Az elmúlt hónapokban elég hangossá vált a – főleg külföldi – sajtó Giórgosz Lánthimosz új filmje, a Szegény párák (Poor things) kapcsán. A Velencei filmfesztiválon már szeptemberben bemutatták, illetve az USA-ban már decemberben láthatta a közönség. Lánthimosz egyedi látásmódja egészen biztosan meg fogja osztani a nagyérdeműt, azonban a kritikusoktól szinte csak szuperlatívuszok érkeztek új filmje kapcsán. A hazai mozikba csak januárban ért el az egyébként Budapesten forgó Szegény párák, és végre mi is elmondhatjuk a véleményünket róla.
Szexuális ébredés
Az előzetesek ügyesen kerülték a történet bemutatását, és akármennyi kedvcsinálót is láttam, olvastam a filmről, csak nem akart összeállni, hogy miről fog szólni. Annyit biztosan tudtam, hogy noha a rendező előző alkotásai egyáltalán nem kerültek közel a szívemhez, ezt akkor is látnom kell.
Annyit érdemes elöljáróban megemlítenem, hogy sem a történet, sem a film képi és zenei világa, a cselekmény, vagy a mondanivaló nem ismer kompromisszumokat. Ez a mozi annyira szerzői, amennyire csak lehetséges, és az elvont, művészfilmes vonulatait nem áldozza fel a széles közönség szórakoztatásának oltárán. A Szegény párák nagyon megosztó alkotás, de aki nem fél valami igazán egyedi élményt megtapasztalni, annak mindenképpen látnia kell.
A történet Londonban kezdődik, ahol megismerhetjük az eltorzult arcú, ám zseniális tudóst, Godwin Baxtert (Willen Dafoe), aki egy ránézésre fogyatékos lányt nevel. Bella (Emma Stone) azonban egy groteszk Frankenstein-sztori áldozata, és a felnőtt teste még nincs összhangban a fejében lévő gyermeki aggyal. A lány számára csak God (az áthallás nem véletlen) mellé szegődik egy Max (Ramy Youssef) nevű lelkes fiatal orvostanhallgató, aki segíti Bella tanulását, és gondoskodik a kísérlet tudományos feljegyzéseiről.
Bella lassan ráébred saját tudatára, és bizony a teste is egyre jobban érdekelni kezdi. A naiv lány ugyan belemegy, hogy Max-szel eljegyezzék egymást, de színre lép a nagyvilági kalandokat ígérő szerencsevadász Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo). A férfi pillanatok alatt ráveszi a folyamatosan bezárva tartott Bellát, hogy közösen induljanak el felfedezni a világot és egymás testét.
Bella még nincs agykapacitásának teljes tudatában, de a szexuális ébredése egyébként is sokkal jobban leköti az érdeklődését. Duncan oldalán bejárja Lisszabont, és úgy tűnik, hogy a közös megegyezésen alapuló forró, főleg szexre alapuló kapcsolat során minden sínen van. Persze ez addig működhet, amíg az egyik fél nem kezd többet érezni.
A civilizáció romba dönt
A Szegény párák cselekménye annyira összeszedett és következetes, hogy simán adná magát, hogy végig elmeséljem. Azonban a lisszaboni kiruccanás egy markáns töréspont a történet és a főbb karakterek szempontjából is. Hatalmas fordulatok, és spoilerveszély nincs a filmben, de mégsem mennék végig minden egyes jeleneten. Már csak azért sem, mert minden helyszín külön konfltikusokkal szolgál, a filmben meghúzódó mondanivalók pedig egymást érik. Ezekről pedig külön könyvet lehetne írni, de minimum órákig tartó beszédtémával szolgál a játékidő alatt felsejlő megannyi üzenet.
A Szegény párák egy kifacsart felnövéstörténet, ami végigvezet egy nő életútján, és bemutatja a fontos mérföldköveket a fizikai és mentális változások oldaláról. A szerelmet, szexualitást, vágyódást néhol megpróbálja empirikusan leírni, de a film is tisztában van ennek kudarcra ítélt kimenetelével. A furcsa és szürreális közegben mégis az eredményezi a legtöbb poénforrást, hogy a szereplők hangosan kimondják azokat is, amiket a normák miatt tabuként tartunk számon. A Szegény párák leszámol a prüdériával, és bármiféle pironkodás nélkül beszél nem illendő témákról.
És hogy milyen érdekes az emberi lény? Hiába tudjuk, hogy mit szabad és mit nem, hiába vagyunk tisztában a helyes döntésekkel, mégis rendre teszünk rá. Az érzelmek megfoghatatlan kémiai reakciók, melyek akaratunk ellenére irányítanak minket, de a legtöbben mégsem beszélnek róluk. A társadalom sok-sok generációnyi illemet, és erkölcsi dogmát pakolt rá az emberekre, miközben még mindig ugyanazok az ösztönösen cselekvő élőlények vagyunk, mint amikor még barlangokban éltünk.
A Szegény párák megkérdőjelezi a társadalmunk működésének egészét azzal, hogy a mindennapos emberi érzelmekre pusztán logikus kérdésekkel felel.
Inverz Barbie
Hiába ez Lánthimosz eddigi karrierjének legkönnyebben befogadható alkotása, mégsem lehet egy kimondott közönségfilmnek nevezni. Kendőzetlen, megbotránkoztató, szókimondó, explicit, és naturalista. Sokak szerint helyenként öncélú is, és valóban van rá hajlam, de a legtöbb vad húzását azért tudta validálni.
Ha egy bizonyos szögből nézzük, akkor lehetne a tavalyi Barbie poláris ellentéte is. Számos hasonló témát feszeget, mint a nők helye és szerepe a modern társadalomban, de mindezt a Szegény párák sokkal mélyebbről ássa ki. Azonban karakán hangvételével és ellentmondást nem tűrő víziójával végig azon van, hogy a legkevésbé se süthessük rá a közönségfilm bélyegét.
Ehhez asszisztál a művészi és különcködő vizuális megvalósítás. Egyrészt váltakozik a gótikus hangulatot idéző fekete-fehér a túlcsorduló színekkel. Másrészt minden jelenetben van valami különleges, ami egyedi ízt varázsol az adott atmoszférának, amit kellő alapossággal építettek a készítők. Legyen szó közelítésről, fártolásról, halszem-effektről, vagy szűk látószögről. Legtöbbször olyan érzésem volt, mintha valami elvont lázálmot néznék annak minden groteszk örömével és rém kellemetlen pillanatával. Azonban a rengeteg szimbólum és tudatos művészeti döntések legitimizálják ezt a fajta megvalósítást. Még akkor is, ha ezzel nagyon sokan nem fognak egyetérteni.
És ne feledkezzünk meg az extravagáns set designról sem. A nem mindennapi díszletek, kosztümök, színek és berendezések csodásan kiegészítik, vagy épp uralják a hangulatot egyes jelenetek során.
A másik oldalról meg a zenei aláfestés igyekszik felborzolni a néző tűréshatárát. A gyakran darabos és excentrikus hegedű és zongora taktusokat előszeretettel váltja valami kellemesebb, lágy hangzás. Ezek állandó váltakozása még akkor is feszültség alatt tartja a nézőt, amikor nem feltétlenül lenne indokolt, de képtelen lennék azt mondani, hogy nem passzolt tökéletesen a filmhez.
Mesterhármas
És semmi szín alatt ne menjünk el a kiváló színészi teljesítmények mellett sem. Az utolsó mellékszereplő is remekel, de a főszereplő hármas valami fergeteges alakítást nyújt. Dafoe mesterien hozza a féltő apát, az istenkomplexusban szenvedő férfit, és a traumatizált fiút, aki súlyos teherként viszi tovább azokat a sebeket, amit ő kapott a saját apjától.
Mark Ruffalo zseniálisan mutatja be a kaszanovát, aki a saját csapdájába sétál be azzal, hogy azzá válik, amit addig legjobban lenézett. A délceg lovagból fokozatosan vált pitiző pincsivé, sértődött kölyökké és féltékeny barommá. Nem szoktam táncjelenetekért ódákat zengeni, de a filmben szereplő rövid, ám annál ikonikusabb jelenet Duncan és Bella között annyi mindent magában hordozott, hogy egyszerűen öröm volt nézni.
A felsorolás végére hagytam a szereplőgárda koronázatlan (még) királynőjét, Emma Stone-t, aki valószínűleg élete alakítását nyújtotta a Szegény párákban. Egyszerűen mesteri, amit művel minden egyenes képkockán. A naiv és éretlen gyermekből kíváncsi és lázadó tinivé válik. Majd megkérdőjelezhető kalandokba keveredő, kissé kilátástalan, befolyásolható és a körülmények áldozatává váló nő lesz. Aki innen képes még tovább érni, egyáltalán nem veszi fel az áldozat szerepet, sőt felhasználja az ellene dolgozó világ kegyetlenségét, és saját jogán egyenesen kivirágzik.
Egy élet teljes körképét láthatjuk a vásznon, Stone pedig gyönyörűen játsza le a csillagokat is az égből.
Verdikt
A Szegény párák bámulatosan mutat be férfi-női kapcsolatokat, azoknak minden boldogságával és keserűségével. Legyen szó akár egy birtokló párkapcsolatról, vagy egy túlféltő apa-lánya viszonyról. Ezer és ezer rétegben fejthető fel a film megannyi üzenete, és mondanivalója.
Az viszont biztos, hogy a filmhez sok türelem és nyitott elme szükséges. Aki megszavazza a bizalmat, és képes a felszín mögé látni, az egy nagyon különleges élménnyel fog távozni a moziból. Habár még így sem fog mentesülni néhány egészen öncélú jelenettől.
A női lét viszontagságain kívül számos világnézet, ideológia folyamatos összetűzése és csatározása is terítéken van. Néha csak egy-egy rövid és velős dialógon keresztül vet fel mély témákat, máskor pedig hajlandó elidőzni egyes témáknál.
Vitathatatlan, hogy ez az alkotás gyakran hozza kényelmetlen helyzetbe a nézőt, és kompromisszumok nélkül közvetíti a szerzői gondolatokat. Annyi biztos, hogy az Oscar-gálán bérelt helye lesz, és azt sem tartom kizártnak, hogy talicskával fogják kihordani a díjakat.