A végtelen város után Michael Walden, vagyis Waldmann Szabolcs újabb érdekfeszítő sci-fi történettel jelentkezett a Metropolis Media (Galaktika) gondozásában. Az írótól már megszokható stílusjegyek mellett a Százezer mérföld ismét egy kicsit komolyabb, és személyesebb alkotás lett.
Atlantiszok
A Százezer mérföld egy olyan világon játszódik, ahol a felszínt nappal akkora sugárzás éri, hogy képtelenség lenne kolonizálni. Ezért a gyarmatosító emberek óriási tengeralattjárókat és mélytengeri városokat hoztak létre, melyekben generációról generációra átvészelhetik azt az időszakot, amíg esetleg meghódíthatják a bolygó szárazföldeit is.
Az naiv emberiség viszont hiába tervez ennyire előre. Általában rövid távon sem tudja megállni, hogy valamilyen alapon ne szabotálja a saját jövőjét. Így hát a kolonizálási kísérletek után sok-sok évvel az embereknek eszükbe sem jut, hogy fent éljenek, amikor a tengerszint alatt a roppant városokban már kialakultak a berendezkedések. És nem csak azok, hanem vallások, eredetmítoszok, és komplett társadalmak is.
Astreia is egy ilyen vízalatti város-komplexumban él. A Merlionon szigorú rend és borzasztó társadalmi egyenlőtlenség uralkodik. A lány profi búvár, de az élete ettől függetlenül sem mondható egyszerűnek. Annak ellenére sem, hogy magáról az életről kimondottan egyszerű gondolatai vannak.
Néhány izgalmas és mindenekelőtt spoileres jelenettel később viszont átkerül a Trident nevű tengeralattjáróra, ahol felcsillan a remény, hogy új életet kezdjen. A kapitány, Kai Nelsson hiába kezeskedik érte, a legénység először hidegen fogadja. Astreia viszont számos alkalommal tesz arról, hogy neki is van helye köztük.
Ki lakik odalent, kit rejt a víz?
Először egy kicsit aggódtam, hogy Walden megpróbálja olcsón megúszni a történetet, és a Snowpiercerhez, vagy Az Éhezők Viadalához hasonlóan egy izolált környezetben próbálja kivesézni az aktuális társadalmi problémákat. Melynek aztán az lesz a tanulsága, hogy együk meg a gazdagokat. De szerencsére csak dobbantónak használta a Merliont, és az ottani hierarchiát. De a város bemutatása pusztán dramaturgiai katalizátorként funkcionált, amivel később Astreia karakterét lehetett hatékonyan mélyíteni.
A Százezer mérföld cselekménye úgy 99%-ban a víz alatt játszódik, de így is több és kifejezetten változatos helyszínre kalauzolja az olvasókat. Walden remek érzékkel mutatja be ennek a varázslatos és fantasztikus világnak a társadalmait, városait és eszközeit. Ettől pedig igazán lélegzővé válik az egész könyv.
Ráadásul maga a tengeralatti helyszín is egy érdekes megközelítés, hiszen felülírja alapvető emberi elképzeléseinket a lakható környezetekkel kapcsolatban. Nyilvánvalóan nem most képzelte el ember először, hogy milyen lenne a tengerek mélyén élni, de azért úton-útfélen nem sokszor találkozunk ezzel a témával.
Waldentől megszokhattuk már a könnyedebb hangvételt annak ellenére is, ha történetei, vagy az adott helyzetek drámaiak. És ugyan mostanra sem tűnt el teljesen ez a motívum, de sokkal hangsúlyosabbak az egyéni megpróbáltatások és a belső konfliktusok, melyeket az író nem üt el egy-egy poénnal.
A Százezer mérföld komolyabb, mint az író eddigi könyveinek java, de meg kell hagyni, nagyon jól áll neki. Bőven vannak még kedélyes párbeszédek, továbbra is előfordulnak bohókásabb jelenetek. De mind a történet, mind a főbb karakterek háttere és élettörténete bőségesen át van itatva fájdalommal, tragédiával és fel nem dolgozott traumákkal. És ezek abszolút tisztelettel és odaadással lettek átadva az olvasó számára.
Verdikt
A Százezer mérföld egy újabb ékes példája annak, ahogy Walden sokadik könyve után is képes megújulni, és máshogyan tekinteni a világra. Ebben a kötetben nem csak a világ érdekes, de a szereplők, a szívfacsaró drámák és a cselekmény is élettel teli. A tempó feszes, nem időzik el felesleges, vagy történet szempontjából lényegtelen részeken.
A teljes élményt a dráma, szerelem és az akciók hármasa szállítja, de érdemes a történetre is odafigyelni. A vízalatti ökoszisztémák is hihetően lettek ábrázolva, nem tudnék felidézni olyan jelenetet, ami kidobott volna az illúzióból. De az is látszik, hogy Walden alaposan utánanézett a búvárkodás mesterségének is, hiszen a sci-fi körítéstől eltekintve kifejezetten tényszerűen mutatta be. Nem gondoltam volna, hogy egyszer így lesz, de a Bálnahullás óta ez is egy fontos kritikai szemponttá vált.