A Japán származású történetek mindig is érdekes szeletét képviselték a horror zsánernek. Minden, magát horrorkedvelőnek valló egyén legalább 1-2 címet be tud dobni fejből a Távol-Keletről. Ám valahogy a mainstreambe sose szivárgott be igazán a felkelő nap országának ijesztő portékája. Hogy most ez a számtalan ilyen-olyan nyugatosított feldolgozásnak vagy a sokszor igencsak keleti szájízre szabott, nyugati modorral nehezen értelmezhető alkotásoknak köszönhető, az vitatható. De az utóbbi években fellángolt Junji Ito tűznek hála a széles közönség is spirálosra süttethette az arcát a mangáit pörgetve vagy a TV képernyője előtt. Ennek a futótűznek az utózöngéjeként kapta fel a TikTok rövidvideóin és pár szemfüles blog nagyzoló szalagcímén keresztül a közönség a PTSD Radio-t is. Ami egy kis utánanézés után engem is magával ragadott nyugtalanító, groteszk ábrázolásmódjával és az alap premisszájával.
Egy kis hajcihő
Előbbi nem is véletlen, hisz az alkotó Masaaki Nakayama előző, 2-3 oldalas történetekből összeálló atmoszférikus horror gyűjteménye, a Fuan no Tane fő motívuma is az eltorzult, kifacsart ábrázatok voltak. A 2002 és 2005 között futó, a szorongás magvait elhintő manga sorozat amolyan vadhajtásaként rügyezett ki 2010-ben a máig befejezetlen PTSD Radio. Ami elsőre szintén egy horror antológiának tűnik és látszólag egymástól független, rövid történeteken, valamint bizarr képsorain és hátborzongató eseményein keresztül akarja a frászt hozni az olvasójára. Viszont az első kötet végére kikristályosodik, hogy az események kapaszkodói végig egymásba font hajzuhatagként szővik össze a képsorokat.
Van, hogy egy kislányt látunk, akit épp a nagymamája borotvál kopaszra. Egy iskolai bántalmazást követhetünk, ahol az áldozat hajába akarnak belenyírni. Vagy épp gyerekeket, akik egy madárfészekben egy rejtélyes doboz mélyén találnak rá egy köteg hajra egy riasztó maszk társaságában. És bár ezen események térben és időben sokszor távol állnak egymástól, egy motívum végig összeköti őket: a haj.
A hajnak kulturális jelentősége van és nem csak a mai értelemben vett vizuális kultúránkban. Egyszerre lehet önkifejezési eszköz, ami hordozhat erőt és üzenet is magában. Számos vallásban is fontos, és sok kultúrában tekintik szentnek. Jelenthet gondoskodást, jelenthet hovatartozást, kultúrát, ahogy jelenthet ellenállást, lázadást. Valamit, ami egyszerre lehet kiállítandó, mutatós dolog, szent és védendő vagy épp tiltott és megvetett. Ebbe a szimbolika halmazba markol bele Nakayama és ezen keresztül próbálja teremtményét szép lassan rászabadítani szereplőire és az olvasóra is.
Rádiófrekvenciás (blabl)abláció
A hangsúly pedig a “lassan” van, ugyanis a PTSD Radio nem adja könnyen magát. A történet folyamatosan ugrál a szereplők, a helyszínek és az idősíkok között. Látszólag hasraütés-szerűen, miközben az író szép lassan összekuszálja a (haj)szálakat. Fejezetenként csepegtetve az összefüggéseket, nagyon aprólékosan építgetve a szörnyét, Ogushi-samát.
A cselekmény viszont ennek a felépítésnek hála nagyon csapongó. Sokszor nem egyértelmű, hogy mit és miért látunk és az hogyan kapcsolódik az addig látottakhoz vagy épp milyen új perspektívát próbál nyitni a történetben. Habár a tempó remek a feszültség fenntartásához, az események pedig patikamérlegen, de kellő ütemben bontogatják a misztikumot, Nakayama egyszerűen túl összetett szabályrendszert épít entitása köré. Aki egyszer egy bosszúálló exszerelmes lány, máskor egy megfoghatatlan lélekromboló árnyéklény, sokadjára pedig egy, a holtak lelkét istápoló istenség és a köré épült szertartások képében manifesztálódik.
És ezzel engem első olvasatra egy kicsit el is vesztett a történet mikéntje. Egészen addig csak a feszültség hogyanja foglalkoztatott, amíg egy hátraarc keretében vissza nem olvastam az első két kötetet. Ám ahogy a kirakós darabjai szép lassan a helyükre kerültek, úgy tisztult a kép is és kezdett egyre izgalmasabbá válni a misztikum lebontása. Ami sajnos a 2019-ben megjelent hatodik kötet megjelenésével egyelőre félbe szakadt.
Minden szálban erő lakozik
Szerencsére az összképet tekintve a megvalósítás terén jóval áramvonalasabb volt a mangaka. Az alapesetben letisztult panelekbe, amik bármelyik slice-of-life mangában elférnének, ügyesen szőtte bele a horrort. A legtöbb történet egy életképpel indul, amibe apránként szivárog be az elkeseredettség. Hogy aztán villámcsapásként érkezzen Nakayama védjegyének számító sokszor groteszk, máskor kellemetlenül naturalista figurák ábrázolás módja. Nem egyszer jumpscare-ré változtatva egy-egy oldalváltást. Az egyes történetek közti átvezető és a terror fenntartására szolgáló paneleket tartalmazó oldalak közt fel-fel sejlő fekete szín tudatos használata pedig csak burjánzó hajkoronaként fogja össze a történetek egészét átjáró rettegést és feszültséget.
Persze a történetek ciklikusan ismétlődő felépítése egy idő után ellaposíthatná az állandó bizonytalanságot. Ám az események kiszámíthatatlansága (ami néha tényleg átcsap érthetetlenségbe), a misztikum aprólékos felépítése és a lapokon átnyúló folytogató atmoszféra végig kényelmetlen szorongásban tartja az olvasót.
A PTSD Radio talán egyetlen komolyabb hibája, hogy túl sok kapaszkodót ad az olvasónak. Míg egyes történetekben valóban el lehet lovagolni a félelem hullámhosszán. Például az egyik fejezetben a korom sötétben sétálva, a cigarettáját meggyújtó férfi mellett egy zord ábrázat rajzolódik ki vagy amikor a vonaton utazó lány ablakról visszaverődő tükörképe él önálló életet. Addig a fejezetek többségében olyan irányokba futnak az események, amik alapján joggal érezheti az ember, hogy ez bizony vele sosem történhetne meg.
Spirál hajgumik
Bár sokan emlegették őket egy lapon, ha a manga készítés egy futó verseny, akkor Junji Ito a mindenkori Usain Bolt. Akit Masaaki Nakayama megközelíthet, de el sosem érheti. Ugyan mutat hasonlóságot munkásságuk, az egyáltalán nem véletlen, hogy Ito-t emlegetik a “lapozás mesterének”. Mindketten élnek ugyanazokkal az eszközökkel. De míg előbbi az esszenciális félelmeinken keresztül próbál egzisztenciális szinten a földbe tiporni. Addig Nakayama inkább marad a spirituális síkon, jól körbe határolt misztikumoknál és a zavarosból támad.
De a PTSD Radio köszöni szépen, amúgy is megvan ezen összehasonlítás nélkül. Nakayama nem tesz fel velőt rázó kérdéseket, nem markol húsba minden oldalon, nem fenyegeti az egzisztenciánkat korokon átívelő egyetemes motívumokkal. Egyszerűen csak a saját ignoranciánkat és gyarlóságunkat, felelőtlenségünket állítja pellengére a szereplőin keresztül. És bár néha elengedi az olvasója kezét, az vitathatatlan, hogy képi ábrázolás módján és a köteteken átívelő feszültségen keresztül önnön jogán is egy remek horror sorozatot teremthetett volna.