A Mysterious Universe legnagyobb tesztoszteronbombája, Paul Wittgen negyedjére is visszatér Michael Walden tollából. A Tartaros Hercegnője nem szakít a bevált recepttel és a rajongóknak sem fog csalódást okozni.
[h]Ami működik, ne javítsd meg[/h]
A Mysterious Universe elég régóta fut ahhoz, hogy kialakult egy keménymag körülötte. A rajongók már tudják mire kell számítani, ha megjelenik egy új kötet a sorozatban: akció, izgalom, pörgős cselekmény, galaxisokat átszövő történet és jobbára egy nagy adag tesztoszteron.
Walden borzasztóan otthonosan mozog ebben a világban, többek között ezért élvezetes olvasni írásait. Azonban a negyedik Paul Wittgen résznél eltöprengtem, hogy meddig lehet követni a megszokott sémát? Az író tarsolyában rengeteg olyan eszköz van, amivel fel lehet dobni a Mysterious Universe világát, de egyelőre nem látom azt a szöget, amiben új olvasókat is megszólítana a régi motorosok mellett. Mondjuk az is biztos, hogy az új belépők nem egy sorozat negyedik részével fognak indítani. Viszont, ha a kitartó MU-fanok a fő piac, akkor az “ami működik, ne javítsd meg” alapon kár is lenne nagyon variálni. Hiszen amik eddig a Wittgen-könyvek velejét adták, azok ezúttal sem fognak változni.
A történetben Paul Wittgen praetorianus századost ismét új kalandok várják egy klasszul felépített bolygón, az Omrameián, a Tartaros-ködben. Floris deFroy-t kell a császári palótából eljuttatni szülőbolygójára, hogy átvegye apjától az őrgróf szerepét. A kedves papa természetesen nem díjazza az ötletet, és pillanatok alatt katasztrófába torkollik a vezető leváltása. Árulás árulást követ, belső viszályok burjánzanak és a polgárháború szélére kerül a bolygó, miközben megismerhetjük az elnyomott őslakos lényeket, és betekintést nyerhetünk a sznob, öntelt és rasszista nemesség életébe is. Akik nem mellesleg sárkányok.
Ezúttal is nagy csatákra és Paul Wittgentől nem idegen, de még tőle is meglepően vakmerő taktikákra kell számítani. A sárkányok jelenléte igazán fenyegető, a (majdnem) simának ígérkező küldetés során a tét óriásivá válik, és ennek tetejében hatalmas, szinte felfoghatatlan erők szabadulnak el a Tartaros Hercegnőjében.
[h]Wittgen-energia[/h]
Minden kötet új és nagyon érdekes világokban játszódik, és ha valamihez, hát ezek megalkotásához Walden nagyon ért. A különböző planétákat és azok politikai berendezkedését, ismert kultúrák beolvasztását olyan gonddal űzi, hogy azt öröm olvasni. Ellenben a szereplők esetében úgy érzem, hogy kicsit megfáradt a recept.
Megértem, hogy Walden Paul Wittgen regényei előzményként szolgálnak a már ismert karakterhez, és emiatt illeszkednie kell a már kialakult jellemvonásaihoz. Azoban úgy gondolom, hogy Wittgen formulájára lassan ráférne egy kis plusz.
A szószátyár, nőfaló akcióhős lehetne önmaga paródiája (néhányszor valóban az is), de akár kaphatna egyfajta mélységet is, ha valamivel alá lenne támasztva szuggesztív és erőszakos viselkedése. Itt jegyezném meg, hogy a szociálisan érzékeny olvasók messzire kerüljék a praetorianus kalandjait, mert az első könyv végére kihullana a hajuk.
A fel-felbukkanó mellékszereplők pedig ugyan a történet szempontjából mindig fontosak, de ha Wittgen is bekerül a képbe, az ő jelleme teljesen ledominálja őket és nem igazán hagyja érvényesülni a karakterek jellemfejlődését. Ezen a ponton már-már valóban azt hiszem, hogy az egész Wittgen-jelenség egy merő szatíra a brutálmacsó tesztoszteronbombákkal szemben.
[h]Újító hajlam[/h]
Szubjektív oldalról mindig van bennem egy viaskodás, ha Walden humoráról van szó. Egyszer képes vagyok őszintén és indokolatlanul nagyot röhögni, máskor pedig azt érzem, hogy kissé túl lőtt a célon. Azonban a humort soha nem szoktam erős kritikával illetni, mert az esetek 99%-ában mindig egyéni megítélésen múlik, hogy valakinek tetszik-e vagy sem.
Walden oldaláról egyébként látszik, hogy szeretne többet kezdeni az adott lehetőségekkel. Egyfelől tetten érhető, hogy nagyon élvezi ezeknek a regényeknek az írását, de lehetetlen nem észrevenni abbéli ambícióját, hogy kicsit felkavarja az állóvizet és alkalmakként új ízt adjon a régi recepthez. Még ha a könyvek hangulata könnyed is, érintőlegesen kapunk némi kritikát, jelen esetben az avitt hierarchikus rendszerekkel szemben, illetve a rasszizmus és elnyomás témájába is belekóstolhat az olvasó.
Klasszikus írói húzás, ha egy karakter túl erőssé válik, akkor a tétek emelése végett gyakran megfosztják az erejét adó tárgytól, technológiától, eszköztől, stb. A Tartaros Hercegnőjében Walden is behúzza ezt a mozdulatot, és nagyon jót tett a regény dinamikájának.
Wittgen még így is saját jogán olyan, mint egy tank, de ennél a résznél a vele szemben álló ellenséggel párhuzamba állítva legalább nem egy legyőzhetetlen figura hatását kelti. Ez a fajta írói eszköz garantálja, hogy az olvasó tud még izgulni a főhősért és van tétje a küzdelemnek.
[h]Verdikt[/h]
Összességében a Tartaros Hercegnője tartja az írótól elvárt szintet, hiszen amiben Walden erős, azt mindig sikeresen kamatoztatja regényei során. Ugyan szerintem ráférne már némi frissítés a jól bevált receptre, de nem elég régóta fogyasztok Mysterious Universe alkotásokat, így a veterán rajongók nevében egészen biztosan nem beszélhetek. A cselekmény pörgős, a történet is egy kerek egész, amit Walden remekül mesélt el. Továbbá az akciódús események és sztori helyszínéül szolgáló bolygó, s annak környezete is nagyon jól van megírva.
A fenti kritikák ellenére továbbra is élvezem a Wittgen-regényeket, mert a maga módján szórakoztató, izgalmas és a sci-fi elemek kivétel nélkül remek pluszt adnak az élményhez. Így nem kérdés, hogy szívesen olvasom el a következő Paul Wittgen-kalandot, már ha lesz… márpedig lesz! Walden nem áll le: elmondása szerint olyan izgalmas korszak vár a Mysterious Universe világára, ami még a régi rajongókat is meg fogja lepni. További spoilereket nem szeretnék lelőni, de hamarosan igazán sötét időszak veszi kezdetét.
A Tartaros Hercegnőjét a Tuan oldaláról tudjátok előrendelni.
A recenziós példányt pedig köszönöm Michael Waldennek és a Tuan kiadónak!