Miután csaknem egy hónapot töltöttem az erdőben, itt az ideje, hogy táborzáró jelentés helyett újra kritikát írjak. A visszatérést pedig egy kis horrorral kezdem meg. Elvégre most már nem kell latrinát ássak, ha egy sötét folyosó rám hozná a cifrát, és félhetek a népegészségügyi ellenőrzés helyett néhány poligon-bestiától is. Választékom persze bőséggel van. Kitartó reneszánszukat élik az igénytelen, néhány nap alatt összedobott ijesztgetős fércmunkák. Biztos vagyok benne, hogy csak a távollétemben tucatjával lepték el a Steamet, és túlreaglásból diplomázott streamereken keresztül a vidómegosztókat is. Most, legyen ez bármilyen karakteridegen is tőlem, mégsem a szemétdomb mélyéről kapartam elő valamit. Sőt, az utóbbi hónapok egyik legjobb hírű, meghatározó horrorját vettem elő, a Still Wakes the Deep-et.
A játék fejlesztője nem más, mint a The Chinese Room, akikről már megemlékeztem egy cikkem elején. Nekik köszönhetjük a Dear Esthert, az Amnesia: A Machine for Pigset és az Everybody’s Gone to the Rapture-t. Ezek vagy sétaszimulátorok erős misztikus beütéssel, vagy kevés interakcióval zakatoló túlélőhorrorok, pont emiatt is volt szokatlan a Google Stadiára bemutatott Little Orpheus is. A szatirikus, de túlnyújtott, és a végére kellemetlenné váló platformer érezhetően nem illeszkedett a stúdió portfóliójába. A Still Wakes the Deep viszont újra hazai pálya volt a brit csapatnak, és ez tagadhatatlan minőséggel is párosult. Mert ugyan nem ez minden idők legfélelmetesebb játéka, de képes olyan érzelmi szálakat megpendíteni, amit más horrorok fagyos hangulata nem bírna el.
A mélység visszanéz rád
Caz MyLeary egy tengeri olajfúró tornyon teljesít szolgálatot. A skóciai létesítmény impresszív méretei ellenére mégis messze van az ideálistól. Az olcsó acélszerkezet öregszik, a főnök egy filléreskedő zsarnok, a nemzetközi gazdasági helyzet sem kedvező. Caz feje viszont nemcsak emiatt főhet: történt valami nemrég, ami miatt az asszony haragszik rá, a rendőrség az ajtón kopogtat, és ez a mogorva munkáltatójának is sok. Ahogy az borítékolható is, hősünket már a játék első fél órájában kirúgják. Azonban mielőtt elkezdhetne aggódni, mennyi munkanélküli segélyből kell átvészelje az elkövetkező hónapokat, a fúrótorony valami olyasmibe váj lyukat, amit jobb lett volna zavartalanul hagyni.
A hatalmas gépszörnyet robbanások rázzák meg, a lábai környékét valami furcsa, gusztustalan idegen anyag lepi el. Mire a legénység feleszmél az első csodálkozásból, a fúrótornyot torz teremtmények lepik el, akik szerencsétlenül járt munkások és a sötét matéria fúziójából alakultak ki. A pánik a tetőfokára hág, és a megmaradt személyzet mindent megtesz, hogy valahogy ép bőrrel partra jusson. A kozmikus rettenet azonban kíméletlenül szedi az áldozatait, miközben hallucinációkat és őrületet bocsát áldozataira. A mélység úgy döntött, hogy eljön a torony legénységéért, és a mélység nem ismer ellentmondást.
Akinek a fia skót, nem szereti a fiaskót
Amíg a lovecrafti rettenet békésen szundikál a tengerfenéken, még van időnk megcsodálni a tekintélyes méretű fúrótornyot, és egyben a minden karakterből áramló, vastag skót akcentust. Talán indokolatlanul rajongok a különböző nyelvjárásokért, de mindig felüdülés, amikor nem nyelvóraszagú sztenderd kiejtéssel, hanem valami sokkal természetesebbel találkozom. Idén már másodszorra vagyok így elkényeztetve az A Highland Song után, és ezért nem is lehetnék hálásabb. Annak is örültem, hogy a bevezető percekben van egy kis lehetőségünk szóba elegyedni a többi munkással. Így, amikor óhatatlanul elkezdenek hullani, mint a cefrének szánt szilva, lesz hozzájuk egy minimális kapcsolódási pontunk.
Arra viszont nem lesz időnk, hogy mélységében megismerjük az állomás minden zegét-zugát, és arra sem, hogy megalapozódjon egy valóban maradandó hangulat. Önmagában kicsit steril és élettelen a környezet, a belső terek pedig messze nem lettek olyan gonddal berendezve, hogy valóban kedvünk legyen elveszni bennük. A Still Wakes the Deep elég gyorsan kondícionál minket, hogy kár minden sarokba benézni és minden ágy alá bekukkantani. Ez egy viszonylag pragmatikus, lineáris játék, ahol az atmoszféra majd előbújik, ha már az ősöreg sötétség sem rejtőzködik a felszín alatt. Viszont így nem is bántam, hogy viszonylag hamar a végére jártunk a békés, ám nem túl szívderítő prológusnak, és sötét árnyak vetültek az Északi-tenger fölé.
Nem félünk, de fázunk
Ezután sem lesz azért polihisztorokat lesokkoló komplexitású a Still Wakes the Deep, de unatkozni már biztosan nem fogunk. Akár menekülünk, akár ugrálunk, akár lopakodunk, akár a berendezést próbáljuk újraéleszteni, lesz egy természetes sodrása az eseményeknek. Eleinte még nincs kézzel fogható veszély, de a fenyegető légkör egyből színre tör, és átveszi a vezényszót. A korábbi sivárság egy elegáns balra át-tal belép, és innentől végig úgy érezni, hogy valami borzasztó jár a nyomunkban, még akkor is, ha éppen nem. Ez pedig tagadhatatlanul feszültté és izgalmassá teszi a játék 4-6 óráját, amely alatt sosem éreztem magam valódi biztonságban. Még olyankor is, amikor látványosan egy békésebb közegben vagyunk, ott motoszkál a gondolat, hogy bármikor előugorhat egy többszörösen konkáv ocsmányság, hogy belőlünk is pulzáló marionettbábut csináljon.
Hogy ez mégsem válik elviselhetetlenné, annak az a fő oka, hogy a játék a szó szoros értelmében sosem félelmetes. Legalábbis nem fagyasztja belénk a levegőt, nem nyomasztó, nem terrorizál. Inkább csak feszültség alatt tart, borzongat és fenyeget, de egy határt sohasem lép át. Ezt fel lehet fogni negatívumként is, hiszen a tavalyi Amnesia: The Bunker vitathatatlanul egy erősebb horror volt. Ott félóránként meg kellett álljak, hogy a pulzusom újra rácsodálkozzon a kétjegyű számokra, és úgy általában ne egy szétcsúszó vizsgaidőszakra hajazzon a közérzetem. Itt egy sokkal klasszikusabb popcorn-horrorral van dolgunk. Végig leköt, sőt, hajt előre, de az összélmény inkább élvezetes, mint valóban vérfagyasztó.
Ha eljő Dzsúsz Black
Persze a már említett The Bunkerhez képest a játékmenet célja is merőben más. Míg ott minden az egyetlen, bármikor előbújó, elpusztíthatatlan ellenségnek volt alárendelve, itt sokkal szokványosabban randevúzhatunk a bestiákkal. Viszonylag lineáris szekciókban, jól behatárolt ideig állják az utunkat. Azt nem tudjuk előre, pontosan mikor kell újra elővigyázatosnak lennünk, de abban biztosak lehetünk, hogy egy intenzívebb szekció után valamennyi ideig nem koncolnak fel minket. Mivel a torony minden pillanatban próbál széthullani, a feszültség ettől megmarad, de ez már nem félelem. Aztán persze az is segít a pozitív gondolatok dédelgetésében, hogy messze nem vagyunk tehetetlenek ocsortány opponenseinkkel szemben.
A legtöbbször lopakodnunk kell majd, azzal a jelentős könnyebbséggel, hogy a szörnyek szellőzőnyílásokba beféréshez a kelleténél két fokkal több pacalpörköltet ettek. Így lényegében rejtekről rejtekre haladhatunk módszeresen, és ha véletlenül megpillantanak minket, még mindig ki lehet bekkelni az ellenfél tiktokon edzett figyelmi idejét. Ha nem vagyunk ilyen türelmesek, eldobható tárgyak garmadáival csalogathatjuk a bestiákat valahova, ahol a közeljövőben nem tervezünk megfordulni. Viszont ha nem bújtat minket egy szűk cső, akkor érdemes iparkodni, mert azért nyitva tartják a szemüket. Ebből egy kifejezetten mozgalmas, viszonylagos kiszámíthatósága ellenére izgalmas macska-egér játszma alakul ki. Bár nem nagy művészet elmanőverezni, a hibákat elég szigorúan büntetik a magukból kifordult kollégáink.
Lesz néhányszor, hogy az észrevétlenségnek élből lőttek, ilyenkor marad simán a sietség. Normál esetben rühellem az efféle üldözös jeleneteket, ahol nagyjából csak megtippelni lehet, az elágazások közül melyik nem rejti a biztos halált. Viszont itt többnyire jól szuperál a pályatervezés, így egy tudatosabb kergetőzésre van lehetőség.
Keresem az utam
Igaz, ehhez néha az kell, hogy a vonalvezetéshez használt sárga festék ne legyen túl diszkrét. Van az a játék, hogy egy utazás alatt meg kell számolni az olyan sárga autókat, amelyek nem taxik. Nos, hasonlót lehetne játszani az olyan sárga tárgyakkal a Still Wakes the Deep-ben, amelyek nem a továbbhaladás irányát jelzik. Ez a legtöbbször egyáltalán nem zavaró, sőt, a beállításokban ki is kapcsolható, de mégis sokkal jobban esett, amikor organikusabban sikerült ezt kommunikálni. Legalább általában elmodnható, hogy a játék hatékonyan vezeti a szemeket. Pár kivétel van, amikor nagyon nem adja magát a megfelelő út (streameket elnézve másoknak sem), de ezek is viszonylag hamar áthidalhatóak.
Parkour közben egyébként jól is jön, ha azonnal felmérhető a színkódolt útvonal (kicsit hasonlóan a Mirror’s Edge-hez), hiszen így a lendületet nem akasztja meg néhány töprengő megtorpanás. A Still Wakes the Deep egészen komoly hányadát öleli fel az ugrálás, mászás, egyensúlyozás és úszás négyesfogata. Ezek a legtöbbször profin adagolják a feszültséget, megtörik a rutint egy-egy QTE-vel, vagy csak simán sürgetnek minket, így akkor is düböröghet az adrenalin, ha éppen senki sem akar jóízűen elfogyasztani minket. Időnként még egyszerűbb feladványok is tarkítják a gépmonstrum átszökellését, amelyek legalább a mechanikák frissen tartására jók voltak.
Az egyéb feladványokkal már nem vagyunk ennyire elkényeztetve. A legtöbbször csak oda kell menni valahova, jól meghatározott sorrendben megnyomni pár gombot, és kész is vagyunk. Mivel ilyenkor nem háborgatják a békénket, simán belefért volna néhány olyan fejtörő, amely legalább elgondolkodtat. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez a Still Wakes the Deep fő fókuszterülete, de ki lehetett volna többet is hozni belőlük. Az irányítás időnkénti megbicsaklására viszont nincs mentség. Teljesen következetlenül és megbízhatatlanul tudnak működni a legalapvetőbb mechanikák, ezzel pedig tudnak pár kellemetlen percet okozni.
“Minek ide víz, a könnyek majd elmossák”
Azonban ez nem lehetne egy Chinese Room játék, ha a hangsúly nem a történeten lenne, az pedig ezúttal is sok mindenért kárpótol. Caz egy szerethető figura, és ügyesen építik fel a kapcsolatát a többiekkel. Néhány túlélővel valódi baráti szálak szövődnek, amelyek kellő érzelmi töltettel is ellátják a túlélésért folytatott küzdelmet. Ehhez lassan bekúszik Caz magánéletének szála is. Őt felesége és kislányai várják odahaza, és ahogy visszaemlékezéseken át egyre többet tudunk meg a viszonyukról, úgy érezzük egyre nagyobbnak a tétet. Caznak vissza kell jutnia a partra, mert várja a családja, akikért felelősséget kell vállalnia. Nem csoda hát, ha a finálé viszontagságai között tud letaglózó lenni a Still Wakes the Deep. Inkább megérinteni akar, mint megijeszteni, ez pedig remekül áll neki.
Közben a cselekmény viszonylag szokványos mederben csordogál. A társak sorra hullanak, közben pedig jól ismert sémákból építkezünk. Nem lesz nagy meglepetés a végső konklúzió sem, igaz, valódi csavarokkal amúgy sem áraszt el minket a játék. A Still Wakes the Deep nem próbál okokat nyomozni, vagy a misztikumot felerősíteni. De felesleges is lenne. Annyi lovecrafti ihletésű horrort láttunk már, hogy képtelenség ennek a miértjeit tovább fokozni. Inkább az egésznek az emberi oldala van a célkeresztben, és ezért működik annyira ez a sztori. És ha már emberi oldal, a lehangoló, felkavaró események között is megbújik egy egészséges, néha kifejezetten találékony humorérzék. Így kell autentikus, hiteles, magával ragadó történetet kerekíteni egy középszerű cselekményből.
Hívogat a sötétség
Körítést tekintve már nem ennyire átütő a végeredmény, de a magas színvonal így is adott. A nyers grafikai teljesítmény több mint elegendő a feladathoz, hiába lehet megfigyelni egy-két kevésbé tűpontos megoldást. Az emberi arcok például tudnak viszonylag elnagyoltak lenni, az animációk pedig nem mindig tartják tiszteletben az elvileg szilárd testek határait. A látvány viszont így is hangulatos, az atmoszférához pedig sokat hozzátesz a zene is. Jason Graves veterán horrorjáték-komponista, ő szerezte például a Dead Space dallamait is, ez a rutin itt is meglátszik. Igaz, a megfelelő akár érzelmes, akár fenyegető aláfestésen nem lépett sosem túl, de ebben a zsánerben ritka is a kiemelkedő darab. A szinkron pedig nem csak az akcentusban, de színészileg is elsőrangú.
A Still Wakes the Deep egy tagadhatatlanul erős játék, de nem feltétlenül egy kiemelkedő horror. Keményvonalas társaihoz képest kifejezetten enyhe, de ami terrorban elmarad, azt pótolja érzelmileg. A finálé A Machine for Pigs-beütése csak bebetonozta, amit addig is gondoltam: a The Chinese Room nem felejtett el megkapó emberi tragédiákat képernyőre állítani. Ehhez ismét egy egyszerűbb, de alapvetően izgalmas összhatást adó játékmenet társul, így unalmasnak semmiképpen nem nevezném. Persze aki nagyon allergiás a sétaszimulátorokra, az nyomokban itt is felfedezheti őket, de nem is hiszem, hogy őket pont az “eszköztelen” túlélőhorror hozza lázba. Viszont akiktől nem idegen a zsáner, azokat egy emocionálisan kiemelkedő, borzongató kaland várja.