Játék

Játék

Játék

RetroGeek mini: Rayman – A platformer, ami felhúzta a kesztyűt

Szerző

Közzétéve

2017. szept. 24.

Kommentek

0

A 90-es évek közepén egy új éra köszönt be a videójáték iparban. A 3D-s grafika és a kompaktlemezes technológia megjelenésével és rohamos terjedésével új perspektíva nyílt meg mind a játékosok, mind a fejlesztők előtt. Az új CD alapú konzolok kínálta lehetőségeknek hála régi klasszikusok születtek újjá, míg mellettük teljesen újak születtek. Utóbbi csoporthoz szeretett volna csatlakozni 1995-ben a Rayman is, amiben meg volt a potenciál, hogy egy instant klasszikus legyen.


A játék koncepciója annak a Michel Ancelnek a nevéhez kötődik, akinek a közönség kedvenc Beyond Good & Evil-t és a Rayman játékok farvizén önálló márkává kinőtt infantilis Rabbids nyulakat is köszönhetjük. Ancel ’92-ben kezdett el dolgozni a projekten és Rayman karakterét korábbi rajzai alapján keltette életre, míg a játék világát többek között az orosz, kínai és a kelta tündérmesék ihlették. Ez idő tájt a fejlesztés még a Super Nintendora zajlott és az eredeti tervek szerint egy kooperatív játékot kaptunk volna, ahol a két játékos egy-egy eltérő színű Raymannel segítették volna egymást a pályákon való átjutásban. Időközben a rajzfilmes hatás erősítése kedvéért Ancel és csapata animátorokat béreltek fel egy rajzfilm társaságtól, ami a hardver limitációk miatt a SNES készülő lemezes kiegészítője, a többek által SNES-CD néven ismert add-on felé terelte a fejlesztést – ami eredeti formájában soha nem készült el. Így a csapat aktívan elkezdett szemezgetni az Atari Jaguarral, mondván “ez az első konzol, ami elbír az általuk elképzelt grafikával” és ’94 végén be is jelentették, hogy a Rayman az Atari konzoljának exklúzív címe lesz. Azonban látva, hogy az ugyanebben az évben megjelenő PlayStationben több a potenciál, végül a Sony szürke dobozát tették meg fő platformnak és így 1995 szeptemberében napvilágot láthatott a program végleges változata.
unnamed
Habár maga a játék egy átlagos balról-jobbra scollozós platformernek tűnik, számtalan egyedi vonás teszi átlagon felülivé a kortársaihoz képest. A legszembetűnőbb, hogy Ancel és csapata maradtak a 2D-s sprite-alapú látványnál, ami kicsit fejvakarásra késztethetné az embert – lévén éppen a poligonos 3D-s grafika volt a CD-s konzolok egyik fő vonzereje. Azonban a játék máshogy aknázta ki az új technológiában rejlő lehetőségeket. Vizuálisan a játék egy igényesen megrajzolt mese és egy szépen kimunkált festmény szerelemgyerekére hasonlít, ahol a legapróbb részletig minden a helyén van az utunkat övező pályarészeken elszórt pici virágoktól kezdve a repdeső pillangókig. Mindezt gyönyörű, élénk színekkel megtöltve és szintén részletes animációkkal megtoldva, amik folyamatosságához a másodpercenkénti 60 képkocka is hozzájárult.
Ehhez jött még az újszerű pályatervezés is, mégha a Rayman sem mutatott túl a korabeli dizájn filozófián. Így a 6 részre szabdalt világ egyes pályái olyan lineárisak, mint egy matekfüzet. Viszont amellett, hogy mindegyik világ tökéletesen megkülönböztethető a másiktól, a pályák sokkal nyitottabbak, mint az akkortájt megjelent hasonló címekben. Így fordulhat elő az, hogy egy egyébként 45 másodperc alatt végigszaladható pályán akár több percet is elszöszöl az ember. Számtalan kis rejtett útvonal van, ami bónusz életeket vagy power-uppokat rejt magában. Ehhez pedig jó kiegészítésként szolgálnak az előrehaladás során fokozatosan megkapott képességek, amik között az alap ütés mellett ott van a platformok szélén való megkapaszkodás, a futás, a helikopterként is üzemelő haj vagy az ellen arcába tolt grimasz. Mert mi sem természetesebb, ha a halál tornácán egy ütés választ el a pálya totális újrakezdésétől, csak azért is rá grimaszol az ember az opponensekre. Legalább röhögve tépi ki a haját a játékos. Ezek pedig folyamatosan sarkallják az embert, hogy a segítségükkel nézzen vissza a korábbi pályákra a hátrahagyott bónuszokért és a kiszabadításra váró Electoonokért. És itt kezdődik a játék egyetlen problémája, ami a majdnem az élvezhetőségre is rányomja a bélyegét.

Ha a bejegyzés egyenletéből kivonom a cukormázas nosztalgiát és figyelembe veszem, hogy egy több mint 20 éves játékról van szó, akkor se tudok szó nélkül elmenni a Rayman egyetlen hibája mellett. A Franciák konkrétan olyan meredekre szabták a nehézségi görbét, hogy simán elmenne víziparkba csúszdának. És tekintve, hogy a 90-es évek végén már gyűrtem ezt a játékot PC-n, valamiféle egyszerűsödést vártam a PlayStationöm kontrollerétől, azonban 20-30 perc játék után gyorsan beláttam, hogy nem a beviteli eszköz típusa adta a játékkal töltött kínkeserves perceim nagy hányadát. A Band Land fantázianévre keresztelt 2. világtól kezdve a játék szisztematikusan elvárja, hogy a kontrollert ragadt áldozat a másodperc tört része alatt szögmérővel és vonalzóval mérje ki az ugrás végcélját. De az sem feltétlenül segíti a továbbjutást, hogy az ellenfelek ott és akkor jelennek meg, ahol nem szégyenlik, a Electoonok ketrecei és a rejtett vackokhoz nyíló utak sok esetben pedig csak akkor válnak láthatóvá, ha egy specifikus helyen állsz. Általában ott ahol amúgy jó okod van nem tartózkodni. És ezek azok az apróságok, amik a játék lába elé dobták a banánhéjat, amin megcsúszva lefejelte a polcot.
rayman-forever-screenshot
Ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hiába emelkedett minden elemében ki a saját mezőnyéből, az egy évvel később induló 3D-s platformer láz a háttérbe szorította a Raymant. Ugyan a ’99-es folytatás már szintén csatlakozott a 3. dimenzióba, de nem tudott labdába rúgni az addigra kult-státuszba emelkedett platformerekkel. Persze a Ubisoft életben és köztudatban tartotta a címet azzal, hogy ’97-től kezdve minden évben kaptunk valamit, amire rá volt nyomva a sorozat neve, ám a neki kijáró helyét a 2011-es reboot után foglalhatta el frenchise. Az Origins alcímmel ellátott rész a klasszikus epizód elemeit felmelegítve gondolta tovább az alapkoncepciót és sikeresen írta fel újra magát a platformerek mára nagyra nőtt térképére. Akit pedig nem tántorít el a kihívás, az nyugodtan tegyen az eredetivel egy próbát, hisz a számtalan újrakiadás mellett manapság mobil eszközökre is elérhető a játék Rayman Classic néven.

Sending
User Review
0 (0 votes)