Csomó platformon találkoztam mostanában a Terrifier című horrorfilmmel, és szinte kivétel nélkül éltették ezt a vérgőzös bohóckodást (pun intended). Legtöbben a gyomorforgató mivolta, és nyers brutalitása miatt emelték ki. De vajon tényleg annyira gyomorforgató, mint amennyire a felhájpolt kontentgyárosok mondják?
Art, a morcos bohóc
Ha slasherről van szó, nem rugózunk a történeten. A Terrifiernek sincs, és őszintén szólva nem is kell neki. Megjelenik a színen két lány, akiket kipécéz magának egy néma, de annál őrültebb bohóc, és elkezdődik a vadászat. Az Art névre keresztelt nevettető nem sok mosolyt csal az arcokra, cserébe különös kegyetlenséggel intéz el mindenkit, aki elé kerül.
A film valóban szükségtelenül véres és kegyetlen, de be kell ismerni, hogy piszkosul jól áll neki. A látvány és az aláfestő dallamok egyaránt a 80-as éveket idézik, és ettől az avittas hatástól még jobban működik az atmoszféra. A válogatott eszközökkel való hentelés elég kreatív és brutális, de a média és a kontentgyártók mesterségesen generált hájpját nem érzem legitimnek.
A Terrifier erőszakos és akadnak jelenetek, amikben premier plánban láthatunk egyes gyilkosságokat. Azonban nem nagyon véltem felfedezni olyasmit, amit más slasherekben vagy egyéb horrorfilmben ne láttunk volna. Annyira gyomorforgató lenne, hogy minden néző kollektívan rókázna tőle és egymásnak adogatnák a kilincset a pszichológusnál a traumák miatt? Dehogyis. Persze, akik egyébként sem, vagy nehezen bírják a véres filmeket, azok a lehető legmesszebről kerüljék a Terrifiert. Avatott szemű horrorkedvelőknek ez a film ugyan remek csemege lehet, de nem fogja kiütni a közfalat.
Pici pénz, nagy mészárlás
A Terrifier alig másfél óra, de többször érződik, hogy nem találja az egyensúlyt és megborul a dinamika. Néhol egészen unalmas, és eseménytelen, máskor meg egymást érik az adrenalintól és belsőségektől túlpörgetett body countok. Továbbá, a rendezés nem túl acélos, és a narratívára vonatkozó vágói munka is eléggé esetlen.
Viszont a lényegi részeknél, – természetesen a gore-ra gondolok -, ott brilliroznak a készítők. A karakterek kellően hitelesen sikoltoznak, a szúrások, vágások, lövések és egyéb válogatott testisértést okozó műveletek többnyire hitelesek, és brutálisak.
Álljék itt egy barátságos emlékeztető, hogy érzékeny gyomrúaknak semmiképpen nem ajánlanám a Terrifiert, mert azért akad bőven explicit trancsírozás.
Itt-ott ugyan látszódik, hogy a művér szirupos, de általánosságban elmondható, hogy a sminkek, a kellékek és a gyilkolászás kreatív részei kellő minőséget szállítanak. Pláne, hogy a film 35.000 dollárból készült. Ez elég tény, hogy kalapot emeljek, mert nyilván látszik, hogy a költségvetés nem volt az egekben, viszont az tuti, hogy minden cent a legjobb helyre ment. Nem úgy, mint a szégyentelenül igénytelen Micimackó horroradaptáció esetében.
A színészek, és az általuk játszott karaktereik is az amatőrnél éppen egy leheletnyivel magasabb szinten alakítanak, de rájuk sem lehet haragudni. Megtesznek minden tőlük telhetőt, és egy slasherben pont ez az a szint, ami még abszolút elfogadható.
Vérdikt
Nagy hájp övezi a 2016-os Terrifiert, és a 2022-es folytatást is, és ugyan megérdemli a figyelmet, azért rendesen túl van spilázva. Az viszont abszolút süvegelendő, hogy ilyen kevés pénzből sikerült egy ennyire tisztességes slashert lerakni az asztalra. A műfaj rajongóinak pedig nyugodt szívvel tudom ajánlani, mert azért van benne kraft és sikerül kiemelkednie a sok-sok hulladék alkotás közül.
Ha viszont reális talajon akarunk maradni, akkor a Terrifier egy tisztességesen összehozott guilty pleasure, majdhogynem trash slasher (trasher?) annak minden előnyével és hátrányával. Nem több, nem kevesebb. A Terrifier messze van a rossztól, de azt nem gondolnám, hogy helyet kapna a slasher-panteonban. De ezt majd az idő eldönti.