Sajnos a legutóbbi Steam Next Fest látogatásom kimaradt mindenféle kellemetlen esemény miatt. Ez persze nem azt jelenti, hogy megmenekültök ettől a rovattól. Érkezem, mint valami kisvárosi anyuka, aki lelkesen meséli, mit túrt éppen a Hádában. Találtam alig használt Max Payne-t, meg JRPG-t pont a méretemben. Sőt, még bullet-hell lövöldét is hoztam a gyerekeknek. Rengeteg minőségi demót próbáltam az utóbbi egy hétben, és külön öröm, hogy sok közülük a fesztivál végeztével is játszható. Szóval arra bíztatok mindenkit, hogy ha végzett a cikkel, menjen el turizni önállóan is. De előbb nézzük, mit rejt Tanár úr turkálós táskája.
Station to Station
Mint játékfejlesztő-aspiráns, egyszerűen nem tudok elmenni emellett a játék mellett. Ugyanis a Station to Station a játékdizájnnak egy olyan aspektusát találja el szinte kifogástalanul, ami még gyakorlott veteránoknak is nehezen megfogható: a játékérzetet. Persze, láttunk már menedzsmentjátékot, ahol dolgokat kellett összekötni valamilyen logika alapján. Hol bolygókat, amik különböző nyersanyagokat termelnek, hol pedig városokat, akik egymással kereskednek.
Ebben a játékban éppen sínekkel kell összekötni nyersanyagtermelő és -feldolgozóüzemeket, illetve városokat úgy, hogy mindenkinek az igényei teljesüljenek. Ez eddig nem akkora durranás, és vélhetőleg a teljes játék még tartogatni fog pár meglepetést, azonban azok a vizuális visszajelzések és hanghatások, amik egy-egy állomás összekötését kísérik, vegytiszta szerotoninlöketként hatnak.
Ehhez csapjunk hozzá még egy kellemes zenei aláfestést, lenyűgöző voxelartot és agymozgató, de nem túl nehéz problémákat. A Station to Stationből így lesz egy kiemelkedő relaxációs gyakorlat, amit mindenkinek bátran ajánlok egy nehéz nap után egy jó pofa kakaó kíséretében.
Robobeat
A Robobeat egy nagyon izgalmas fúziós fogás. Az alapja az Ultrakill játékmenete, majd ezt nyakon öntötték egy jó adag ritmusjátékkal. Van még benne egy csipet a Dead Cells, meg egy kis retró-szósz. De a fogás attól lesz igazán pikáns, hogy egyszerre két fegyvert is tudunk forgatni. Ha nem tudnám, azt hinném, hogy valamiféle tanárúrfogó levessel akarnak itt megvesztegetni.
De akármennyire is elfogult vagyok a zsáner felé tanúsított nyilvánvaló affinitásom miatt, ez mit sem érne, ha maga a játék nem lenne jól összepakolva. És a Robobeat nagyon, de nagyon jól van összepakolva. Pár embert talán zavarhat a CRT-filter, vagy a kissé minimalista vizuális dizájn. Én azonban azt mondom, hogy ez ne tántorítson el senkit. A demó még elérhető, sipirc a kóstolópulthoz.
Sea of Stars
Talán a körutamról visszahozott kincsek legismertebb drágaköve. A Sea of Starst a JRPG-rajongók meglepően széles rétege tűkön ülve várja, és a demó alapján erre jó okuk is van. A játék a klasszikus keleti szerepjátékok legszebb hagyományait viszi tovább, és még a régiesebb játékelemeket is büszkén tűzi a zászlajára.
Nem is csoda, a Sea of Starst nyilvánvalóan nem lelkes amatőrök készítették, hanem olyan emberek, akik pontosan tudják, mit csinálnak. És nem mellesleg rajongói olyan nagymúltú szériáknak, mint a Final Fantasy, a Chrono Trigger, vagy a Shin Megami Tensei. Szeretném azonban kikötni, hogy bár a Sea of Stars hoz magával némi modern fűszerezést, egyértelműen nem ez fog új perspektívákat nyitni a JRPG műfajban. Szerencsére ez nem is célja a játéknak.
El Paso, Elsewhere
Ismét egy olyan játék, ami megtalálta a gyengepontomat. Azonban a Robobeattel szemben nem a zsánerek mesteri remixelésével érte el ezt a hatást. Az El Paso, Elsewhere a nosztalgiamirigyemet csiklandozza, de annyira agresszívan, hogy már a pofátlanság határát súrolja. Tinédzserkoromban rongyosra játszottam a Max Payne két első részét. Valószínűleg itt kedveltem meg a sötét, kicsit álfilozofikus monológokat is, amit valami kiégett férfi mondd fel hererengető kontrabasszus orgánummal.
Az El Paso, Elswhere sorra pipálja ki az összes dobozt, ami a szellemi előd replikálásához kell. Csupán két szembetűnő különbséggel találkoztam. Az egyik, hogy itt kis-és nagystílű gengszterek helyett vámpírivadékokat és egyéb éjszakai rémeket vadászunk. A másik pedig, hogy a környezet sokkalta szürreálisabb; kicsit mintha a Max Payne rémálom-szekvenciáit kinyújtották volna egy teljes játékká.
Valószínű azonban, hogy egy játék, ami ennyire betűre pontosan lemásol egy másikat, az nem lesz majd képes túllépni elődje árnyékán. Azért ne törjünk még pálcát az El Paso felett, hátha a teljes játékban sikerül saját identitást kialakítania. Addig is, régi motoros Max Payne rajongók, irány a Steam demó szekciója!
Luna Abyss
Ez a játék többnyire a megjelenése miatt került ide. Bizony, még én, a nagy grafikatagadó is elcsábítható vagyok, ha elég erősen orrbaver az összkép. A Luna Abysst fogom majd ezentúl körbehordozni, hogy lám, lám, így is tud kinézni egy indie játék, nehogy eltántorodjanak azok, akinek a nagy pixel büdös. Gyönyörű a fényezés, és nagyon megkapó a szinte monokróm színválasztás
De a Luna Abyss nemcsak ránézésre szép, van itt a sok szépen kikalapált textúra alatt egy kimondottan kompetens játék is. Bár a demóban csak kis ízelítőt kapunk a játékmenetből, de ha a teljes játékban erre sikerül építeni, akkor egy figyelemreméltó bullet-hell lövölde is kisülhet belőle. Mindezt megfejeli a játék egy kicsit FromSoftos történetvezetéssel – azazhogy lövésünk nincs, mi történik -, és meglepően groteszk karakterdizájnnal. Fincsi, alig várom, hogy repetázzak.
Lueur and the Dim Settlers
Azonban akármennyire is le tud nyűgözni, hogy mit nem képes kierőltetni magából egy indie fejlesztőcsapat vizuálisan, nem tudom véka alá rejteni a minimalista látványtervezés iránti rajongásomat. A Lueur – ami úgy hangzik, mintha egy francia megpróbálná kimondani a hígított pálinka nevét – nagyon emlékeztetett a Loop Herora. Annak ellenére is, hogy két nagyon különböző játékról beszélünk mind intenzitás, mint játékmechanikák szempontjából. Talán a sötétség eloszlatása az összekötő kapocs.
A Lueur egy városépítős, erőforrásmenedzselős stratégiai játék, amiből azért van jószerivel a piacon. Szóval a Loop Heroval ellentétben az egyedi zsánermix nem fogja elvinni a hátán. Azonban az összekapcsolódó játékmechanikák és a zsonglőrködés a nyersanyagokkal és az elosztható munkaerővel annyira lekötött, hogy csaknem egy órán keresztül eszembe se jutott lerakni.
Viewfinder
Kétség kívül ez a játék volt a turkálós körutam koronaékszere. Bár pár éve már kacérkodik az indie ipar a perspektívajátékok koncepciójával, nem hiszem, hogy találkoztam olyan alkotással, ami első ránézésre ennyire kreatív lett volna, miközben ilyen jól működik.
A Viewfinder nagy trükkje az, hogy fotókat magunk elé helyezve azok megelevenednek, és a fényképen lévő tárgyak tényleges, fizikai objektumokká alakulnak. Így tudunk hidat építeni egy szakadék felett, vagy rámpát varázsolni egy épület oldalából. Később mi magunk készíthetjük el a saját fényképeinket, ami gyakorlatilag végtelen nagyra tágítja a lehetőségeinket.
Nagyon ritkán van olyan játék, aminél kétpercenként rácsodálkozok, hogy milyen mélységeket súrolnak, és hogy mennyi kreativitást engednek meg a játékmechanikák. De úgy gondolom, hogy ezt a játékot érdemes elsőkézből megtalapasztani. Úgyhogy mielőtt túl sok dolgot elkotyogok, inkább arra bíztatok mindenkit, hogy ugorjon neki a demónak.