A tudományos-fantasztikus művek gyakran próbálják meglátni a jövőt. Van, hogy a jóslat nem állja ki az idő próbáját, de van, hogy később félelmetesen aktuális lesz. Ez különösen igaz a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, amelynek rohamos fejlődése kitartóan rángat minket egy disztopikus jövő felé. Kivéve, ha mondjuk a Redfall ellenfeleiről van szó, de ott az egész játék hozta kicsit közelebb az apokalipszist.
Az AI, és a hozzá kapcsolódó etikai, filozófiai kérdések már azelőtt foglalkoztatták a sci-fi írókat, mielőtt ehhez a tudományos kontextus létrejött volna, elég csak Asimov világhírű novellagyűjteményére, az Én, a robotra gondolni. Stanisław Lem regénye, A Legyőzhetetlen (The Invincible) is sok aktualitást rejt. A lengyel író az élettelen dolgok fejlődését, evolúcióját fejtegette, miközben tömegeknek lett meghatározó fiatalkori olvasmánya. A könyvet egy lengyel fejlesztőcsapat, a Starward Industries dolgozta fel a közelmúltban, és nem mulasztották el, hogy feltegyenek néhány fontos kérdést.
Az elveszett légió
Hagyományos értelemben a The Invincible nem egy adaptációja a regénynek. Bár ugyanarról a bolygóról, ugyanarról a fenyegetésről, és ugyanazokról a dilemmákról szól, a cselekmény teljesen eltér. Ezúttal egy kis kutatócsapatot követünk, akik leszállnak a Regis III planétán, hogy megkoronázzák sikeres expedíciójukat. Sietniük kell, mert a rivális Alliance legerősebb hajója, az Invincible is ide tart. Az előző bevetésen megsérült asztrogátor, és főszereplőnk, az asztrobiológus Yasna a fedélzeten marad, a többiek azonban megkezdik a bolygó felderítését. Velük azonban egy idő után megszakad a rádiós kapcsolat, így Yasna is földre száll, hogy felkutassa az elveszett csapatot.
A felszínen azonban emlékezetkieséssel ébred, és csak apránként tudja összerakni, mit keres odalent. Nagy nehezen eléri társai táborhelyét, de már későn. Aki még életben van, az is olyan katatón állapotban van, mintha egy héten át nézte volna az Éden Hotelt. A környéket különös gépi növényzet lepi be, a robotok elromlottak, és úgy tűnik, az Alliance is leszállt már a közelben. A számtalan rejtély között Yasna megpróbálja megkeresni még hiányzó társait, és közben felfedezi a Regis III különös élővilágát, már amennyiben lehet annak nevezni.
Lem-együnk hídba
Ahogy az a tünetekből is látszik, aki olvasta Lem regényét, az nem fog nagyon megilletődni a központi misztikum megfejtésén. Mivel azonban a nézőpont és a cselekmény új, számukra sem lesz teljesen érdektelen az Invincible története. Ennek a játéknak megvannak a saját dilemmái, döntései és fordulatai, amelyek még azután is kitartóan érkeznek, hogy megfejtettük, mégis mi áll az események hátterében. Ez egy új történet az ismert díszletben, és ennek megfelelően a személyes drámák, vagy a karakterek vívódása is friss tud lenni. Nem utolsó sorban a videojáték egy interaktív médium, így a végkimenetelt mi is befolyásolhatjuk.
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az Invincible azoknak lesz igazán nagy élmény, akiknek eddig kimaradt a regény. A játék végig ügyesen adagolja az információkat, és a cselekmény minden fázisába jut egy új rejtély, vagy egy új csavar. Eleinte a célunkat sem tudjuk, csak megpróbáljuk elérni a bázist, és ekkor ugyanolyan érdeklődve haladtam előre, mint amikor a konklúzióhoz közeledtem. Egy okosan összerakott narratíva lapul meg az Invincible-ben, amely végig leköt és kíváncsivá tesz. Ez nem kis teljesítmény egy ráérősen sodródó játéktól, de legalább a kényelmes tempó mellett sem unjuk el az expedíciót.
Robot-Darwin és gépfilozófia
És ahogy említettem, érdekes kérdéseket is boncolgat a játék. Kapunk elég direkt témákat, mint amikor az asztrogátorunkkal beszéljük meg, vajon a robotok valaha átveszik-e a helyünket, máskor kicsit filozofikusabb a hangvétel. Mit jelent az, hogy élet? Mi az emberiség szerepe a világban? Úrrá tudunk-e lenni az univerzumon, vagy van, amit jobb nem bolygatni? Nem merülünk annyira el a talányokban, mint például a SOMA-ban, de azért lesz min gondolkodni, ha szeretnénk.
Egyes helyzetekben pedig dönthetünk is, amely komolyan befolyásolja a történet befejezését is. Látszólag jelentéktelen helyzeteknek is lehet súlya, igaz, ez nem túl gyakori. A legtöbb párbeszéd nem mutat túl saját magán, de legalább többnyire igényesek. A szereplők hihetően viselkednek, a személyiségük kiütközik a mondataikban, és néhány értelmes vita is kibontakozik. Végül pedig választásainknak megfelelően lesz pozitív vagy katasztrofális a befejezés. Az elméletileg tizenegyféle lezárás közül egyértelműen a legnegatívabb a leghatásosabb, egyszerűen hátborzongató volt átélni.
A történetet jó néhány feljegyzés és hangfelvétel is mélyíti, amelyek a legtöbbször célirányosan bővítik a Regis III-ról kapott képet. Ritka a tölteléknek használt, érdektelen levél, így pedig több keddvel olvastam bele a megtalált papírokba. A regényt olvasóknak pedig utalások, és hűségesen átvett leírások szállítják a nosztalgiát, kárpótlásul az elveszett meglepetésekért.
Űrséta-szimulátor
Az Invincible egy izgalmas sci-fi rejtély, de mint játék, nem nagyon lehet róla beszélni. Ez egy sétaszimulátor, és abból is a körülményesebb fajta. Lassabban érkezünk, mint a Silksong megjelenése, futás közben hamar kifáradunk, a sziklákra felmászni, vagy onnan leugrani csak kijelölt pontokon tudunk. Ez részben a szkafanderüknek tudható be, amely egy darabig remekül működik, mint hangulat-elem. A párásodó sisakban visszhangzó lélegzetvétel, a súlyos, darabos mozgás tényleg elhiteti velünk, hogy űrruhában császkálunk, de időnként sok tud lenni a toporgás. Amikor még csak ismerkedünk a bolygóval, belefér a lassú bizonytalanság, de amikor már halad a cselekmény, inkább csak próbára teszi a türelmünket.
Interakcióból nem lesz túl sok, a legtöbbször csak haladunk előre és válaszolunk, ha a főnökünk kérdez valamit a rádión. Egy-egy alkalommal kell bütykölni valamit egy műszerfalon, de egygombos feladataink nem lesznek túl izgalmasak. Lesz három saját műszerünk, amelyekkel segíthetjük a felfedezést, de ezek használatára mindig figyelmeztetve vagyunk, anélkül pedig elő sem érdemes venni őket. Néhányszor pedig autót is vezethetünk, ez szerencsére elég áramvonalas lett ahhoz, hogy ne rontson az élményen, és ennél semmivel sem kívántam meg tőle többet. Senki nem fog tehát eksztázisba esni a játékmenettől, de a hangulat legalább pazar, és ebben a műfajban ez a lényeg.
Veszélyes szépség
Az atmoszférának nem elhanyagolható részéért a látvány a felelős, amely egészen pofás lett. A távoli táj néha lenyűgöző, a hatlamas sziklaormok feletti égitestek különösen látványosak. Lehet, hogy technikailag nem mindig tökéletes minden (azért az Unreal Engine adottságait többnyire sikerült kihasználni), de a tervezés kifogástalan. A berendezések retrofuturizmusa elképesztően stílusos, nagyon jól egyesíti a 60-as évek keleti blokkjának formaterveit a jövőről alkotott elképzelésekkel. Az összkép mindenképpen elismerésre méltó, és akkor még nem is szóltam a történetet összefoglaló, apránként megnyíló képregényről. A korabeli illusztrációkat mintázó képek remekül illenek az Invincible egészéhez.
A szép látványhoz pedig egy korrekt hangzás társul. A zenék sajnos nem igazán eredetiek, a Beyond Contact-ban például szinte ugyanígy szóltak a feszültségépítő dallamok, de végülis ellátják a feladatukat. A szinkron viszont profi munka, az érzelmeket kiválóan adják át a színészek. Erre persze szükség is van, mert az Invincible alatt szinte végig beszél valaki, ha más nem, Yasna dúdol magában. Nem feltétlenül zavaró, csak ha valaki csöndre vágyik, még egy ketrecnyi gyöngytyúkkal is jobban jár.
A cél szentesíti az eszköztelenséget
Az Invincible nem egy igazán összetett, vagy forradalmi játék. Sőt, azt a keveset, amit nyújt, sem képes zökkemnőmentesen átadni. Számos kisebb hibát sorolhatnék még fel, kezdve a lényegében használhattalan térképpel. Persze a pályák erősen követik a design-konvenciókat, így nem nehéz megfejteni, merre van a tovább, csupán ehhez nem sokat segít, ha a naplónk ábráit bogarásszuk. A karakterek a vége felé hajlamosak ismételni régi helykitöltő szóváltásokat, az optimalizáción pedig lenne mit csiszolni. Mindig jó jel, ha a PC-s gépigényhez megjegyzésként odaírják, hogy helyenként beeshet az FPS-szám. Nos, nem hazudtak.
Ugyanakkor nem tudok egy pillanatig sem haragudni az Invincible-re. Ez egy sétaszimulátor, és ami ilyenkor számít, vagyis a hangulat és a történet, az a helyén van. Végig fenntartja az érdeklődést, hagy dönteni, felvet érdekes témákat, és mellé jól is néz ki. Könnyű elmerülni ebben a nehéz léptű, de atmoszférától dús kalandban, és közben elnézni azt, hogy a játékmenet egyszerű, mint egy százas szög. Aki szereti a műfajt, annak csak ajánlani tudom, de aki unja az ilyesmit, az inkább kímélje meg magát, mert jó eséllyel vontatottnak fogja találni.