Kettős mércének tűnhet, de nem sok teteje van minden alkotást pontosan ugyanazoknak a kritériumoknak megfeleltetni. A Doom-játékok történetét nem véletlenül szokták a felnőttfilmekéhez hasonlítani, legalábbis jelentőségben. Ha komplex karakterekre és metaforákra vágysz démondarálás helyett, akkor rossz helyen jársz. Ugyanígy a Super Mario-filmeknél is fontos tisztázni magunkban, hogy mit várunk tőlük. Elgondolkodtató, csavaros narratívát? Nem. Életszerű karaktereket, társadalmi kérdéseket? Végképp nem. Azt viszont sokkal inkább, hogy szórakoztató legyen és… igazából ennyi.
Az első rész pedig gond nélkül meg is felelt ennek. Gabe kritkájában egy aranyos, és ártalmatlan szórakozásként írta le, amelyből csak Yoshi hiányzott. Ennek tükrében két jó hírem is van. A Super Mario Galaxis ugyancsak magáénak érezheti ezeket a jelzőket. Van ugyan egy történet, amely leköt, és nemcsak egy másfél órás Nintendo-reklámot kapunk, de efölé azért nem nagyon lőttek a készítők. Ennek megfelelően ez a kritika sem lesz hosszú – nehéz miről írni. Viszont a kitűzött cél így is sikerült, és (hogy a második jó hírre is kitérjünk), Yoshi is velünk lesz.
Teki-tória nélkül
Történetünk szerint Rosalinda hercegnő a kis csillagszerű lények, a Lumák gondozásával tölti a mindennapjait, amikor egy hatalmas robot megtámadja a kastélyát. A gigászi gépben Bowser Jr. ül, aki nagy küzdelem árán, de elrabolja Rosalindát. Az egyik Luma Peach udvarában kér segítséget, aki kérdés nélkül el is indul segíteni, a Mario-testvérekere bízva a királyságot. Az olasz tesók egy darabig jól tartják a frontot, azonban az ifjabb teknős itt is támadásba lendül. Ugyan nem tudja kiszabadítani az összezsugorított apját, de az egész kastélyt áthelyezi egy másik bolygóra. Mario és Luigi tehát egy idegen planétán kényszerül menekülésre, és viszik magukkal Bowsert is.
Az a vicces, hogy egyébként lenne potenciál ebben a felállásban, csak éppen senki nem szakadt meg az ügy érdekében az írószobákban. Bowserrel például felsejlik egy szórakoztató kényszerű szövetség. Látjuk a főtekin a vívódás jeleit, ahogy (talán Stockholm-szindróma révén) elkezd kötődni Marioékhoz is. Ennek megfelelően elsőre furcsa is neki újra találkozni a fiával, aki úgy gonoszkodik, mintha semmi nem történt volna az elmúlt években. Ebből a belső konfliktusból aztán nem lesz semmi, Bowser mégsem válik komplex karakterré.
Még úgy sem, hogy ez az apa-fia kapcsolat ezen túlmenően a film talán egyetlen komoly témája. Vagyis lehetne az is, és a figyelmes néző fel is fedezheti a traumák, örökölt minták, vagy éppen a gyereknevelés kérdéseit. Azonban ez is megy a levesbe már a Super Mario Galaxis derekán. Itt fontos visszacsatolni oda, hogy ez még mindig egy Mario-film, így nem is közvetlen elvárás, hogy könnyekig hasson. Ugyanakkor ha már látszott a lehetőség, akár meg is ragadhatták volna.
Get Yoshi together
De lehetne beszélni Mario és Peach plátói kapcsolatáról, amely szintén nem lép sokat előre. Vagy Peach és Rosalinda száláról, amelyben a fordulat kilométerekről látszik. Nem marad más, mint a szupergonosz terv és hőseink szembenállása, meg az ezzel kapcsolatos kalandok. De még ez a lecsupasztított cselekmény sem követ egy igazán értékelhető ívet. Egy-egy szál, vagy néhány bolygó csak úgy előkerül, megtörténik, de végül semmi nyomot nem hagy. Van egy road movie-érzete is a Super Mario Galaxisnak. Pár égitesten a kitérő epizódok darabossá teszik a cselekményt, és a film lendületét is visszavetik.
Ha rosszmájú lennék, és csak a narratív jelentőséget nézem, akkor Yoshi film elei összeszedése is felesleges. Viszont így is szórakoztató a jelenléte, ő egy két hátsó lábon járó comic relief, és ezzel a film egyik csúcspontja. Viszont ha már itt tartunk, hiába szerethetőek a mellékszereplők, egytől egyik papírvékonyak (erről jut eszembe, jöhetne egy Paper Mario film is – a szerk.) Yoshin kívül olyan jelentősebb karakterek, mint Rosalinda vagy Luigi is elég jelentéktelenek. És továbbra sem elvárás, hogy mindenki egy traumáktól szenvedő, vívódó antihős legyen, de fontos látni, hogy nem mozgunk egy súlycsoportban mondjuk egy Pixar-filmmel. Ez nem baj, de ennek a végső pontszámban is tükröződnie kell egy kicsit.
Kameózni csudajó
Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a Super Mario Galaxis alapvetően egy lendületes, szórakoztató élmény. A tempó remek, nem vált figyelemzavaros kapkodásba, ahol már csak a Subway Surfers-gameplay hiányzik a sarokból, de nem is ragadunk le feleslegesen. A figurák minden sekélyességük ellenére szerethetőek, az akció pedig meglepően jól komponált. Ott van például egy kaszinó, amelynek minden oldala (így a „plafon” is) saját gravitációs térrel rendelkezik, és egészen kreatív csetepaténak ad helyet.
De remekül sikerült a Mario-játékmenet átültetése is filmes formátumba. A különböző powerupokon túl láthatunk valódi platformer-szekciókat, akár térben, akár két dimenzióba váltva, nem egyszer ötletes vizuális körítéssel. Vagy találhatunk ismerős felületeket, „játékelemeket” is. Bowser Jr. ecsetje például egy kitűnő ötlet, és szintén hozzáad az izgalmasabb bunyókhoz, bár utóbbiak a végére mégis kicsit súlytalanná válnak. Ez annak is köszönhető, hogy sok easter egg és egyszeri, viccesnek szánt ötlet pont a nagy összecsapás közben jön elő. De azt is nehéz hova tenni, amikor ezek a kameók egy teljes izolált cselekmény-szigetet kapnak.
Persze ez visszavezethető oda is, hogy a humor egy szubjektív dolog. Számomra fele-fele arányban találtak be és mentek mellé, de el tudom képzelni, hogy a fiatalabb korosztálynak jobb az arány. Mert félreértés ne essék, a hangnem egyértelműen a gyerekeknek szól. A szülőket nem egy érettebb jelentésréteg, hanem inkább a Nintendo-referenciák, más műfajok megidézése és a nosztalgia szólíthatja meg. Ebben a kérdésben nem sok minden változott az előző rész óta.
Az űrben senki sem hallja a dallamod?
Egy animációs filmben nem mindegy, hogy a műfaj névadója hogyan muzsikál, de szerencsére nem kell szégyenkeznie a Super Mario Galaxisnak. Semmi igazán lenyűgözőt nem látunk, de határozottan prémium érzete van a látványnak. Ez különösen feltűnő volt, látva a kontrasztot alacsonyabb költségvetésű animációs alkotások film előtti előzeteseivel. Az összkép egyébként tényleg mintha egy Mario-játékból lépett volna elő, a platformerkedés néha pixel artba átmenő megoldásai pedig sokat színesítettek a vizuális összhatáson.
Ugyanígy a hangzás is kifejezetten korrekt. Az eredeti szinkronhoz nem volt szerencsém, de a magyar változatnak sem kell szégyenkeznie. A zene sem rossz, bár nem is igazán kreatív, elég sztenderd nagyzenekari darabokat hallhatunk. Ebbe időnként organikusan, áthangszerelve szövődnek bele a klasszikus Mario-dallamok és hangeffeketek, ami kellemesen simogatja a dobhártyánkat. Igaz, máskor eléggé elütöttek tőle, ezt talán lehetett volna egységesebben kezelni.
Verdikt
A Super Mario Galaxis: A film pont elég szórakoztató és minőségi ahhoz, hogy ne csak egy egész estés reklámnak vagy egy újabb bőr lehúzásának tűnjön a méretes franchiseról. Ugyan elsősorban a gyerekeknek szól, elég inoffenzív ahhoz, hogy bárki élvezhesse, azok is, akik esetleg nem Nintendo-rajongók. Mindazonáltal ez egy elég középszerű szórakozás, egy megúszós történettel, és elhanyagolható művészi értékkel. Viszont ez nem meglepetés, sőt, valahol az a film legfőbb erénye, hogy pontosan tudod, mit kapsz a pénzedért. Egy korrekt, agykikapcsolós másfél órát.