Ez az Archívum-rovat következő cikke, a The Stillness of the Wind unalomba mártott perceiről. A teszt eredetileg a leet.hu-n jelent meg 2019 márciusában.
Az unalom az egyik legrosszabb érzés. Szép lassan bekúszik az ember bőre alá, nem hagy nyugalmat egy percre sem, és közben más gondolat sem jár a fejünkben, minthogy sürgősen találni kéne egy új foglalatosságot. Talán mai rohanó világunkban sokak fejében fordult meg, hogy milyen jó lenne a hajtás helyett unatkozni, de nálam ez az állapot mindig csak addig a pillanatig tartott, amíg az unalom valóban el nem kezdődött.
Pedig nem egy nagy művészet tenni ez ellen a kellemetlen jelenség ellen. Elég egy jó szabadidős foglalkozás, ami kellően változatos, izgalmas, akár közösségi élménnyé formálható, mint például a videojátékok. Hiába repetitív egy-egy alkotás, hiába nem szippant kellően magába, egy játékban gyakran akkor is akad lehetőség, hogy elszórakoztassuk magunkat. Ha pedig nagyon kriminális a helyzet, mindig ott a váltás lehetősége, hiszen kisebb-nagyobb címek ezrei várnak arra, hogy kipróbáljuk őket. Éppen ezért olyan még sohasem fordult velem elő, hogy játék közben kapott volna el az unalom nyálkás csápja… egészen mostanáig. Hölgyeim és uraim, bemutatom a The Stillness of the Wind-et.
[h]Állatsimogató[/h]
A játék témája és felütése még egészen érdekes. Egy idős hölgyet, Talmát irányítjuk, aki egy sivatagos völgyben él kicsiny farmján, távol a civilizáció zajától. Családja már régen elhagyta, mindannyian a városba költöztek, egyedül hagyva Talmát a kecskéivel, egy maréknyi vetőmaggal, és az utánuk maradó emlékekkel. Talma napjai a ház körüli munkával telnek el. Felkel, megfeji a kecskéket, majd sajtot készít a tejükből. Virágokat, zöldségeket ültet, és öntözi a palántákat, szerencsére a kút nincs messze. Kosarába gyűjti a tyúkok tojásait, gondoskodik az állatok élelméről. Este vacsorát főz, majd nyugovóra tér. Másnap reggel felkel, megfeji a kecskéket, majd sajtot készít a tejükből. Virágokat, zöldségeket ültet, és öntözi a palántákat… Várjunk csak, nem ezt csinálta előző nap is? Mivel ez nem az Idétlen időkig egy különös feldolgozása, ez csak egy dolgot jelenthet: minden áldott nap ugyanazt fogjuk átélni.
Itt el is érkeztünk a legnagyobb problémámhoz: az imént felsoroltakon kívül gyakorlatilag alig van tennivaló, de ezeket viszont kénytelenek leszünk napi szinten elvégezni, hiszen valamit mind Talmának, mind az állatainak ennie kell. Már az elejétől kezdve beáll egy rutin, amin minden nap végigzongorázunk. Ez elsőre még nem vészes, amíg kiismerjük meglehetősen korlátolt mozgásterünket, de a huszadik alkalommal már kezd egy kicsit sok lenni. A két gombra kiterjedő, minden kihívást nélkülöző, de sokszor még így is pontatlan irányítás határozottan nem fog minket kizökkenteni a pangásból, és minden nap végén versenyt ásíthatunk ágyba bújó főszereplőnkkel.
[h]Ködbe vesző távol[/h]
Ezzel együtt a The Stillness of the Wind nyújthatna egy békés, pihentető élményt, amely során könnyebben befogadható lesz a történet, de itt több probléma is tetten érhető. Egyrészt, az unalom mellé szépen lassan bekúszik egy elnyomott, kellemetlen frusztráció, amit a napok rövidsége okoz. A monotonitást ugyanis hihetetlen módon súlyosbítja, hogy abszolút meg van kötve a kezünk. Hiába látunk néha a távolban egy-egy megközelíthető tereptárgyat, amikre egy idő után úgy néztem, mint a vámpír egy Tarantino-filmre, ezekhez ellátogatni csak akkor lesz esélyünk, ha az egész napot rászánjuk. Ráadásul ezeken a helyeken sem igazán tehetünk semmit, maximum egy-két gombát szedhetünk, nem mintha többre lenne időnk. A farm eleinte túlságosan le fog kötni minket, bár az is igaz, hogy úgy a játék felétől a túlélés miatt nem is nagyon érdemes aggódni, mert Talma beéri napi egy tojással is, addigra pedig bőséges készleteink halmozódhatnak fel, ellenben a kereskedő napi látogatását így sem lesz kellemes lekésni, és az állatok is megsínylik a távollétünket.
[h]A farkas és a kecskegidák[/h]
A másik komoly probléma a hangulat hiánya. Sem a túlságosan is letisztult grafika, sem az ingerszegénység, sem a hangok felemássága nem segíti elő a megfelelő atmoszféra létrejöttét. Időnként azért egy-egy szikra látható, amikor eltérő színeket, vagy egy kicsit erősebb zenei aláfestést kapnak a mindennapok, de ezek is addig tartanak, mint az ingyen tévékészlet fekete pénteken. Aztán valószínűleg az sem javít az összképen, hogy a kecskék nem éppen a legengedelmesebb állatok. Elég nekik egy pillanat, hogy kiszökjenek a karámból, ahova utána csak hosszú csalogatás után hajlandók visszamenni, lazán éhen halnak, függetlenül attól, hogy éppen van-e lehetőségünk szalmavásárlásra, vagy sem, és előszeretettel akadnak be a kerítésbe.
A tyúkokkal kevesebb a gond, helyettük elég újat venni, ha az égi kapirgálómezőkre tévednek, de még az időnként felbukkanó farkasoktól sem kell tartani: sörétes puskánkkal odapörkölhetünk az ordasoknak (a primitív célzási rendszerről minél kevesebb szó esik, annál jobb). Ezen kívül semmi nem fogja háborgatni napjaink rendíthetetlen egyhangúságát, úgyhogy a játékélménytől csakúgy szárnyalni fogunk. Egy ültő helyemben játszottam végig az egészet, féltem, ha bezárom a programot, soha többé nem akarom majd megnyitni. És értem én, hogy ez a játék szándékosan ilyen monoton, de ettől még nem lesz élvezetesebb vele tölteni az időt. Ha valaki arcon csap egy jól megtermett disznóoldalassal, nem fog meghatni a tény, hogy direkt volt.
[h]Cserekereskedelem[/h]
Letargiánkból csak a környéket járó kereskedő ragadhat ki minket. Neki mindig van egy pár kedves szava Talmához, figyelmezteti, ha vihar jön, vagy farkasfalka közeleg, és ő nála szerezhetjük be a legfontosabb termékeket: takarmányt az állatoknak, vetőmagot, új jószágokat, cserébe saját terményeinket kínálhatjuk. Sokkal lényegesebb azonban, hogy tőle vehetjük át a családtagok leveleit. Ezek eleinte csupán nyugalmas életképeket tartalmaznak, és figyelmes ajándékok, például magok, vagy könyvek is tartoznak hozzájuk. Aztán szépen lassan kibontakozik egy érdekes, misztikus történet, a városból váratlanul eltűnő, majd újra, zavartan felbukkanó emberekről, illetve a viszontagságokat átvészelni igyekvő családtagokról. Meglepően jól sikerült a sztori ezen része, párszor jóformán kirázott a hideg. A történet tanulsága is rendben van, a család fontossága, és a szeretet kiemelt szerepet kap, megkockáztatom, a személyes szál egy ponton egészen megható. A múlt eseményei szépen lassan felszínre bukkannak, például Talma absztrakt álmain keresztül, de a környék épületei is rejthetnek egy pár sor érdekességet, ha másért nem, ezért érdemes körbenézni.
[h]Lopott idő[/h]
A játék vége felé haladva módszeresen pusztul el körülöttünk a farm, ami bár játékmenet szempontjából öngól, dramaturgiailag készít minket a befejezésre, amely azonban szörnyen kidolgozatlan lett. Ekkor jöttem rá, hogy én haragszom erre a játékra. Ez a recept, még ha nem is megfelelően, de működhetett volna a maga kínzó unalmasságával is, de nem varrták el a szálakat, nyitva hagyták a kérdéseket, és egy súlytalan, ócska lezárást kapunk. A probléma az, hogy a The Stillness of the Wind abszurdan hosszú, több mint háromórás, és ez valahogy ennek a többszörösének tűnik: a végén többször néztem az órára, mint az egy góllal vezető csapat szurkolói a hosszabbításban. Mindezek után pedig gyakorlatilag semmit nem kapunk, az összes értékelhető történetelem kaszát kap, és már gördül is a stáblista. Ugyanakkor egy dolgot tud a játék, amellyel sok mai címnek gyűlik meg a baja: maradandó, ugyanis még eltartott egy darabig, mire feldolgoztam, hogy ezt az időt teljesen elpazaroltam az életemből.
Mindezek ellenére nem rossz játék a The Stillness of the Wind, de bárcsak az lenne. A játék nyakig úszik a középszerűség és az ingerszegénység savas kádjában, és ezt a tortúrát nem tudja elfedni az egyébként ígéretes történet sem. Senkinek sem tudom ajánlani, hogy pénzt adjon ki a játékra, vagy akár időt fordítson rá. Bár ki tudja, sok értékelés szerint ez egy költői, létfilozófiai mű, lehet, hogy csak én vagyok műveletlen. Pedig eddig olyan embernek tartottam magam, aki szereti a lassú folyású, történetalapú játékokat.
[h]Volt egyszer egy tanya[/h]
Visszatekintve talán egy árnyalatnyival szigorúbb voltam ezzel a játékkal, hiszen egyértelmű, hogy szándékosan egy pepecselős, szenvedős rutin az alapja. Viszont mindezzel együtt a The Stillness of the Wind egyszerűen képtelen magával ragadni, nem igazán jó a hangulata, és így hatványozottan fájdalmas ez a procedúra. Egy kicsit ködös, és hitványul lezárt történet nem tudja feledtetni a játékmenet ordas hibáit, így sajnos utólag is azt kell mondjam, ez leginkább egy gyenge közepes alkotás. A legjobban talán a 2019-es évzáróra készült soraim fejezik ki a problémát:
Nekem a történetalapú indie-játékok a szívem csücskét képzik, de a The Stillness of the Wind elérte, hogy megkérdőjelezzem ezt a tényt. Ez a játék alapvetően nem pocsék, egyszerűen csak kellemetlen játszani vele. Az élményt talán az az érzés adja át a legjobban, amikor kisgyerekként anyám egyedül hagyott a kassza előtti sorban, hogy ő addig elszalad egy fej kelkáposztáért. Vagyis a monotonitás és a frusztráció tökéletes keveréke lesz a társunk, és egy történet, ami művészibbnek akart látszani, mint amennyire valóban az. Még szerencse, hogy nem ez a cím határozta meg az év indie termését.