FilmHorrorGeekKiemelt cikkekMozgókép

FilmHorrorGeekKiemelt cikkekMozgókép

FilmHorrorGeekKiemelt cikkekMozgókép

Resident Evil (2026) kritika: Kaptárul a horror-világ

Az új Resident Evil-film ugyan messze van a tökéletestől, mégis valami olyasmit nyújt a nagyvásznon, amire komoly szüksége volt a nagy múltú szériának.

Közzétéve

5 perc ezelőtt

Kommentek

0

A Capcom zászlóshajója, a Resident Evil már több mint 30 éve boldogítja a horrorjáték-rajongókat. Bő három évtized alatt persze vannak hullámhegyek és hullámvölgyek egyaránt, de jelenleg egyike annak a maroknyi AAA-szériának, amely még nem vesztette el minden méltóságát. Ehhez persze kellett egy nagy feltámadás, amely 2017 óta töretlenül tart. Ugyanakkor azoknak, akik a mozivásznon szerették volna viszontlátni a nagy múltú sorozatot, már nem volt ekkora szerencséjük. A Paul W. S. Anderson-féle filmek csak nyomokban tartalmaztak Resident Evilt, és a 2021-es reboot sem volt kifejezetten sikeres.

Így volt valami izgalmas abban, hogy a Fegyverek rendezője, Zach Cragger karolta fel újra az eddig hálátlannak bizonyuló alapanyagot, hogy valamennyi túlélést is adagoljon az eddig tomboló akcióhoz. És meg kell hagyni, alapvetően sikeres lett. Az, hogy a fókuszt egy egyszerű halandóra tette, és a a dörgő csőtorkolatokat testhorrorra cserélte, remek döntés volt. Más kérdés, hogy talán pont a legközvetlenebb RE-elemek lettek a legtolakodóbbak, és a cselekmény szerkezetét sem mindig sikerült az ötletes koncepció köré idomítani.

Bryan élőhalottja

Bryan (Austin Abrams) egy orvosi futár, aki többek között szerveket szállít kórházaknak. A barátnője terhes, és ő nem éppen a legjobban reagálta le az esetet. Talán a konfrontációt elkerülendő, Bryan bevállal aznapra még egy utolsó szállítmányt, amely a legfontosabb, A0-ás kódot viseli. A titokzatos csomagot Raccoon City kórházába kell elszállítania minél hamarabb. Az odavezető országutat vastagon hó borítja, Bryan verdájának pedig sem téli gumija, sem hólánca nincsen. Azonban nem az időjárás az egyetlen, amire hősünk nincs felkészülve, hanem ott van az Umbrella egy újabb vírusa, amely órák alatt pokollá változtatja a környéket.

A Resident Evil (ne haragudjatok, nem vagyok hajlandó A kaptárként hivatkozni rá – a szerk.) egyik legszórakoztatóbb jelensége az, hogy a főszereplője egy átlagember. Míg a játékok és a filmek többségét szuperkatonák fémjelzik, addig Bryan ettől nem is lehetne távolabb. Nem tudja utánozni Leon S. Kennedy pörgőrúgását, nem rendelkezik Chris Redfield sziklazúzó öklével, és Alice akrobatikus fegyver-belettje sem megy neki. Sőt, egy rohamosztagos is elszégyellné magát a célzása láttán. Így pedig teljes erővel hasít bele az Umbrella-vírus kegyetlensége, és egyben a helyzet abszurditása. Mert ha a normalitás talaja nem egy teleportáló Wesker, hanem egy kiadós veszekedés a barátnőddel, akkor a megszokott elemek is máshogy csapódnak le.

És éppen ezért a Resident Evil első bő harmada kifejezetten felfrissítő. Szó se róla, hogy a RE-játékok valaha véresen komolyan vették volna magukat (ennyi egysoros mellett nehéz is lenne ezt elhitetni), de itt mintha egy vérbeli horror-vígjátékkal találkoznánk. Láthatunk itt mindent: Bryan elüt egy zombit, majd nem tudva, mi van vele, beszuszakolja az autójába. Folyamatosan meggyűlik a baja különböző elpusztíthatatlan lakatokkal, és közben teljesen tanácstalan, hogy mégis mi a pék pókja történik körülötte. És közben annyit káromkodik, hogy egy megyei focimeccsen is kitűnne vele.

Nevet és titulust

Ez pedig nemcsak görbe tükröt mutat az egyik kedvenc játéksorozatomnak, de van benne valami üdítően emberi. Bryan a játékokban maximum egy szívósabb NPC lehetne, de pont emiatt egyszerre lehet csodálni a kitartását és nevetni hibáin, amelyekért igazán nem lehet orrolhatunk meg rá. Mert persze rendgeteg komikus hülyeséget csinál, de ezt több mint érthető a folyamatos pánikban, amelyben az események tartják. Ritkán nevetek fennhangon egy horrorfilmen, ez még a dedikált paródiáknak sem igazán sikerül, de itt csaknem perforálódni kezdett a hasfalam.

Azért a görbe tükörnek voltak kicsit gyengébben sikerült részei is. Persze párszor jólesett látni az ismerős címkét a shotgun-lőszer dobozán. És még a különös jellel ellátott, csak az adott kulccsal nyíló lakat is vicces volt. Elsőre. Harmadikra már annyira nem, és ilyenkor egy kicsit el is kezdtem félni attól, hogy átcsúszunk egy önismétlő paródiába. Ez szerencsére nem történt meg, ugyanakkor volt pár másik visszatérő motívum is, amely fokozatosan vesztett az átütő erejéből.

Mindenesetre meg kell hagyni, hogy a Resident Evil emellett képes a feszültséget is fenntartani. Hiába van jelentősen több tudásunk a helyzetről, mint hősünknek, sokszor pont ez benne a félelmetes, ahogy naivan áll hozzá a szituációkhoz. A film eleinte egészen izgalmassá tudja tenni a csendes vizsgálódást és az intenzív menekülést is. Ha kell, visszájára fordítja a kliséket, ha kell, ad annyi szórakoztató szusszanást, hogy utána újra meglegyinthessen egy félhomályos, baljós lakás felderítésével. Vagy egy-egy meglepően hatásos ijesztéssel.

Csak a kamerával vagyunk közel

Ez a recept azonban nem működik bármeddig. A film derekára azért megfárad a formula. Amikor már a negyedik helyszínen haladunk át síri csöndben, zseblámpával átkutatva minden sarkot, várva az elkerülhetetlen förmedvényt, ami elől menekülni kell, akkor megkopik a dolog bája. Új poénok ugyan érkeznek, de ezek sem olyan ütemben, mint ahogy addig megszokhattuk. És persze nem segít az sem, hogy lényegében egy monodrámát (vagy mono-tragikomédiát) követhetünk. Minden más szereplő egyértelműen csak háttértáncos. Érdemi párbeszédek alig vannak, és az egyhangúvá váló cselekménnyel együtt már nem meglepő, hogy a tempó erősen leül.

Nem igazán jó jel, hogy egy papíron intenzív terrort adó film alatt simán tudok elmélkedni a képi világról vagy éppen a film üzenetéről. Amúgy van miről, főleg az előbbi esetében. Dariusz Wolski kamerája egy zseniálisan klausztrofób környezetet teremt. Sokszor vagy Bryan szemszögéből látjuk az eseményeket, vagy közelről követi őt a kamera, és ez rengeteget segít a feszültség fenntartásában. A bevilágítás is zseniális, ahogy tovább erősíti a bezártság érzését, de kontrasztnak persze ott van néhány gyönyörű havas nagytotál is.

A film központi tanulsága már nem ennyire fajsúlyos. Persze megfigyelhetjük, hogy Bryan nemcsak a túléléshez szükséges mértékben szedi össze magát, de az apokalipszisen túli élethez is tanul némi felelősségválallást. Ez a fejlődési ív azonban inkább csak fel-felbukkan a ködből, és még a film talán egyetlen igazán komoly pillanatában sem képes elhagyni némi morbid poénkodást. És lássuk be, azért nem segít elmélyedni egy filmben, ha általában nem szól semmiről, ami túlmutatna a közvetlen cselekményen.

Tekintélyes trancsírozás

Az utolsó harmadra viszont meg tud újulni a Resdient Evil. Eddigre maga mögött hagyja az óvatos felderítés feszültségét és az átlagember szitkozódását is. Ezzel egyrészt kicsit elrugaszkodunk az addigi kvázi-realitástól, cserébe kapunk egy bitang erős testhorrort. Raccoon City csatornáiban még egy átmeneti fázisban vagyunk, de utána olyan hatásos és változatos trancsírozásban lesz részünk, hogy a szubzsáner kedvelői csak úgy fickándozhatnak a székükben. A kórház szülészosztálya például egyszerre hoz egy példás díszlet-dizájnt és egy remekül tartott feszültséget, amely végül látványosan ki is robbanhat.

Még a befejezésben is kapunk némi félkomoly body horror-extravaganzát, bár eddigre már ismét átfordulunk egy kevésbé szerencsés állapotba. A befejezés ugyanis erősen antiklimaktikus, és bár normál esetben a látott nézőpont- és hangulatváltás lehetne szórakoztató is, a meglepetés erején túl nem sokat ad. Így pedig öncélúnak hat. Nem is feltétlenül azzal van a baj, ahogy nagy vonalakban Bryan története alakul, sőt, valahol erre lehet számítani, de a lezárás mégis inkább furcsa, mint olyasmi, amire szívesen emlékszem vissza.

Verdikt

És sajnos egy ilyen kettősség jellemzi végig a Resident Evilt. Ugyan frissen kezd és feszült helyzeteket teremt, de aztán önismétlődővé válik és leül. Elképesztő body horror pillanatokat ad, de aztán egy bizarr szekvenciával zárul. Jól játszott főszereplőjével könnyű azonosulni eleinte, de végül nem kap elég figyelmet a fejlődése. Kapunk egy halom easter egget is rajongóként, de mintha ezek ütnének el a legjobban a film egészéből. Mindezt úgy, hogy továbbra is ez az a mozgóképes projekt, amely a leghűebben adja vissza a játékok szellemiségét. Kicsit fáj, hogy több potencuál volt ebben a filmben, de így is egy különleges és élvezetes másfél órával gazdagodtam. Ez végre egy jó irány, és csak remélni tudom, hogy egy hasonló átalakulás kezdete, mint amit a hetedik rész jelentett a játékoknak.

7

A Resident Evil ugyan nem ér fel a benne rejlő lehetőségekhez, és mind ütemezésében, mind üzenetében lenne hova fejlődnie, mégis egy különleges, szórakoztató horrorélményt ad. Ha kell, feszült, ha kell, vicces, és nem szégyenkezik akkor sem, ha ki kell nyitni a ketchupos köcsögöt. Reméljük, hogy ebbe az irányba haladnak tovább a RE mozgóképes adaptációi.