A Playdead a 2011-es LIMBO-val nem csak egy klasszikust teremtett, de létrehozott egy kis szubzsánert is, amely egyre több figyelmet kap független fejlesztők részéről. Ezekben a puzzle-platformerekben általában egy sötét tónusú, reménytelen világban kell hősünknek túlélnie, miközben a környezet könyörtelen szörnyűségei ellen nem sok önvédelmi eszközt kap. Ehhez egy elvont, szavakat elvétve tartalmazó történet társul, amelybe valamelyik négyórás videóesszéket készítő YouTuber akkor is bele tud vizionálni egy 1984-et a Kis herceggel házasító társadalomkritikus és filozófiai értekezést, ha véletlenül ilyesmire nem gondolt a költő.
Hiába nem vagyok híve a nagyon mélynek szánt, de a narratíva kidolgozásának mázsás keresztjét előzékenyen a befogadóra hárító történeteknek (tegyük hozzá, azért bőven van, amikor működnek a szimbólumok), született pár alkotás a kategóriában, amelyik érdemes a figyelemre. A Little Nightmares egy egyedi és hátborzongató világot alkotott, a Playdead az Inside-dal is sokak szívébe belopta magát (mondjuk annak ellenére, hogy elismerem az érdemeit, az enyémbe pont nem), és például a Silt, a Stela és a Sommerville is nyújtott pár hangulatos pillanatot. És bár elsőre a Planet of Lana messze túl színes és aranyos ehhez a társasághoz képest, készítői a Playdead játékait jelölték meg ihletforrásként. A Whisfully első játékának pedig nem is kell szégyenkeznie ebben a közegben, mert simán a hierarchia felső harmadában van.
Ég és föld összeér
Lana egy békés, apró faluban él családjával, és a legnagyobb izgalmat az szolgáltatja, ha nővérével, Eloval el tudnak lopakodni a házsártos szakács néni háta mögött. Egy alkalommal viszont, amikor így kiszöknek játszani a vadonba, Trigger-animéket megszégyenítő hirtelenséggel éri a bolygót egy idegen invázió, főhősünk nővérét pedig bekebelezi egy hatalmas repülő robot. A kislány a faluba visszafutva azt kell tapasztalja, hogy az egész szomszédság hasonló sorsra jutott, így menekülőre fogja, majd testvére keresésére indul. Egy nagy, gyönyörű, de veszélyes planéta áll előtte, amely agresszív robotokon túl a reményt is rejti, hogy valahogy kiszabadíthatja szeretteit.
Ami a játékmenetet illeti, a Planet of Lana valóban a Limbo és az Inside nyomdokaiban jár. A tempó kimért, nem tornázza egészségtelen tartományokba a pulzusunkat, és mérnöki precizitást sem követel meg. Sosem kell pixelpontos ugrásokat fűzni egymás után, az időzítésnél nem számítanak a milliszekundumok, sőt, az akadályok egy része csak azért van ott, hogy mégiscsak csináljunk valamit. Persze lesznek intenzívebb, izgalmasabb részek is, de ugyancsak lesznek sétaszimulátoros epizódok is, ahol jóformán csak irányba akasztjuk az analóg kart, és hátradőlve átadjuk magunkat az atmoszférának. Az ügyességi részek egyszerűek, akár kihívásról, akár komplexitásról van szó, és érezhetően nem is ez volt a fókuszban.
Cirmos cica haj, hova lett a baj?
Ebben nincs is semmi meglepő, ez egy puzzle platformer, annak pedig kifejezetten kompetens, és a megszokott sémákba sem illeszkedik bele teljesen. A Planet of Lana fő attrakciója a macska, Mui, aki Lana mellé szegődik, miután kiszabadítottuk a kalitkából, ahova a robotok zárták. A cica egyrészt aranyos, és tényleg élőlényként viselkedi, nem csak statikusan üget mellettünk, másrészt a feladványokban is segít. Kapcsolókat aktivál, vezetékeket vág el, vagy kötelet dob le nekünk, amin aztán felmászhatunk. Később pedig rá tud csatlakozni különböző lényekre, és irányítani tudja őket. Egyeseket csak arrébb kell tessékeljen, mások akár rámpaként szolgálhatnak egy nagyobb buckánál, és lesznek szivattyú-létformák is. Ők begy-kapacitásban a kiskakas babérjaira törnek, és egy egész tavat fel tudnak szívni, ezáltal az is könnyen szabályozhatja a vízszintet, aki eddig a BME Építőmérnöki karán maximum akkor járt, amikor eltévedt a K épület folyosóin.
A macsek irányítása kifejezetten kényelmes, megszabhatjuk, hogy pontosan hova menjen, vagy rászólhatunk, hogy kövessen, esetleg megálljt is parancsolhatunk neki (ez akkor praktikus, ha túl messze van ahhoz, hogy pontos helyet adjunk meg számára). De úgy általában kézre áll az irányítás, egér-billentyűzettel sem futottam bele semmilyen problémába, ami platformereknél nem is olyan gyakori.
Van jó pár akadály, amely primitívsége azt sugallja, hogy csak azért van ott, hogy ne hagyhassuk hátra szegény cicát, de a rutinfeladatokon túl sokszor aktívan részt vesz a nehézségek legyűrésében. Összetettebb feladványokban is főszereplő, és gyakran választ másik, alternatív útvonalat, ha egy kisebb lyukon átfér. A legtöbbször azért szorul rá erre, mert jó macska létére irtózik a víztől, és a nagy magasságok sem a barátai – ilyenkor gondoskodni kell az ő száraz, törésmentes átjutásáról is. És bár kis bajtársunk egészen intelligens, nem csinál indokolatlan hülyeségeket, azért az átlaghoz képest nyolccal kevesebb élettel gazdálkodik, és nem árt odafigyelni rá. Ez azt eredményezi, hogy valódi együttműködés lesz Lana és a macska között, szinte egy egyszemélyes co-op, ahol egyik fél sem mindenható vagy kolonc, hanem kiegészítik egymást.
A gépek lázadása
A csapatmunkára különösen akkor lesz szükség, ha az ellenséges robotok felbukkannak. Belőlük alapvetően csak kétféle van, az agresszív és ugráló pók, és a repülő, szkennelő drón, de mindkettő jól elkülöníthető mozgással purcant ki minket, ha elkap. A viselkedésük elég kiszámítható, de ezt ki is kell használnunk. Tudunk ugyan lopakodni, a magas fű elrejt minket, de ez sokszor nem lesz elég. Időnként csalogatni kell őket, vagy vakvágányra terelni őket, túl kell járni az eszükön, és nem elég a tekintetüket elkerülni. Idővel pedig egy-egy konzolhoz eljutva átvehetjük felettük az irányítást, hogy megtisztítsuk magunk előtt a terepet, vagy éppen elszállítsuk házi kedvencünket egy magasan fekvő, elharapandó vezetékhez.
Nincsen veszettül sok játékelem – az ugrándozáson, és a már említetteken túl dobozokat és tutajokat vonszolhatunk magunkkal, deszkafalakat bonthatunk le, és mágneseket irányíthatunk a drónokhoz hasonlóan. Ennyi a seregszemle, cserébe ezek szépen egymásra építenek, és az összetettebb pályarészek ötletes kombinációkban adják elénk a kihívásokat. Lesznek egészen okos húzások, amely után különösen jól esik a sikerélmény, komplexebb feladványok, ahol egyszerre irányítjuk a macskát és Lanát, amit csak lehetett, azt önismétlés nélkül kihozták a koncepcióból. Ezt még megfejelték néhány klasszikusabb, kalandjátékos feladvánnyal is, amelyek nem ütnek el a Planet of Lana többi részétől, és kellemes adalékokként jelennek meg.
“Nyugodalom lakik benne, mintha temetőhely lenne”
Többnyire egészen élvezetes volt minél előbbre törni a gyönyörű bolygón, pedig továbbra sem ez a kedvenc műfajom. Aminek viszont nagyon örültem, hogy a zsánerre időnként jellemző körülményességet sikerült kigyomlálni, és a trial and error elven működő üldözős jeleneteket is elnyelte a pokol egy mélyebb bugyra. Azért egy-két apró kellemetlenség van, a drón irányítása nem annyira áramvonalas, a gyakori mentéseken elkényelmesedő lelkemnek pedig rosszul esett, hogy pont a kevésbé egyszerű szakaszokon vannak szokványos távolságra a checkpointok. De ezen nem lehetek bosszús, ha megnyugtat a tudat, hogy nem fogok csak azért meghalni ötpercenként, mert elsőre naivan a logikus utat követtem. A QTE-k lelkes, már-már agresszív jelenlétét viszont nem tudtam hova tenni, a játék szellemiségéhez nem illik annyira, hogy God of War-okat megszégyenítő gombpüföléseken múljon a világ sorsa a fináléban, de ezt a mechanikát akár ki is kapcsolhatjuk a beállításokban.
A Planet of Lana tehát rejt intenzívebb jeleneteket is, kapunk egy-két izgalmasabb üldözést is (szerencsére korrekt pályatervezés mellett), de alapvetően ez egy csendesebb, elegánsabb tempójú játék. Általában a hangulat a lényeg, elmerülhetünk a környező világ és a zene szépségében, ehhez pedig éppen csak annyi játékmenetet kapunk, hogy ne zavarjon bele a gyönyörködésbe. Sőt, néha egészen filmes eszközökkel segítenek nekünk, hogy nagytotálban csodálhassuk hosszasan a horizontot.
A kék-zöld-sárga-piros bolygó
Erre pedig minden okunk meglesz, mert ahogy már párszor elejtettem, a Planet of Lana lenyűgözően fest. A művészi irány remek, a festményszerű háttereket nem lehet megunni, szinte minden képkocka kiált a képernyőmentés után. A változatos helyszínek pompás színpaltettával lettek kifestve, a fény, a bevilágítás gyönyörűen jelenik meg, a figurák pedig szerethetőek, aranyosak. Az emberek ugyan elütnek egy kicsit a háttértől, de nem annyira, hogy zavaró legyen, cserébe a karakterünk sem veszik el a vásznon. Az esztétikum ritkán megy a praktikum rovására, előtér és háttér jól megkülönböztethető, így pedig zavartalanul eshet le az állunk egy-egy erős kontraszt, vagy fantasztikus tájkép hatására.
Ehhez méltó lett a zene is, amely egy japán-magyar koprodukció érdeme. Nem ez minden idők legegyedibb OST-je, de a túlzottan tipikus heroikus-szimfonikus darabokat sikerült elkerülni, és a játék finomságához illő dallamok gyűltek össze. Siobhan Wilson éneke kitűnő a betétdalokban, a vokálok is nagyságrendekkel dobnak a számokon, amelyek lefednek egy széles érzelmi skálát, és jó pár emlékezetes szerzemény is elfért köztük. A zenének pedig a történetben is jelentősége van, ami egy zseniális húzás, és kis, de koncentrált adagokban is hatásos.
Igazán a szívével sem lát az ember
Szinkron persze ezzel szemben csak elenyésző mennyiségű van, alig van beszélő szerep, Lana pedig egy idegen, számomra beazonosíthatatlan nyelven szólal meg. Nem mintha sokat beszélne azon túl, hogy annyit ismételgeti Elo nevét, hogy egy nagymesteri normaszerző sakkversenyen is túlzás lenne, de nem is ez a lényeg. A történet itt nem szavakban van elmondva, hanem szimbólumokkal sejtetve, az egész kriptikus, igaz, nem olyan sötét, mint a műfaj többi képviselőjénél. Inkább a Journey vagy az Abzu narratíváját juttatták eszembe a falfeliratokkal, a mitologikus háttérsztorival és a motiváló befejezéssel.
Hozzájuk hasonlóan látszik, hogy van valami a háttérben, valami titokzatos, ami nincs kifejtve, de a mitologikus stílus miatt ez a homály nem zavaró. A cselekmény a maga egyszerű tisztaságával pedig így is képes magával ragadni, érzelmileg bevonni, így pedig egy hatásos, bár egyszerű mesét kapunk. Mert ez a Planet of Lana, egy szép mese, minden különösebb mélység nélkül. Azt viszont nagyon becsülöm benne, hogy ennél nem is akar többet elhitetni magáról.
A Planet of Lana 4-5 órája egy hangulatos, nyugodt, de korántsem unalmas kikapcsolódás. A fantasztikus látvány és zene behúz, a hangulat megtart, az ötletes feladványok pedig elhessegetik a gonosz gondolatokat, hogy “ez is miért nem inkább egy rajzfilm”. Itt kapunk egy tisztességes játékmenetet, amely nem akarja megváltani a világot, nem nagyon innovatív, de megtalálja a maga egyéniségét, és az ötleteit ki is aknázza. Egy aranyos mese, minden filozófiai mélység és kidolgozottság nélkül, de nem is akar több lenni egy rövid, szívmelengető művészi szórakozásnál. 20 euróért lazán érdemes beszerezni, anyagilag megfontolt kollégáknak pedig Game Passban is elérhető, így mindenkinek csak ajánlani tudom.
Cím: Planet of Lana
Kiadó: Thunderful Publishing
Fejlesztő: Wishfully
Megjelenés dátuma: 2023. május 23.
Műfaj: puzzle platformer