Aki egynél több cikket olvasott már tőlem a blogon, az jó eséllyel tudja, mennyire odáig vagyok az egzisztencialista és nihilista művekért. Legyen szó könyvről, képregényről, sorozatról, vagy mozifilmről, roppant mód foglalkoztat az ember helye és jelentéktelensége az Univerzumban. A David Prior első játékfilmes rendezésében elkészített 2020-as Az Üres Ember (The Empty Man) című film egy méltatlanul elhanyagolt és alulértékelt alkotás, ami ezeket a témákat kellő intelligenciával feszegeti, és ki is rángatja a nézőt a komfortos horrortoposzok közül.
[h]Üres kassza[/h]
Sajnos Az Üres Embernek elég fals rossz híre van filmes berkekben. Habár megjelenése óta a szakmának sikerült feltornáznia például a Rotten Tomatoes statisztikáit, a közönség mégis elkönyvelte egy rossz filmnek. Az Üres Ember nyilvánvalóan nem egy tökéletes alkotás, de abban is biztos vagyok, hogy a rossztól nagyon távol áll. Még benne van a pakliban, hogy lassú felfutású kultfilm válik belőle, és szájhagyomány útján még többen meg fogják nézni, majd az évek során megváltozik a közös megegyezés.
Alapból egy kísérletező és nem egy konvencionális darab, amit a 20th Century Fox mégis bevállalt, és odaadta a rendezést egy olyan fickónak, aki előtte csak rövid videókat és DVD-re készült feature-öket készített. A film alapból bukásra volt ítélve, de ehhez még hozzájött két erősen befolyásoló tényező. A mozis premierjének egyaránt bekavart a Disney-féle Fox-felvásárlás, és a COVID is. Nem volt hosszú életű a karrierje a vetítőtermekben, szinte azonnal kikapták onnan, és nem kapott fizikai megjelenést sem. Jelenleg kizárólag streamingen érhető el, és nem valószínű, hogy ez a jövőben már változni fog.
Szóval szinte garantált volt, hogy a süllyesztőben végzi a film, de film és horror-rajongóknak mindenképpen megéri, hogy vessenek rá egy pillantást.
[h]Kozmikus slasher[/h]
Az Üres Ember története a felszínen egy városi legenda/creepy pasta keveréke, legalábbis ami a kiindulási pontot illeti. De ennél sokkal-sokkal több zajlik a háttérben, és meg sem áll a film, amíg tisztességes kozmikus horror nem válik belőle.
A több, mint kétórás alkotás több szempontból sem szokványos, ami így érthető, ha nem mindenkihez fog eredményesen eljutni. Kapásból egy majd’ 25 perces prológussal kezdődik, aminek szinte teljes egészében semmi köze a maradék másfél órához. Aztán vágás, és mielőtt elmélyednénk a cselekmény szövevényességében, egy nagyon-nagyon furcsa párbeszéddel indítja útjára intellektuális ámokfutását.
A főszereplő James Lasombra (James Badge Dale) egy exrendőr, aki elvesztette családját, és a szürke hétköznapok depresszív nihilizmusában él. Egészen addig céltalanul bolyong, amíg jó barátjának, Nora Quailnek (Marin Ireland) eltűnik a lánya, és a rendőrség nem igazán hajlandó bármit is tenni az ügy érdekében. Az eltűnésről hamar kiderül, hogy nem csak egy csellengő tizennyolcévesnek lett elege a világból, hanem egy városi legenda is felüti a fejét.
Az Üres Ember mítosza valamennyire hajaz a Kampókézre, legalábbis felfedezhető némi párhuzam a városi legenda mivoltukban. Itt azonban úgy kell megidézni az entitást, hogy egy hídon egy üvegbe kell belefújni, és közben rá kell gondolni az Üres Emberre. Eddig a pontig egy, az átlagosnál érdekesebb slashernek tűnik a film, de ez a nézőpont hamar kispadra kerül, és átveszi a helyét egy egészen más szinten űzött játék.
Fokozatosan építi a karaktereket, és mélyíti a történetet, ami először bevonja a nézt, de aztán magára hagyja a gondolataival és következtetéseivel. James nyomozása egy szektához vezeti, és hirtelen minden az Üres Ember körül kezd forogni. Minden összefügg mindennel, és egyre inkább megkérdőjelezhető bárkinek az épelméjűsége.
[h]Egyéni interpretáció[/h]
Ez a film olyan sok szálon fut, hogy iszonyatosan nehéz belőni, hogy valójában miről szól. Minden mondatnak lehet legalább egy mögöttes értelmezése, de ettől függetlenül is nehéz kibogozni a cselekmény mögött meghúzódó kozmikus horrorba ágyazott egzisztencializmust. Elsőre azt is nehéz értelmezni, hogy éppen minek van jelentősége.
Végig jelenlévő szimbólum például a híd, aminek szintén egy csomó különféle interpretációja lehet a filmre vetítve, de meta-szinten is. A híd kétirányú, ahogy a világnak is két pólusa lehet: az örök harc a jó és gonosz, a pozitív és a negatív között. Minden jó kijelentésre jut egy rossz, és fordítva, minden bemenetre jut egy kimenet. A film végig párhuzamokkal játszik, hol észrevehető, hol pedig rejtett módon.
A híd mellett folyamatosan előkerül az ismétlés általi manifesztáció is, ami sokkal furmányosabban hangzik, mint illene. A lényege, ha valamit elégszer ismétlünk, akkor az valósággá válhat. Ha csak a saját fejünkben is, de ott lesz a gondolat, tehát valamilyen fura metafizikai valójában létezni fog. Gondolatokat teremtünk életünk minden másodpercében, amikből aztán vagy kézzelfogható valóságot alkotunk, vagy megmarad szürkeállományunk mélyén, de ettől nem lesz kevésbé valóságos. A film üzenete pedig az, ha elégszer ugyanazt ismételgetjük, akkor magunk is elhisszük és az adott dolog manifesztálódni fog valamilyen formában.
Ezen a ponton abszolút meg tudom érteni, ha ez valakinek nem jön be, vagy nem ezt várja egy horrorfilmtől. Valóban inkább a thriller felé kacsintgat, és túl sok minden történik, hogy könnyen fogyasztható legyen. Ennek bizony nyitott elmével kell nekiülni, és fogadjuk el, hogy lesznek olyan dolgok, amiket nem fogunk egyből megérteni. De az is lehet, hogy nem is kell.
Az Üres Ember nyakig belemászik az egzisztenciális válságba, és az ehhez köthető kozmikus horrorba, illetve az ezekből fakadó nihilizmusba. Egy ponton túl már nem tudjuk mi a valóság és mi nem, de ez nem is számít igazán. Sőt, a világon már semmi sem számít. Tök mindegy, miért vagyunk itt, és mit miért csinálunk, egyszer úgyis mindennek vége lesz, csak át kell robogni az életen. Így talán érthető, hogy miért nem lesz ez mindenkinek a filmje.
[h]Verdikt[/h]
A történet és a mögötte húzódó töméntelen mennyiségű gondolat csak egy dolog. Az Üres Ember okosan építkezik, és remek filmnyelvet választott ahhoz, hogy el is mondja mindazt, amit a rendező és az író megálmodott. A rendezés megpróbál konzekvens maradni, de a film témájából adódóan ez nagyon nehéz bravúr, és egyáltalán nem is csodálkozok, hogy néha nem sikerült mindent tökéletes mederben terelgetni.
A színészek alakítása végig korrekt, de nem is szakítják át a közfalat. Bár a csupán rövid ideig szereplő Stephen Root által játszott szektás Szabó Péter-immitátor simán a film fénypontja volt, már ami a színészi teljesítményeket illeti.
Az Üres Ember egy bátor és vakmerő alkotás, amit nem merek bárkinek ajánlani. Nem könnyen fogyasztható darab, témájából adódoan sok kérdésre hiába várunk válaszokat. A slasher-felszín önmagában nem fogja eladni a filmet, mert gyorsan átvált egy intellektuálisabb és elvontabb síkra, és messze nem a gyilkolászásokon lesz a hangsúly.
A legjobb jóindulattal remélem, hogy valamikor egy igazi kultfilmmé fog avanzsálni, és évek múltán úgy beszélünk Az Üres Emberről, mint egy ritka gyöngyszemről.