A #HorrorHónap mindig remek alibit szolgáltat, hogy bepótoljak klasszikusokat, amiket előtte szégyen-nem szégyen, sosem láttam. Így esett a látóterembe a ’82-es Poltergeist is, ami Steven Spielberg forgatókönyvével és a horror-legenda Tobe Hooper rendezésében borzolta a kedélyeket.
Mindig bajban vagyok, ha mai fejjel, mégis retrospektív kell értékelnem egy filmet. Azt simán el tudom képzelni, hogy ettől a filmtől a kor nézői rendesen maguk alá csinálhattak a vetítőtermekben. A közel kétórás játékidejében szinte azonnal elkezdi puffogtatni a rémisztgetéseket, amik egy idő után megalomán ámokfutássá válnak… de ne rohanjunk ennyire előre.
[h]Nicsak, ki kopog[/h]
A csendes kertvárosban éli idilli hétköznapjait a Freeling-család. A jól kereső apuka, szeretetteljes háztartásbeli anyuka, és a három civakodó, mégis mesébe illő testvér egy hatalmas álomszép házban lakik. Szóval minden adott a csodás élethez, kivéve, hogy a legkisebb lányt, Carole Anne-t a tévén keresztül hívogatják túlvilági lények.
A kezdetben még megmagyarázható jelenségek viszonylag hamar egyértelmű szellemjárássá avanzsálnak, aminek az egész család szemtanújává válik. A modern horror-receptekhez képest egészen meglepő volt, milyen nagyszabású jelenésekkel operál a film szinte a legelejétől. Nagyjából fél óra után már nem tudtam meddig tudják eszkalálni a totális káoszt. Aztán jött a fordulat Carole Anne kapcsán, és még közel másfél óráig nézhetjük, ahogy szó szerint elszabadul a pokol.
Szinte minden tizedik percben történik valami elképesztő, habár legkésőbb akkor kellett volna az egész családnak fejveszte rohanni egy másik államba, amikor egy életre kelt fa szándékozik betörni hozzájuk. Majd, ahogy robogunk a tetőpont felé, már gyors egymásutánban tornyosulnak egymásra a legvadabb jelenetek. És ezzel együtt sem tudtam megfelelően élvezni a Poltergeist-ot.
[h]Carole-Anne, ne menj a szinkron felé![/h]
Gyakran szinte az élvezhetetlenségig rontotta az élményt a förtelmes magyar szinkron. Lényegében vagy abszolút nulla beleéléssel mondták fel a szöveget, vagy a másik végletekig eltolt ripacskodó óbégatással követtek el háborús bűnöket a dobhártyám ellen.
Több alkalommal el is maradt a hang, nem beszélve arról, hogy nem foglalkoztak olyasmivel, mint az időzítés. A magyar szöveg már rég befejezte, de a színész szája még mozgott néhány másodpercig. Carole Anne-t meg vagy rendesen nevén nevezték, vagy épp Caroline-t kiabáltak artikulálatlanul.
A Tangina (Zelda Rubinstein) karakterét adó hang pedig fülsértően rossz volt, amitől legszívesebben helyben kikapcsoltam volna a filmet. Az már csak hab volt a tortán, amikor egyszerre üvöltött az egész család, és az a rettenetes zajkavalkád már fizikai fájdalmat váltott ki belőlem.
[h]Átjáróház[/h]
A szinkront leszámítva is akadtak azért problémák. A színészek sem voltak túl acélosak, de ezt még el tudom nézni egy kora 80-as évekbeli horrornak; láttam már rosszabbat is, és akkoriban még az A-vonalas szupersztárok lehetőség szerint kerülték a hasonló alkotásokat.
Viszont a hosszúra nyúlt játékidővel sem mindig tudtak mit kezdeni. A túlvilági átjáróházként funkcionáló házban történő zsúfolt ijesztgetések között egész egyszerűen nem mutattak semmi érdekeset. A karakterekkel nem foglalkoztak, senkiről nem tudtunk meg semmi fontosat, és abszolút érezhető, hogy a kitöltő részek csak alibizés miatt kaptak helyet. Hogy a néző le tudjon higgadni a következő nagy volumenű káoszig.
Így negyven évvel később szintén nehéz elhelyezni a térképen a speciális effekteket, és trükkök minőségét. Néhány maszk és praktikus megoldás egészen pofásan mutatott, az anyuka plafonmászós jelenete pedig egyenesen zseniális. Legtöbbször viszont mégsem félelmet, hanem öblös röhögést tudtak kiváltani a különböző vizuális effektek.
Ugyanez a helyzet a feszültségkeltéssel és magával a horrorral is. Fele-fele arányban tudott a Poltergeist a székemhez lapítani és teljesen elveszteni. Alkalmanként képes volt hatásosan megteremteni a nyomasztó atmoszférát, és ilyenkor nagyon jól működött a film. De ezt rendszerint agyoncsapták a kitöltő részekkel, a blőd dialógusokkal, – vagy amiről nem tehetnek a készítők negyven év távlatából – , a rosszul öregedett effektekkel.
[h]Verdikt[/h]
A Poltergeist objektíven nézve egy sikeres film volt a maga idejében, és az azóta eltel évtizedek során nem kis kultstátuszt tudott kiépíteni magának. Az alig 10 millió dollárból készült mozi több, mint 121 millió dollár bevételre tett szert a nemzetközi színtéren. A pénzügyi siker mellett a szakma és a nézők is egyaránt kimondottan kedvelték, sőt szinte az összes “legjobb horrorfilmek” listán bérelt helye van.
Szintén tény, hogy a modern popkultúrára vitathatatlan hatással volt a film. Mai napig idézhetők egyes mondatai, és rengetegszer emeltek át itt látható ötleteket más alkotásokba, vagy parodizálták ki kulcsjelenteit.
Így hát nem is kérdés, hogy az én agyamban van valami fordítva bekötve, amiért nem tudtam megfelelően értékelni ezt a filmet. Noha az objektív érdemeit semmi pénzért nem vitatnám el, mégsem tudtam együtt rezonálni vele. Azonban ez valóban egy horrortörténeti alapvetés, amit a zsáner rajongóinak egyszer mindenképpen látni kell, de kizárólag eredeti nyelven. A Ti érdeketekben.