A televíziózás nagy általánosságban válságban van – a klasszikus csatornáknak egyszerre kellene lépést tartania a streaming szolgáltatókkal és a videómegosztókkal, amelyekből utóbbiak ráadásul nagyságrendekkel ingergazdagabbak. Van, ahol ezt csak elfogadják, és meg sem próbálnak egyre idősödő célközönségükhöz új nézőket bevonzani, máshol pedig fáziskésésben, de kétségbeesetten építik ki a fiatalokat célzó platformokat. Az ritkábban szokott felmerülni, hogy olyan műsort csináljanak, amit érdemes is nézni, akár a tévében, akár máshol.
A briteknél is megfigyelhető számos minta, ami kis hazánkban: igénytelen társkereső és egyéb reality-műsorok, kirobbanthatatlan szakmai őskövületek, és ugyanannak a pár tucat celebnek a recirkulációja. Viszont van egy lényeges különbség: míg utóbbi célra itthon a Barátok Közt-színészek kiapadhatatlan forrásait használják, a szigetországban pedig humoristákat. A belterjesség így is megmarad, de legalább általában vicces a végeredmény, amely legtöbbször úgynevezett panel show-k formájában készül el. Ez a nehezen definiálható műsortípus többnyire feladatokat teljesítő vagy játékokban részt vevő hírességeket tömörít egy képernyőre, de a meghatározásba akár egy tematikus talk show is belefér. A formátum pedig szült jó néhány egészen értékes műsort, mint a Would I Lie To You, vagy a Taskmaster.
Az öt pecsét
A Taskmaster alapötlete Alex Horne fejéből pattant ki, aki az edinburghi humorista-fesztiválra készített egy válogatást, amiben húsz kollégája próbálkozik megküzdeni az általa kitűzött egyszerű, érdekes feladatokkal. A pozitív visszajelzések ellenére az első évad nehézkesen jött össze, azonban azóta töretlen sikernek örvend, jelenleg a 15. évad fut, még mindig magas színvonalon, és többek között televíziós BAFTA-díjat is nyert.
A műsor alapvetése, hogy a Taskmaster-t, akinek szerepét Horne Greg Daviesnek adta át, öt versenyzőnek kell lenyűgöznie érdekes feladatok, borítékokba csomagolt task-ok teljesítésével. A kiadott feladatok a legtöbbször egyszerűek, de többféleképpen is értelmezhetőek, így az öt humorista jó eséllyel máshogy fogja megközelíteni őket, és mivel a tematika is sokféle, mindig lesz, aki meglepően kompetensen, vagy kifejezetten szerencsétlenül áll hozzá. A próbálkozásokat ezután a Taskmaster pontozza, néha statisztikai, néha teljesen szubjektív alapon, ami alapján az egyes epizódok és évadok győztese előáll.
Az epizódok felépítése hasonló: a stúdióban a versenyzők először egy-egy díjat mutatnak be egy előre megadott kategóriában (pl. legjobb családi örökség, vagy legjobb dolog a 90-es évekből), ami szintén pontozásra kerül, az epizód győztese pedig ezeket viszi haza nyereményként. Ezután előre felvett taskok következnek, amelyet a versenyzők egyénileg vagy csapatokban oldanak meg, de ezek lereagálása, értékelése viszont ismét a stúdióban történik. Ez remekül működik, akár az élő reakciók, akár a kialakuló csoportdinamika miatt, és természetesen a próbálkozások bemutatása is olyan sorrendben és felvezetéssel történik, hogy az a lehető legszórakoztatóbb legyen. Zárásként pedig élőben mérik össze tudásukat (vagy sokszor inkább a szerencséjüket) a versenyzők.
Borítékolható siker
A Taskmaster fő csábereje egyértelműen a feladatok kreativitásában rejlik. Eleinte kifejezetten minimális eszköztárral, egy kis házban és környékén lettek leforgatva, és a kiadott célok sem voltak igazán összetettek. Például az egyik feladat az volt, hogy be kell juttatni minél hamarabb egy krumplit egy golflyukba, anélkül, hogy a körülötte lévő szőnyeghez hozzáérnének. Az első reakciója szinte mindenkinek az volt, hogy csak megpróbálta egyből bedobni a pityókát, amely után egyre nyakatekertebb módszerekkel próbálta azt visszaszerezni, majd valahogy a lyukba juttatni. Volt, aki barkácsolt egy segédeszközt, volt, aki valahogy felgöngyölítette a szőnyeget, és olyan is, aki zsinórt kötött a burgonyára. És olyan is volt, aki elsőre bedobta, de aztán mégsem minden úgy alakult, ahogy tervezte – ahelyett, hogy lelőném, érdemes ezt a részt inkább megnézni, nagyon jól összefoglalja a műsor esszenciáját a sokféle megközelítéssel és a tökéletesen időzített fordulatokkal.
A taskokat egészen széles palettáról sikerült választani. Vannak objektív, ügyességre építő darabok, és vannak teljesen kreatív, csak szubjektívan értékelhetők. Van, hogy lényegében egy rejtvényt kell megfejteni, máskor például egy svéd embert kell meginterjúvolni, aki nem beszélhet angolul. A feladatok megfogalmazása direkt nyitott, az outside-the-box gondolkodás bátorítva van, és sokszor vannak alternatív útvonalak, vagy éppen egy brutális egyszerűsítés elrejtve a felszín alatt. Volt olyan, hogy öten ötféle módszerrel találtak megoldást, és olyan is, hogy senki nem jött rá az orruk alatt lévő megfejtésre. Utóbbi esetben egészen zseniális, részletesen előkészített jelekről beszélhetünk, amelyekből kiderül, hogy a látszólag egyszerű feladatok mögött is rengeteg precizitás és munka van.
Az újabb évadokban aztán szépen lassan fogyatkoztak a szimpla, de okos ötletek, így azok egyre összetettebbé váltak. Új helyszínek kerültek bevezetésre, a növekvő költségvetés pedig egyre bonyolultabb eszközöket tett lehetővé. Ez persze elvesz valamennyit az első évadok sufnituning-bájából, de így is a legtöbbször sikerül kiaknázni a lehetőségeket, és azért befér néhány földhözragadtabb feladvány is. Az, hogy ezúttal már repülőtéren vagy egy hatalmas öltözőszekrény-komplexumban is forgatnak, csak még több lehetőséget ad az operatőrnek is, hogy kiélje magát – sokat dob a felvételeken, hogy rengeteg kreatív, rendhagyó beállítást használnak. Ha már technikai részletek, a vágás parádés, a komikus időzítést mesteri szinten űzik.
A főnök álruhában
Alex Horne, aki a legtöbb feladat kiötlője, a Taskmaster asszisztenseként jelenik meg, és ő személyesen is részt vesz a versenyzők megpróbáltatásaiban. Általában segít nekik, de a szabályokat is betartatja, és nem egyszer alig észrevehetően szabotálja a próbálkozásaikat – a finom szívatás is elemi része a műsornak. Aztán az is gyakori, hogy ő van befogadó oldalon, vagy csak aktívan be van vonva a procedúrába, ami kifejezetten érdekes pillanatokat szül, tudva, hogy ő az értelmi szerző. Horne egyébként a precizitását az utómunkában is megmutatja, szinte mindenről készít statisztikákat, a méréseket pedig komikus pontossággal végzi el.
A feladatokon kívül még számos kisebb motívum adja meg a Taskmaster ízét. A Taskmaster és az asszisztense nem mindennapi dinamikával rendelkezik, Horne teljesen alárendelt szerepbe írta magát. Gyakran hozza magát megalázó helyzetbe, és a műsor elején előadott szóváltásaik is szándékosan kínosak. Ezzel éles kontrasztban vannak a kreatív, nem egyszer művészi felvezető klipek a feladatokhoz, vagy a reklámszünetek vizuálisan rendhagyó átkötései, vagy az évadról évadra változó tematikus díszlet a Taskmaster-házban.
Mindez mit sem számítana, ha a szereplők nem lennének szórakoztatóak, de szerencsére szinte mindig jó hangulat uralkodik a stúdióban. Persze segít, hogy a szereplők többsége humorista, de kell, hogy mindenki partner legyen abban, ha néha rajta csattan egy-egy vicc hegyesebbik vége. Mivel ez majdnem minden esetben teljesül, az élő reakciók sokat hozzáadnak a leforgatott anyagokhoz. Magyarként persze megvan az a hátrányom, hogy nem ismerem élből a legtöbbjüket, de az újabb évadokban, 10 epizód alatt erre már bőven van idő. Greg Davies pedig mindig megtalálja velük a közös hangot, és jó érzékkel tapint rá a gyenge pontokra is, hogy személyre szabott élcelődéssel is színesítse a stúdiófelvételeket.
Brit komolytalanság
A Taskmaster sem tökéletes persze, komoly versenyként például értelmezhetetlen. A pontozás következetlen, igazságtalan, Davies kénye-kedve szerint dönt a szisztémáról, vagy arról, hogy kit zár ki szabálytalanságért és kit nem. Ez egyébként abszolút szándékos, és nem is szabad komolyan venni a műsort, de néha okozhat igazságérzetet zavaró pillanatokat. A fix műsoridő pedig néha nagyon nem tesz jót, rengeteg vicces párbeszéd marad ki, és egyszer-kétszer az élő feladatot is drasztikusan meg kellett vágni, ami a vágók legjobb igyekezete ellenére is feltűnő.
Azonban nem is ez a lényeg. A Taskmaster egy könnyed, szórakoztató műsor, amely – bár komoly kreatív és szakmai munka van mögötte – egy pillanatra sem veszi komolyan magát. Nem egy igazán értelmiségi műsor, le-lemegy kutyába, de azért vigyáz rá, hogy ne legyen igazán alpári. Egy igényes, jól kitalált, következetes és jól felismerhető elemekből álló panel show, emlékezetes pillanatokkal és motívumokkal. Értékelni kell hozzá a brit humort, de megfelelő angoltudás mellett mindenkinek ajánlható, és könnyen magába szippant. Nem utolsó sorban pedig YouTube-on hivatalosan is elérhető az első tizenhárom évad.