A DC határozottan zivataros évtizeden van túl. Christopher Nolan 2012-es A sötét sovag: Felemelkedése után (legalább) hét szűk esztendő következett. Volt itt teljesen félrecsúszott Suicide Squad, felejthető Wonder Woman és Aquaman-folytatások és egy ellentmondásos Snyder-éra is. Eközben a Marvel csillaga éppen magasan járt, így a DC lényegében labdába sem rúghatott, sem bevételek, sem kritikai fogadtatás terén. Persze a szerencse forgandó, és a Marvel épp az utóbbi pár évben találja meg nehezebben önmagát. A DC-hez pedig átigazolt a Marvellel már sikeres James Gunn, hogy valahogy új mederbe terelje a nagy múltú, de szerény jelenű filmes univerzumot.
A kezdetek mindenképpen ígéretesek voltak. Gunn (még a teljes csapatváltás előtt) először rendezett egy remek Suicide Squad-ot, majd tavaly egy kifejezetten erős Supermannel kezdte meg hivatalosan az új érát. Az építkezést idén az unokatestvér, a Supergirl és majd ősszel a Clayface folytatja, félő azonban, hogy Gunn közvetlen közreműködése nélkül csorbul valamelyest a lendület. Mert bár a Supergirl nem lett rossz, szinte biztos, hogy nem emiatt fognak tömegek beülni a jövőre esedékes Superman-folytatásra. A Supergirl helyette pontosan azt a színvonalat idézi, amelyet a Marvel jelenlegi, útkereső fázisa. Nézhető, de felejthető helykitöltés a következő nagy durranásra várva.
Becstelen Brigantik
Kara Zor-El, vagyis Supergirl (Millie Alcock) a huszonharmadik születésnapját ünnepli egy félreeső bolygón. A vörös nap áldásait kihasználva mindennap merev részegre issza magát, majd egy sárga napú rendszerben heveri ki a másnapot. Különösebb motiváció és cél nélkül tengeti a napjait kutyája, Crypto társaságában, és hallani sem akar Superman hívásáról, hogy térjen vissza a Földre. Egy nap azonban egy fiatal lány tér be a kocsmába, ahol éppen alkholba fojtja bánatát. Ruthye családját lemészárolta a Brigantiak hidegvérű vezére, Krem, így a lány bosszút esküdött. Kara bár nem akar beavatkozni, végül kénytelen kihúzni Ruthye-t a csávából, aki innentől nem akar tágítani mellőle.
Bár Kara eleinte nem támogatja a kislány bosszúhadjáratát, mégis kénytelen lesz a Brigantiak után eredni. Krem ugyanis ellopja az űrhajóját és megmérgezi Cryptót. A zsarolásra használt méreg lassú, fájdalmas halált ígér a kutyusnak, hacsak Kara nem képes három napon belül megszerezni a Krem nyakában lógó ellenmérget. A Brigantiak azonban nem könnyítik meg a dolgát: okosan használják a napok erejét, és a civileket is könnyen sakkban tartják. Karáék szerencséjükre összetalálkoznak Lobóval, a fejvadásszal (Jason Momoa), aki szintén a banda nyomába eredt, persze szigorúan csak vérdíjért.
Ennyi felvezetés is elég ahhoz, hogy a gyakorlott képregényfilm-fogyasztó tételesen fel tudja sorolni, milyen motívumok várnak ránk a Supergirl szűk két órája alatt. Kara szépen lassan megtanulja feldolgozni a múltját és kilábal az alkoholizmusból. Ruthye rájön, hogy a bosszú nem megoldás, és túl kell lépnie a történteken. Lobo mégiscsak megszereti kényszerű szövetésgeseit, és mégsem csak a pénz motiválja. Az összecsapásokat alapvetően befolyásolja, milyen színű nap süt hőseinkre. Ezekből az építőkövekből pedig szinte teljes egészében össze is áll a film, sok meglepetést nem hagyva a nézőnek.
„A bosszú olyan hosszú…”
Mindez persze nem jelenti élből azt, hogy a feldolgozott toposzok ne lehetnének hitelesek, érzelmesek, a harcok pedig látványosak és szórakoztatóak. Sajnos azonban ebből a szempontból is felemás a végeredmény. Maga az alapfelvetés, hogy Kara a traumatikus gyerekkora miatt teljesen máshogy áll az élethez, mint Clark, még teljesen jól működik. Kara nem egy tradicionális hős, látványosan szét van csúszva az élete. Ez kezdetben kicsit bosszantó is, látva, hogy magát hozza teljesen feleslegesen nehéz helyzetekbe olyan bolygókon, ahol természetfeletti ereje jelentősen korlátozva van. Persze idővel visszaemlékezések formájában kontextust is kapunk hozzá, hogy miért olyan, amilyen.
Úgy éreztem, hogy ezek a flashbackek akár lehettek volna rövidebbek is, némi prológusban átadott alapokért cserébe. Kevésbé tört volna meg a cselekmény lendülete, és egyből könnyebb lett volna empatizálni Karával, és elég lett volna a jelentősebb részletekre külön visszaemlékezni a későbbiekben. De így is alapvetően működik ez a szál. Ha nem is sikerült olyan érzelmesre, mint amilyenre vélhetően tervezték, bőven elég ahhoz, hogy jobban megértsük Supergirl filozófiáját, vagy éppen annak hiányát. És innen adná magát egy szép karakterfejlődési ív, ahogy a motiválatlan partiarcból igazi hős válik.
Kár, hogy ez a folyamat nem volt zökkenőmentes. Bár Ruthye karaktere korrekt katalizátora Kara változásának, és persze Crypto sérülése is fontos motivációt ad, a végleges életmódváltás szinte egyáltalán nincs indokolva. Persze Kara újraéli a múltját, de nem kapunk egy pillanatot, ahol tényleg elengedné azt, arra pedig végképp semmi indoklást nem kapunk, mi alapján talál vágül otthonra. Ehhez képest Ruthye legalább reális úton, rengeteg lázadás és harag után tudja végül maga mögött hagyni a bosszúvágyat.
A gonosztevők Kremje
Az ő szála, és Kara lassú belendülése egészen szerethető karakterré teszi őket a film végére. Előtte azért meggyűlt velük a bajom, és ez nemcsak a lassan kikupálódó karakterhibáiknak köszönhető. Mert persze, az a Supergirl egyik lényege, hogy Kara részeges karatemesterből egy megbízható hős lesz. Ugyanakkor a forgatókönyvírói attrocitásokra nem lehettem eléggé felkészülve. Nem arról van szó, hogy Z- és Alfa-generációs hősöktől shakespeari óangolt várok, de van különbség természetes dialógus és oda nem illő, középkoúak által megálmodott „fiatalosság” között. Amint sikerült elhagyni ezt az erőltetett flegmaságot a párbeszédekben, azonnal szimpatikusabb figurákat kaptunk, akikkel együtt lehet érezni.
Szerencsére Krem és Lobo végig remekelnek. Krem egy kiváló főgonosz, mert kiszámíthatatlan és könnyű alábecsülni. A film elején olyan, mintha végig csak szerencséje lenne, de később okos húzásaival képes valódi problémát okozni a megfelelő színű napsugarak mellett legyőzhetetlen ellenfelének. Ráadásul tetteiért nem is nehéz megutálni őt. Lobo ezzel szemben a két lábon járó comic relief, egy teljesen őrült fazon, akit szerencsére nem tolnak túl. Így a felbukkanása tényleg nettó szórakozás, és Jason Momoa érezhetően lubickolt is a szerepben.
A színészi játék egyébként teljesen korrekt, Millie Alcock pedig remekel a címszerepben. Tökéletesen illik hozzá a még kissé éretlen, önpusztító karakter, de látszik benne az őserő is. Sok támadás érte, de teljesen indokolatlanul (arról ne is beszéljünk, hogy sokan a külsejét bírálták), mert Supergirl gúnyáját szinte ráöntötték. Ha már a remek casting áldásairól van szó, David Corenswet is felbukkan, igaz, érdemi szerepe nem sok van. Eve Ridley cserébe egészen jó Ruthye szerepében, pedig ez gyerekszínészeknél sosem egy életbiztosítás.
Csilivili csetepaték
Az igazi főszereplő persze mindig a látvány egy szuperhősfilmben, és többnyire arra sem lehet panasz. Néhány bolygófelszín egészen lélegzetelállító, ahogy a legnagyobb összecsapások körül is tökéletesen rendben vannak a robbanások és becsapódások. Azért volt pár olyan momentum is, ahol nem voltam ennyire megelégedve, valamiért például nehéz hiteles szuperhősrepülést alkotni (de ez például a Marvelekben is probléma volt). De a nagy átlag teljesen tisztességes, ahogy az akciójelenetek maguk is. A koreográfia egészen látványos, bátran mozgatják a kamerát közben, és úgy általában korrekten le lehet követni, hogy mi történik.
Azért az elején volt pár különsen megvágott jelenet is, ahol az események követése már nem volt ilyen egyszerű. Pár furcsa kamerállás is befigyelt, úgyhogy nem lett teljesen kifogástalan a végeredmény. Ugyanakkor a lényeg, az akció szórakoztató, és világépítés szempontjából is korrekt munka a Supergirl. A díszletek igényesek és érdekesek, a különböző lények jelmezei pedig újra a Mos Eisley kocsmát idézik. Hogy ez kedves ihletmerítés, vagy pofátlan nyúlás, mindenki döntse el maga, de maguk a bolygók és lakóik úgy lettek megalkotva, hogy ne csak összedobált planéták és űrlények sorának tűnjenek.
Verdikt
A Supergirl alapvetően teljesen nézhető, sőt, élvezhető film. Látványos, vannak benne kifejezetten szórakoztató és kielégítő harcok, és még a humor is rendben van az esetek többségében. A történet viszont elég felemás, eleinte nagyon nehéz azonosulni a főszereplőkkel és csak a legvégére sikerült megszeretni őket. És azt sem szabad elfelejteni, hogy szitne semmi újat nem tud mutatni. Sem olyan emberi nem lett, mint a Superman, sem olyan látványos, és igazán formabontó elemekkel sem rendelkezik. Mindazonáltal nem is egy Morbius vagy Madame Web-féle katasztrófáról van szó, amit minél hamarabb el szeretnénk felejteni. A Supergirl sajnos enélkül fog lassan feledésbe merülni, miközben egy korrekt, de egyáltalán nem különleges mellékszál marad. Azért a nyári melegben van ennél rosszabb szórakozás is.