Nemrég a GeekVilág podcastben beszéltem arról, hogy a Devolver Digital a felhozatalában valóságos videojátékos svédasztalt kínál. Minden megtalálható a retró 2D platformerektől kezdve a belső nézetes logikai játékokon át egészen a kísérleti VR-projektekig. Sajnos azt nem gondoltam, hogy ebbe a sorba befér egy fájóan középszerű folytatása egy sokak által imádott akciósorozatnak, de hát ennek a napnak is el kellett jönnie.
Annak idején én kimaradtam a 90-es évek – és kisebb mértékben a korai 2000-es évek – nagy videojátékos akcióhőseiből. Doomguy, Duke Nukem, Gordon Freeman és a többiek csak idősebb gémerek anekdotáiból ismertek számomra, pedig én is alulról karcolom a 30-at. Csak hát én a korai éveimet inkább RPG-k és RTS-ek fogyasztásával töltöttem. Hogy miért hozom ezt fel? Leginkább azért, mert a Serious Sam 4 egyértelműen egy régi kort idéz meg, amikor tíz fegyver volt egy FPS főhősénél, amiből 3 valamilyen rakétavető vagy ágyú volt.
Ez a nosztalgia azonban nem az a fajta szívmelengető érzés, mint amikor karácsonykor egy jó bögre kakaó mellett újra végigjátszom a Max Payne-t és pár órára elfelejtem, hogy számlákat kell fizetni és munkába járni. Ez inkább az a fajta nosztalgia, amikor apám ultraboomer haverjaival el kell menni valahová protokollból és órákon át tolerálnom kell a sör-pina-fradi Bermuda-háromszöget, majd keserű szájízzel konstatálom, hogy mind a humoruktól, mind a beszélgetéseik témájától régen eltávolodtam.
Persze az is lehet, hogy az én nosztalgia-mirigyemmel van probléma, és aki annak idején suli után azzal töltötte az idejét, hogy Sam bőrébe bújva halomra lőtte a megszálló földönkívülieket az ókori Egyiptomban, az pont erre a játékra várt. Felmerül azonban a kérdés, hogy mitől lesz valami retró és mitől érzem azt, hogy ez idejétmúlt? Elvégre én vagyok a legnagyobb szószólója annak, hogy a régi idők játékdizájnját érdemes újraértékelni és kimazsolázgatni belőle a megőrzendő elemeket, hogy a pixelgrafika igenis egyedi megjelenést ad és nem csak egy kiadás-csökkentő eszköz kezdő indie-fejlesztőknek. Mi ment félre és hogyan lehet valami egyszerre nosztalgikus és releváns? Sajnos nem úgy, ahogy a CroTeam elképzeli.
[h]A feláldozhatóknak leáldoztak[/h]
A játék sztorija pár évvel a harmadik rész előtt játszódik, amikor is a Földet megtámadja egy Mental nevű, vasárnap reggeli matinéból szakajtott gonosztevő, aki párezer évente visszatér, hogy leformázza a galaxis merevlemezét és megtisztítsa minden élettől. A nyitó képsorokban a játék be is dob minket egy mindent eldöntő hatalmas ütközet közepébe, amivel jól túl is marketingeli a játék további részét. Ezek után visszapörgetjük az időt pár nappal, és mintha valami leértékelt, kora 2010-es évekbeli katonai lövöldében találnánk magunkat. Papírmasé karakterek vállalhatatlanul megírt dialógussal fárasztják a nagyérdeműt, míg a konvojunkat támadás nem éri és elkezdődhet a valódi „cselekmény”.
Ne várjon senki hatalmas, csavaros sztorit kidolgozott karakterekkel vagy különösebb üzenettel. Nem is vagyok benne biztos, hogy le tudom spoilerezni a történetet, az ugyanis egy százas szög komplexitásával rendelkezik. Ez persze nem állíthat meg abban, hogy megpróbáljam, ha másért nem, azért mindenképp, hogy demonstráljam, mennyire abszurd az egész: a játék legvégén a teljesen nyilvánvaló köpönyegforgató rosszfiút odakötözik egy rakétához, amit aztán belelőnek az ellenséges csapatokat a Földre hozó portálba. Meztelenül, nyilván.
Mint mondtam, a dialógus is katasztrófa. A menőnek beállított egysorosok kínkeserves hordáitól egy percre sem volt nyugalmam. Sajnos nem csak a kellemetlen egysorosok miatt találkozott újra meg újra a tenyerem a homlokommal. A karakterek közötti bármilyen szóváltás esetlen, összecsapott és élettelen és ezt csak súlyosbítja a szörnyen lapos szinkron és a béna animáció. Az egésznek van egy kisiskolás színjátszókör-utánérzete, mintha valamelyik kereskedelmi tévén nézném a Családi Magánnyomozók Titkainak Árnyékában-t, vagy a parlamenti közvetítést.
Mindezen felül az egész játékot, a sztorit és a karaktereket körbelengi a boomerhumor jéghideg lehelete. Egy ponton az lenne a nagy humorforrás, hogy egy pap sörétessel lövi az űrlényeket. Nem, ennek a viccnek nincs más csattanója. Ez mondjuk még elment a ’92-es “Hullajó!” című filmben, de így harminc év távlatából már megkérdőjelezhető. És akkor még meg sem említettem azt az esetet, amikor egy katona lábára ráesik egy Uranosz szobor, majd Sam egyből kapcsol, hogy elsüssön egy altesti poént.
Mielőtt valaki a torkomnak ugrana, hogy a Serious Sam szériának soha nem a sztori, a karakterek vagy a dialógus volt az erőssége, annak üzenem, hogy ezzel teljesen tisztában vagyok és ez önmagában még nem is lenne probléma. Aki olvassa a cikkeimet, azt is tudja, hogy az altesti poénoktól sem riadok vissza. Ami igazán zavaró a Serious Sam 4 humorában, sztorijában és dialógusában, hogy az önreflexió leghalványabb jelét sem mutatja. Éppen ellenkezőleg. Sokszor olyan érzés, mintha a készítők egy-egy gagyi vicc vagy béna dialógus után kikacsintanának a játékosra, mintegy jelezvén, hogy most kéne nevetni. Nagyon jót tudnék röhögni egy korosodó Samen, aki „bezzeg az én időmben” attitűddel, apuviccekkel dobálózva irtja az ellent, majd egy durvább ütközet után lerakja a fegyverét, felsóhajt, és csak annyit mond: „Ja, mocskosul öreg vagyok.” Sajnos ez így csak kellemetlen és izzadságszagú, akár egy „öregfiúk” focikupa.
[h]Ránclevarrás[/h]
A Serious Sam 4 nemcsak a főhős attitűdjében, de a vizuális dizájnban is próbálja meghazudtolni a korát – kevés sikerrel. Nem azzal van elsősorban problémám, hogy nem úgy néz ki a játék, mint egy nagy költségvetésű, 60 dolláros termék. Nyilván ezt nem is lehet elvárni a CroTeamtől. A gond megint ott keresendő, hogy a régi és az új, a technikai és költségvetési lehetőségek, és a fejlesztők aspirációi háborúban állnak egymással, mint a rendszerváltás meg a magyar néplélek.
Egyrészt egyértelmű, hogy a CroTeam görcsösen próbált valami korszerű látványt összehozni. A felbontás nőtt, a poligonok sokasodtak, az élek simultak – több-kevesebb sikerrel –, mindeközben azonban próbálták tartani magukat a klasszikus ellenfelekhez, fegyverekhez és karakterekhez. Az eredmény egy inkoherens katyvasz lett, ahol a Call of Duty-t vagy a The Division 2-t idéző, szürke, városi környezetben kell földönkívüli küklopszokat és fejnélküli öngyilkosmerénylőket lőni plazmavetővel.
Apropó, modernitás. Sajnos a fejlesztőknek úgy tűnik, nem sikerült teljesen elkapni a realizmus-vonatot, inkább csak kétségbeesetten kapaszkodnak az ütközőbe, miközben a cipőjüket darálja le a keresztalj. A karaktermodellek a kettővel ezelőtti konzolgenerációt idézik az elmosódott arcvonásokkal és gépies animációkkal. És a szemek. Jézus isten, a szemek! Valahogy így tudnám elképzelni azt, amikor valaki egyszerre van tele botoxszal és kokainnal. Ez még a mélykonteós, szabadonébredők-olvasó csókánál talán elmegy, de amikor minden egyes karakter a lelked mélyére néz, kicsit elveszti a súlyát a poén.
A kültéri helyszínek még nagyjából elmennek. Persze ez is csak akkor igaz, ha nem nézzük túl közelről őket. A valódi probléma a belső terekben rejlik. Itt üt ki igazán, hogy a fejlesztőcsapat idő szűkében volt. Nagyon sok belső teret nehéz lenne máshogy nevezni, mint összecsapott fércmunka – alacsony poligonszámú tereptárgyak, össze-vissza dobált felület-textúrák, szörnyű világítás. Ez utóbbi amúgy is hatalmas Akhilleusz-sarka a játéknak. Nem elég, hogy a belső terek piszok sötétek, de még a szabadban is nagyon ellaposítja a látványt.
A technikai limitációknál azonban talán nagyobb probléma, hogy a vizuális dizájn egyszerűen unalmas. Mind a római, mind a francia urbánus helyszínek egyhangúak, teli klónozott házakkal és megkülönböztethetetlen utcákkal, amik leginkább egy szürke, modern FPS-re hajaznak. Sajnos a városokból kiérve csak még rosszabb a helyzet. Itt fákkal ritkán tűzdelt kopár síkságokat találunk, amik megjelenése nem is az előző generációra, hanem leginkább a PS2-es időkre emlékeztet. Megkockáztatom, hogy a 2001-es első részre kellemesebb ránézni, mint a 2020-as negyedikre, vagy ha nem is kellemesebb, mindenképpen érdekesebb.
Mindennek tetejébe a játék telis-tele van vizuális bugokkal és a teljesítmény sem a legjobb. Egy GTX1080 – i9-9900 kombóval érthetetlen FPS-mélyrepüléseket tapasztaltam, ráadásul a játék többször is kidobott. Gondolom, mondanom sem kell, hogy sem a látvány, sem a részletgazdagság nem indokolja, hogy ennyire komolyan megdolgoztassa a masinámat.
[h]A halálosztó[/h]
Csak hogy lássátok, hogy nem csak a lábamat akarom beletörölni ebbe a játékba, beszéljünk valamiről, ami megkérdőjelezhetetlenül működik: a játékmenet. Többnyire. Itt látszik igazán, hogy a CroTeamnek – ha az erőforrásai nem is – legalább a prioritásai a helyükön voltak. A fegyvereknek súlya van, a találati visszajelzés tűpontos és a hangok is megfelelően csattanósak.
A fegyverarzenálunk jórészt klasszikus, szinte minden kötelező fegyvert megtalálunk a felhozatalban, úgy, mint a szimpla-és duplacsövű sörétes, a rakétavető, a plazmavető, vagy a gépágyú. Ezen felül viszont olyan újdonságok is beköszönnek, mint a mesterlövész puska vagy az automata sörétes. Ezek mind-mind más helyzetekben és más ellenfelek ellen effektívek, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.
A játékmenet legalább annyira retró, mint egy Lehel mosógép, vagy öreganyám fali szőnyege. Ne várjon senki komplex, vertikális mozgást, merőben új játékmechanikákat vagy túl változatos megoldásokat igénylő kihívásokat. Ez itt a vegytiszta, szűretlen, 90-es évekből szakajtott FPS-élmény, ahol príma balerinákat megszégyenítő módon táncoljuk körbe az ellenfeleket és gyorsabban futunk hátrafelé, mint egy bekólázott ötödikes előre, miközben – jórészt vaktában – ontjuk az áldást a felénk rohanó rosszfiúkra. Megjegyzem, ezzel önmagában nincs is semmi baj. Hasonló vonalon mozgott a Project Warlock és a BPM is, és mindkettőt imádtam.
Ami belerondít ebbe is egy kicsit, azok a mentálisan leszázalékolt ellenfelek. Az valahol a műfaj sajátja, hogy a legtöbb golyófogó ész nélkül, légvonalban ront nekünk, az azonban már kevésbé számít stílusjegynek, hogy egy-egy szűkebb utcán vagy élesebb kanyarban fennakadnak a falon, lámpán vagy egy virágtartón. Ez inkább vicces, mint bosszantó, mint amikor keresztapámat kell a szülinapján átsegíteni a küszöbön, de ettől még nem lesz kevésbé kellemetlen a fejlesztők szemszögéből.
Sem a főellenfelek, sem a pályadizájn nem tud sok színt vinni a játékmenetbe. Előbbiek csak éppen annyira ütik meg az ingerküszöbömet, mint egy közepesen felmelegedett sörrel végig ült megye hármas meccs – még a verekedés előtt természetesen. Utóbbi pedig legalább annyira lapos, mint egy péntek esti párnacsata a nyugdíjasklubban, ami különösen fájó pont, hiszen az előző részek – főleg az első és a második – pályadizájnjához képest ez egy nagyon erős visszalépés.
Ami viszont igazán hazavágja az élményt hosszútávon, az az ütemezés. Akárcsak egy frissjogsis tinédzserfiú, a Serious Sam 4 sem igazán érzi, hogy mikor lehet tövig nyomni a gázpedált és mikor kellene fékezni. Amint azt már a cikk elején említettem, a játék igen erősen kezd, majd komoly visszaesés tapasztalható. Valahol a cselekmény negyedénél érünk el újra egy hullámhegyre, azonban a röpke FPS-orgazmus után a második menetre már kifogy a lendület. Ilyen a változó kor, na.
A monotonitást feltörni hivatott – és a modern kor kötelező tartozékát jelentő – fejlesztések és speciális képességek ellenben meglepően szórakoztatóak. Használhatunk ideggázt, ami egymás ellen fordítja az ellenfeleket, fekete lyukat generálhatunk, ami beszippantja őket, mielőtt felrobbanna, sőt, még egy taktikai atomot is berendelhetünk a katonaságtól, ami – feltehetőleg Sam napszemüvege és a testét borító tömény tesztoszterongőz miatt – az ellenfelekkel szemben minket nem nagyon zavar.
A fejlesztések is jók, bár amiatt külön szaktanári rovóban részesítem a fejlesztőket, hogy a sprintelés közbeni tárcserét külön fejlesztésként kell összeszedni. Egy retró típusú FPS-ben. Ez nagyjából olyan, mintha külön kéne kérni az ötvenedik születésnapodon a merevedési zavart. A másik értelmezhetetlen fejlesztés az ellenfeleken lovaglás képessége. Nem azért, mert értelmetlen, – mert az – hanem, mert egy ilyen abszolúte őrült és vicces képességet elrejteni főben járó bűn.
Van pár erősebb pillanat, – mint például a francia várban vagy a kőbányában lévő ütközet – de sajnos a Serious Sam 4 nem tudja konzisztensen hozni azt az adrenalin-mámort, ami egy aréna-FPS esetében elvárhatnánk, inkább csak intenzív incselkedések utáni iszonyatos kangörcsöt éreztem. Nem túl meglepő módon akkor brillírozik leginkább a játék, amikor hajlandó elengedni a középkorú macsó imázst és például a francia mezőkön kell egy kombájnnal felszántani az ellent, esetleg egy pápai mech-be pattanva játszani a boomer-Evangeliont.
[h]Nézd meg jobban, hogy élnek anyádék[/h]
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl sokat vártam a Serious Sam 4-től. Nem gondoltam sem azt, hogy ez lesz az év belső nézetés lövöldéje, sem pedig azt, hogy a CroTeam valami leírhatatlanul gyatra produktumot dob majd elénk. A jóslatom nagyjából be is vált. Ez a játék okozhat pár örömteli órát azoknak, akik képesek ráállítani az agyukat a buta ellenfelekre, a monoton környezetre és – az amúgy még mindig nagyon stabil – jó öreg lövöldözésre. Persze ehhez az is kell, hogy szemet hunyjunk a technikai gikszerek, a hibák és a teljesítménybeli problémák felett. Nekem ez sikerült is, meg nem is, hoztam is ajándékot, meg nem is.
Részben azért, mert nagyon fájt a bugyuta sztori, – amivel ráadásul lépten-nyomon megszakították az olykor már egész jól kikerekedni látszó játékmenetet – meg a béna egysorosok, és persze a játék és a fejlesztők teljes makacssága a széria korát illetőleg. A másik fontos indok, hogy idén játszottam a Doom Eternallal, ami újból megmutatta, hogyan lehet a régit és az újat ötvözni, de olyan csodás játékokkal is volt szerencsém találkozni, mint a Spelunky 2, amely minden újítása ellenére keblére öleli a 80-as évekre visszavezethető gyökereit.
Akkor hát mi a választóvíz retró és idejétmúlt között? Véleményem szerint a válasz ugyanott keresendő, ahonnan a menő nagypapák és nagymamák az erejüket merítik, ami miatt a változó kor után valakiből nem háklis házmester lesz, hanem szórakoztató Lacibácsi meg Manyinéni.
A retró játékok ugyanis nem akarnak nyílt világú, toronymászós, fejlődési rendszerekkel és mellékküldetésekkel teletömött, modern trendekhez igazodó tömegcikkek lenni. Helyette egy olyan éráját próbálják megmutatni – hol új, hol régi köntösben – a játékiparnak, amit ugyanannyira szórakoztató lehet megtapasztalni a visszatérő veteránnak, mint a kezdő zöldfülűnek. Talán Tyrion kolléga még nálam is jobban ismeri az idézetet „Soha ne felejtsd el, ki vagy, mert a világ nem fogja.”
És hogy hol áll ebben az egészben a Serious Sam 4? Szerencsére háklis házmester nem lett belőle, de mintha nehezen fogadná el, hogy eljárt felette az idő.