Az elmúlt hat évben Kenneth Branagh rendezésében (és főszereplésével) visszalátogathattunk Agatha Christie nagy sikerű történeteihez. A krimi szerelmesei újra vásznon láthatták a bajszos belgát, vagyis Poirot-t szellemiségében kissé modernizálva, de mégis meghagyva a múlt évszázad klasszikus whodunit toposzait. A Szeánsz Velencében című alkotás a harmadik a Branagh-féle krimik sorában, és ugyan egyáltalán nem volt magasan a léc, de talán ez sikerült eddig a legjobban.
Alapból fura egy franchise-nál, hogy nem hivatkoznak egy húzócímre, és mindegyik alkotás külön entitásként létezik. A Gyilkosság az Orient Expresszen, a Halál a Níluson, és a Szeánsz Velencében is sok közös jellemzőn osztozik, ha mást nem a főszereplő fixen összetartja a filmeket. Még a kvázi rivális Tőrbe ejtve “folytatása”, az Üveghagyma is megkapta alcímnek, hogy igenis a Knives Out égisze alá tartozik, tessék úgy venni!
Így biztosan nehezebb marketingelni Poirot új nyomozását is, de végső soron az is igaz, hogy ezt nem az én tisztem firtatni. Azt már annál inkább, hogy milyen lett maga a film.
És valóban, hiába a harmadik rész, a történetek önmagukban is megállják a helyüket. Afféle antológia jelleggel Agatha Christie népszerű regényeiből táplálkoznak. Tehát ehhez a sztorihoz nem szükséges látni az előző kettőt, és ha volt is valami kikacsintás korábbi történésekre, egyáltalán nem volt tolakodó.
Ellenben a végső megítélésen biztos remekül látszódni fog, hogy egyáltalán nem voltak elvárásaim a filmmel szemben. Pláne a második rész után, ami sajnos elég hamar unalomba, vagyis inkább a Nílusba fulladt.
K-k-k-kísértet!
Hercule Poirot (Kenneth Branagh) 1947-ben, a háború utáni Velencében elvonultan él, és örömét egyedül a kézműves péksütikben leli. Látszólag nem vágyik vissza korábbi életéhez, de remetelétének mélységeibe nem enged betekintést a film. Hiszen nagyjából a tizedik percre már régi kedves ismerőse, a világhírű írónő, Ariadne Oliver (Tina Fey) unszolására újra detektívnek áll.
Azt viszont máris a pozitív lajstromhoz lehet adni, hogy maga a felvezetés és az atmoszféra megteremtése fantasztikusan sikerült. A nyitó képsorokban bámulatos felvételeket láthatunk Velencéről, a nyüzsgő városról, és természetesen a minden utcát átszelő vízről és a gondolákról. Ahogy elérünk a film egyik főszereplőjeként viselkedő ódon és hatalmas Palazzóhoz, a hangulat már garantáltan magával ragadja a nézőt.
A cselekmény a gyönyörű, mégis baljós épületben indul be igazán. Mindenszentek éjjelén a Palazzoban rendez mulatságot annak tulajdonosa, egyben az egykori operettcsillag, Rowena Drake (Kelly Reilly). Egy gyerekeknek tartott rövid műsor során megismerhetünk egy helyi legendát is, amiben a Palazzo sötét múltjára derül fény. Így máris kapunk egy remek táptalajt a kísértetjáráshoz és a történet misztikumához. Rowena azonban más programmal is készült. Mivel képtelen feldolgozni egyetlen lányának tragikus elvesztését, médiumot hív, akinek segítségével szeretne újra kapcsolatba lépni gyermekével a túlvilágról.
A szeánszra a mindig szkeptikus Poirot-t is meginvitálják, így az összegyűlt ominózus társaság mellé a kimért, s kissé bogaras detektív is betársul.
A történet ismertetésével itt meg is állnék, mert innentől kezdve gyakorlatilag minden spoilernek minősül. A film pedig remekül építkezik a saját szabályai szerint, és nem szeretném elvenni senkitől a nyomozás élvezetét.
Non-stop frász
A Szeánsz Velencében ezen adaptációja érdekes megközelítést alkalmazott. A krimiszál mellett gyakorlatilag átmegy horrorba, ami, ha elég távolról nézzük, egy kifacsart slashert eredményez.
A hangulat az első képsoroktól kezdve misztikus, rejtélyes és egészen para. A készítők meglátták a lehetőséget és olyan szorosan fogták, hogy a végére pont ez a görcsös ragaszkodás húzta lejjebb. Az előzetes alapján számítottam egy-két jumpscare-re, de gondoltam, ez mégiscsak egy Poirot film lesz, nem az ijesztgetésé lesz a főszerep. Úgy tűnik, nagyot tévedtem.
A film gyakorlatilag megállás nélkül próbálja ráhozni a frászt a nézőre. Az ódon Palazzo együtt lélegzik a szereplőkkel, és amikor egy régi épületben csend honol, az mindig rosszat sejtet. A filmben pedig rendre rájátszanak erre. Ekkora kontrasztnál minden iszonyatosan hangossá válik, így a legtermészetesebb dolgok is. Pláne, ha minden vágásnál rátolnak a hangerőre, vagy amikor egy párbeszéd közben képesek behajítani egy jumpscare-t. Furcsa ezt leírni, de utóbbinál az Insidious ominózus jelenete jutott eszembe.
A jóból is megárt a sok, hiszen ahogy haladunk előre, egyre csak idegesítőbb lesz ez a csomó teljesen indokolatlan jumpscare. Csomószor pont az dobott ki a filmből, amikor a nyomozás izgalmas szegmenseit szakították meg valami természetfeletti utáni kajtatással.
Poeirot
Minden körítést lehámozva a Szeánsz Velencében végső soron egy krimi. És annak rendje-módja szerint beveti minden eszközét. Először felskicceli az alap konfliktust, majd felszínesen bemutatja a szereplőket. Ilyenkor a készítők már játszanak a nézők érzéseivel, hiszen bizonyos karaktereket jó színben tűntetnek fel, másokat pedig élből felpofoznánk. A néző fejében is elindul a matek, és már a legelejétől megpróbálja összekötni a pontokat.
Aztán megtörténik a gyilkosság. A kissé életunt nyomozóba visszatér a lélek, és megindulnak a fogaskerekek az ő agyában is. Először elszeparálja a karaktereket, hogy mélyítse a róluk kialakított képet. Majd elkezdi összekutyulni őket, hogy a következő rétegnyi dinamikát is hozzáadja a fortyogó detektív-főzelékhez. A jó krimi eddigre legalább kétszer megvezette és átverte a nézőt, és elhintett legalább féltucat nyomot az orrunk elé, amit már esélyünk sincs időben észrevenni. Végül a nyomozó közös helyszínekre tereli a szereplőket, akiknek jó része eddigre már gyanúsított, vagy halott. És ekkor jön az összegzés, a Nagy Leleplezés, a motiváció kibontása, és a szokásos “ha nem lettek volna ezek a kotnyeles kölykök…“.
A Szeánsz Velencében során is bejött a papírforma, és horror ide vagy oda, a krimi nagyon jól működött. Tetszett a körítésként szolgáló milliő is, azonban erősen túl lett használva, ami a végére megkoptatta az elérni kívánt hatást.
Ugyanez igaz az alapvetően feszes rendezés és a remek, már-már gótikus látványvilágra is. Annyira biztosra akartak menni, hogy a hülye is megértse Branagh koncepcióját, hogy rendesen szájbarágtak mindent a nézők számára. A szereplők folyamatosan úgy vannak beállítva a kamera elé (természetesen arcbamászó közelikkel), hogy a vászon egyharmadában, szélre vannak tájolva. Ez azt eredményezi, hogy homályosan ugyan, de a másik kétharmadnyi arány állandóan látható. Ez ad egy nyomasztó érzést, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mi lapul az árnyak között. De valamiért e trükk explicit kiaknázásával nem törődtek a készítők.
A színészek cserébe nagyon jó alakításokat nyújtanak, és amiatt, hogy a fejüket szinte folyamatosan premier plánban láthatjuk, rengeteg múlott többek között a mimikán. Szerencsére a karakterek nem ugrottak le a vászonról, a színészek kivétel nélkül profin lehozták szerepüket.
Verdikt
A Szeánsz Velencében kissé hatásvadász, de atmoszferikus krimi, ami a horror határán táncol. A fő történeti szálon kívül nem sok üzenetet hordoz magában, nincsenek kettős jelentések, de nem is kell ilyesmit erőltetni, ha egyébként sincs rá szükség.
A film ujjgyakorlatként hozza a whodunit eszköztárat, vele együtt a néző megtévesztését. A klasszikus krimivonalból kihozták, amit lehetett. A horrort, de leginkább a jumpscare-eket pofátlanul túltolták, de még így se tudok rá haragudni, mert minden más része remekül működik együtt.
Az audiovizuális történetmesélést jobb szeretem, ha az alkotók szofisztikáltabban közlik, itt azonban a hangoktól kezdve a kamerabeállításokon át a fényelési trükkökig minden elég explicit módon súgott a nézőnek, hogy hol épp mit kell éreznie. Viszont hibái ellenére is jó szórakozás, és remek kikapcsolódás lehet, pláne ha a kedves néző egyébként is bírja a bajszos belgákat.