leginkább kiütközik, az a játékmenet.
Egyik pofon a másik után
Itt is igaz egyébként, hogy a felújított változat erősen merít a P5 harcrendszeréből és dizájnfilozófiájából. De egyúttal magukkal hozták mindazokat a leckéket, amelyeket a P3R késztése során tanultak. A képességeknek – legalábbis az alapskilleknek – jóval visszafogottabb SP (mana) költsége van. Így kevésbé kell azt latolgatnunk, hogy belefér-e az erőforrásainkba egy teljesen mezei támadás elsütése. Helyette kicsit meg lett tolva a buff/debuff és egyéb bónuszokat szolgáltató varázslatok ára. Se nem meglepő, se nem megvetendő változtatás. Elvégre ezek a skillek jóval nagyobb taktikai súllyal nehezednek egy-egy ütközet kimenetelére.
Az animációk, ha lehetséges, még merészebbek, még őrültebbek és még folyékonyabbak, mint amit eddig bármelyik Persona játékban láthattunk. A harcok közben a képernyőre húzott UI, annak minden mozgó, csillogó, pörgő-forgó elemével pedig véleményem szerint nemhogy megcsúfolja, de kidomborítja az eredeti játék megjelenésének legjobb ötleteit és legtöbbször tovább is viszi őket egy orrhosszal. Maga a harcok folyománya amúgy nagyon hasonló a már megszokotthoz. Keressük az ellenfelek gyenge pontjait, amelynek megtalálása esetén plusz egy kört kapunk. Annyi igazítással, hogy a Revival is behúzta a képletbe a Baton Pass rendszert, amellyel karaktereink az ellenfél sikeres kiütése után lepasszolhatják a körüket egy alkalmasabb csapattársnak.
A dungeon felfedezés szintén követi a már megszokott formulát. Árnyékok bóklásznak a folyosókon fel-alá, akiket ha mi ütünk meg először, akkor mi kezdjük a kört csatában, ellenkező estben meg fordítva. Itt annyi van rápakolva a rendszerre, hogy katanaforgató főhősünk ezúttal valós időben nemcsak támadni, de védekezni is tud. Nyilván azt nem tudom megtippelni ebből a nyúlfarknyi játékrészletből, hogy a fent leírt rendszernek milyen hosszú a lejárati ideje. Azt viszont elég nagy magabiztossággal tudom állítani, hogy sokkal viselhetőbb lesz még a repetitívebb gameplay is, ha nem hatszázszor kell nézni ugyanazt a Tartarus-szobaegyüttest.
Egy szó, mint száz, a Persona 4 Revival nagyobb, merészebb, vadabb és szebb, mint elődje. Hogy az ATLUS végre megfejtette-e, hogyan kell kiemelkedő remake-et csinálni, az talán inkább személyes szájíz kérdése. Az viszont már most pozitív érzetet ad a játéknak, hogy láthatóan kiszedték a fejlesztők a zabszemet a popójukból, és a saját víziójuk alapján hegesztik újra ezt a nagy becsben tartott klasszikust.