A Maid of Sker nem egy átlagos túlélőhorror, hiszen a hangok játszanak benne kiemelkedő szerepet. Kérdés, a nem mindennapi koncepció elég-e a sikerhez, vagy csak egy újabb középszerű próbálkozást láthatunk.
Elcsépeltségük ellenére megvan a bája a kísértethistóriáknak, különösen, ha a legendának valós, de kevésbé ismert forrása van. Ha ez kiegészül a népi hagyomány elemeivel, és kapunk hozzá egy hangulatos helyszínt, már telitalálatról beszélhetünk. Ráadásul mindez autentikus formában is elkészülhet, hiszen ki tudna hitelesebben feldolgozni egy walesi történetet, mint egy walesi fejlesztőcsapat?
A Wales Interactive ugyanis egy helyi ballada (The Maid of Sker), R. D. Blackmore azonos című regénye, illetve a brit folklór elemeinek hármasából merített (igaz, felszínes) ihletet új játékához. A remek alapszituációhoz pedig egy elismerésre méltó előzetes is dukált, így nem csoda, hogy felkeltette az érdeklődésemet már 2018 őszén. Csaknem két év várakozás után pedig megjelent a Maid of Sker, hogy végül ne tudjon felérni az elvárásaimhoz.
[h]Hotel Mentál[/h]
A történetünk 1898-ban játszódik, mi pedig Thomas Evans-t alakítjuk. Thomas szerelme, Elizabeth Williams kérésére érkezik a Sker Hotelbe, ahol a Williams-família nagyszabású nyitóünnepséget szervezett. A helyszínül szolgáló kúria azonban leginkább kihaltnak tűnik, Elizabeth pedig minden jel szerint komoly gondban van. A birtokra érve Thomasnak minden bátorságára szükség lesz, ugyanis a folyosókon olyan lények mászkálnak, akiket az erdőtűz is inkább elkerülne. És ekkor még nem is tud a háttérben rejlő, titokzatos és fenyegető iszonyatról…
A hotelben cirkáló maszkos kollégák egyébként vakok, mint a bányaló, így a túlélés kulcsa a hangok (vagyis azok hiánya) lesznek. Hasonló megoldással például a SOMA-ban is találkozhattunk, ahol egy bizonyos szörnytípust kellett csendben maradva kicselezni. A koncepció tehát nem most született meg először, de mégis többnyire elüt a fegyvertelen túlélőhorrorok alapvetéseitől. Más kérdés, hogy többnyire ugyanúgy lopakodni és menekülni fogunk, csak ezúttal másik érzékszerven lesz a hangsúly.
A tökéletes csend megköveteli, hogy ellenfelek közelében (vagyis nagyjából végig) hanyagoljuk a futást, és inkább lassan araszoljunk. Amikor pedig kellemetlen közelségbe kerülünk egy kevésbé jól szituált úriemberrel, a lélegzetünket is visszafojthatjuk. Ez utóbbi a levegőben szálló por vagy füst ellen is hatásos, hiszen így nem kezdünk el köhögni, magunkra vonva ezzel a közelben lévő “orvostan-hallgatók” figyelmét és aggodalmát.
[h]Csak csendben, csak halkan…[/h]
Ez a rendszer egyébként olajozottan működik, kellő feszültséget biztosít, de nem is teszi lehetetlenné az ellenfelek közötti manőverezést. Hamar ki fog derülni, hogy az eleinte komolynak tűnő kompániákat is hatékonyan ki lehet kerülni, már ha nyílt terepen vagyunk. Amikor szűk folyosókon találkozunk össze opponenseinkkel, már jóval húzósabb a helyzet, ilyenkor kellő helyismeret szükséges, hogy le tudjuk rázni őket. Ez könnyen frusztráló lehet, más kérdés, hogy egy szerencsétlen ütközést követően sem halunk meg egyből, és a mesterséges intelligencia masszív ostobaságának köszönhetően a menekülés sincs kudarcra ítélve. A játékot egyébként sokan idegesítőnek találták, de szerintem (lehet, hogy a frissítések hatására), teljesen egészséges kihívást nyújt. A játék első fele kifejezetten izgalmas, és ha erre sikerült volna érdemben építeni, az év legjobb horror-élményéről beszélhetnénk.
Kár, hogy az ötletek asztmásak voltak, és ennyitől ki is fulladtak. Nem kapunk ugyanis többféle ellenfelet, nem lesznek például jóval hangosabb felületek, nem tudjuk elcsalni a szörnyeket, egyszóval nagyjából semmilyen más lehetőségünk nem lesz, csak az osonás. Kapunk ugyan egy fegyvert, amelyiknek az erős hangjával megbéníthatunk egy csoport ellenlábast, de ez minden. Utóbbi lesz az utolsó szalmaszál, ha végképp meglincselnének minket, vagy ha meguntuk a tökölést. Az izgalom közben szép lassan magabiztosságba, majd kellemetlenségbe csap át. A harmadik órán túl már valahogy nem tudott lekötni, hogy ugyanazokat a szerencsétleneket kerülgetem ugyanazokon a folyosókon, egyszerűen fárasztott az egész. Oda kell figyelni továbbra is, de sem újat, sem érdekeset nem látunk, csak megint lehet keringeni, mint libafos a levegőben. Hála az égnek, 3-4 óránál tovább nem is húzódik a mentőakció, így még azelőtt vége szakad a kalandnak, hogy végképp ellaposodna.
[h]Érdektelen hoteltúra[/h]
Pedig a lehetőség megvolt rá, hogy az indie Resident Evilt köszönthessük a Maid of Sker-ben. A felépítés is hasonló: különböző szimbólummal ellátott kulcsokat gyűjtünk az ajtókhoz, találunk néhány egyszerűbb feladványt, és a mentés rendszere is megegyezik. Itt a RE-sorozat biztonságos szobáihoz hasonló zöld ajtós helyiségeket keresünk, ahol egy gramofonnál menthetünk. A készülékből közben elhangzik egy rövid hangfelvétel, ami egy remek módszer a történet fontos részleteinek átadására, anélkül, hogy a dramaturgia túlságosan bonyolult vagy szájbarágós lenne.
Viszont a gyűjthető elemek kimerülnek néhány töltényben és gyógyító italban, és emiatt a felfedezés élménye jelentősen csorbul. Az akár utólag is ellenfelekkel feltöltött területek miatt nem sajnálom, hogy nincs backtracking, de valami fejlődési lehetőség nagyon hiányzott volna. Kellett volna néhány új fegyver, csapda, akármi, hogy úgy érezzem, van értelme tüzetesen átnézni mindent. Persze értem én, hogy a Maid of Sker inkább az erőszakmentes megoldás híve, de például az Outlast vagy az Amnesia is képes volt új kihívásokkal megújítani az élményt, ami itt teljesen elmarad.
[h]Késő bánat[/h]
Valahogy elkallódott az egész út közben. Hivatalosan egy horrorral van dolgunk, és a játékmechanika alapján sem kérdéses, hogy erről van szó. Viszont félni csak nagy ritkán lehet, sokkal inkább a feszült pillanatok dominálnak, már amíg kitart a lendület. Van néhány ijesztés (az első rögtön a logónál), de nem ez lesz az a játék, ahol majd mindenki jól összeszarja magát. Az atmoszféra többnyire remek, néhányszor fenyegető is, de mivel néhány feljegyzésen kívül alig gyűjthetünk be valamit, és a helyszínek sem elég érdekesek, hamar elveszett az érdeklődésem. Ha pedig nincs felfedezés, és megkopik a hangulat, akkor hamarosan csak jótékony kerülőutakként gondolunk a kastély szobáira. Egy szó, mint száz, a vége felé elveszti a lelkét a játék, és egyre mélyebbre süpped a teljes szürkeségbe.
A fináléhoz közel volt egy ügyes próbálkozás, hogy az örökös bujkálást inkább célzott menekülésre cserélik, de eddigre már túl késő volt. Amikor már érezhetően közel a végjáték, már régen elmúlt a megújulás megfelelő ideje. Persze nem akarok igazságtalan lenni, jól esett az új szín, de amikor mégis vissza kellett térni a „rutinhoz”, az utolsó két agysejtem is elszaladt.
[h]A walesi bárdolatlanok[/h]
Kalandjátékként ugyan többnyire elbukik a Maid of Sker, a történet legalább erősebbre sikerült. Ezt persze horror-mércével értem, szépen kibontják a hotel mögött álló rejtélyt, és a misztikum is megfelelően van adagolva. A cselekmény viszonylag egyszerű, nem szabad Nolan-féle mély agymenésekre számítani, de nem is egy túlélőhorrorban kell párhuzamos dimenziókat vagy időutazást keresni, elég, ha a fájdalmasabb kliséktől megkímélnek minket. Szóval teljesen korrekt lezárást kapunk, még ha nagy rácsodálkozásra nem is szabad számítani.
A háttérsztori már némiképpen döcögősebb. Míg az orrunk alá dugott hangfelvételek összeállítják a történet vázát, addig az összeszedhető jegyzetek erre nem nagyon tudnak építeni. Túl kevés van belőlük, és így nem ismerjük meg kellően a részleteket, csak pontosan annyit, amennyi a teljes kép megértéséhez kell. A karakterek például csak lógnak a levegőben, már csak azért is, mert lényegében Elizabeth az egyetlen beszélő szereplő (a gramofon-részleteket leszámítva).
[h]Ballada füleimnek[/h]
Igaz, a vele folytatott telefonbeszélgetéseknek, illetve a hangfelvételeknek van egy remek hangulata, de ezt már inkább a hangzás számlájára írhatjuk. Ugyanis a hangok remekelnek a Maid of Skerben, igaz, illik is nekik, ha a játék szinte teljes fókusza erre irányult. A pocsék hangzás megengedhetetlen luxus lenne, és a fejlesztők figyeltek is arra, hogy minden rendben legyen. Például a gramofonoknál a tölcsér előtt tényleg nagyobb a hangerő, mint ugyanolyan távolságban, de oldalról, a léptek zajánál sem találtam hibákat, a játékmenet stabilan meg van támogatva. Emellett a Maid of Sker ügyesen játszik az idegeinkkel is, különböző recsegések és nyikorgások formájában, amiktől felállt a hátamon a szőr.
Mondjuk egy idő után már kezdett zavarni, hogy olcsó trükké varázsolták ezt a mechanikát, az pedig különösen, hogy a zene egyes pillanataiban szintén képes átverni azzal, hogy az „észrevettek”-effekt játszódik be. Értem én, hogy direkt próbálnak kizökkenteni a komfortzónámból a biztonságos szituációkban is, de a szándékosság nem vigasztalna meg akkor sem, ha valaki fültövön csapna egy zacskó juhtúróval. Ettől függetlenül maga a soundtrack fantasztikus, végig fenntartja a feszültséget, a walesi balladák pedig nemcsak kiválóan illenek a játékhoz, de kellően hátborzongatóak és titokzatosak is.
[h]Kívül-belül szürke[/h]
A látványról már nem tudok balladákat zengeni, pedig az első benyomásaim kifejezetten pozitívak voltak. Amint az intró után leszálltam a gőzösről, az első gondolatom az volt, hogy „na igen, ezt eltalálták”. Talán az álmos brit délutánban fürdő vadregényes vidék, talán a pazar bevilágítás volt az oka, de elhittem, hogy végig minden rendben lesz. Aztán sajnos be kellett lássam, hogy mégsem. A nagyobb termek és a kert még szódával fogyaszthatóak, hiszen a költségvetésből is eredő technikai hiányosságokat még ellensúlyozza a tény, hogy távolról minden viszonylag élethűen fest. Viszont a látványtervezés egyszerűen gyenge. Egy kúria ideális helyszín, lényegében bármit ki lehetett volna hozni belőle, de minden helyszín egyformán szürke lett. Hiába a sokféle díszlet, ha mindegyik a kötelező pincés szekció színvilágában játszik, és még csak a területek kialakítása sem igazán érdekes. A Sker Hotel nem egy hívogató hely, még a horror-veteránok számára sem.
És attól tartok, itt a lényeg: a Maid of Sker maximum egy végigjátszást ér meg. Hiába van két befejezés, ha az ember nem szeretné újra elővenni a játékot. Hiszen eddigre a túlélés mechanikái kifulladnak, nincsenek variációk, csak ugyanaz a lopakodás. Nem mondhatom, hogy rosszul éreztem magam, sőt, volt néhány kellemesen izgalmas pillanatom, de lényegében egyedül a hangzás győzött meg igazán. Ez tipikusan az az alkotás, amit leárazva, halloweenkor vennék elő.