A Supermassive Games kifejezetten termékeny volt az utóbbi években. A 2015-ös Until Dawn által ismertté vált stúdió kiadta a Dark Pictures-antológia első évadát, számtalan VR-ra készült bazári látványosságot, és tavaly nyáron a The Quarry-t. Míg a Dark Pictures-részek egy sablonra építő, rövidebb, és emiatt kicsit olcsóbb játékok, addig a The Quarry inkább az Until Dawn-ra hasonlít. Érezhetően nagyobb költségvetésű, hosszabb, önállóbb, és nem mellesleg teljes áron jelent meg, amit rendíthetetlenül tart is a mai napig.
Az Until Dawn egy olyan lécet jelentett a fejlesztőcsapat számára, amelyet sokáig meg sem tudtak közelíteni. Éppen ezért egy nagyobb lélegzetvételű alkotásnak volt meg rá a legnagyobb esélye, hogy újra maradandót mutasson, és kitörjön a stúdió által kultivált kitartó középszerűségből. Arra persze nem vártam, hogy a Supermassive Games komolyan változtat a bevált recepten, és valóban nem tettek így. Ismét egy többszereplős slashert kapunk, kevés játékmenettel, de annál több döntési helyzettel. Lényegében egy interaktív film QTE-k és némi mászkálás társaságában, egy könnyed kaland, amit baráti társasággal együtt, kényelmesen fogyaszthatunk. Egyfajta party-horror, ha úgy tetszik. És ilyen minőségben egy élvezhető alkotás, de ennél semmivel sem több.
Erdő mellett estvéledtem
A központi vérengzést természeten ezúttal is egy prológus vezeti be. A bevezető lényege általában a játékmenet kegyetlenül komplex fundamnetumainak bemutatása, és az ismerkedés a várható borzalmakkal. Ez ezúttal csak félig teljesül. Csupán egy játszható karaktert kapunk, a tutorial-jelleg visszaszorul, cserébe kifejezetten sok jelentősége van annak, ami történik. Két fiatal utazik kocsival egy erdő mélyi kőbánya mellett felhúzott diáktábor felé. Animátorként terveznek dolgozni, de egy nappal korábban futnak be, és reménytelenül eltévednek. Miután majdnem elütnek egy furcsa lényt, és az erdőben is különös alakokat látnak, egy furcsán viselekdő rendőr igazoltatja őket. A biztos úr messze távol akarja tartani őket a tábortól, hőseink azonban nem hallgatnak rá. A helyszínre érkezve viszont nem találnak ott senkit, csak egy pincébe zárt rémet, amely megtámadja őket. A hatóság különc képviselője ugyan megmentésükre siet, de elkábítja és elcipeli őket.
Ugyanez a nyári tábor két hónappal később véget ér. Az animátorok indulnának haza, azonban a társaság bikája, Jacob nehezen visel, hogy az influenszer Emma véget akar vetni a kapcsolatuknak. Az az ötlete támad, hogy tönkreteszi az autójuk motorját, így az egész hétfős társaság kénytelen még egy éjszakát a táborban tölteni. Ami alatt természetesen majd mindent helyre tud hozni. A tábor vezetője, Mr. Hackett azonban nem díjazza a helyzetet, és pánikszerűen utasít mindenkit, hogy maradjanak a házakban. Persze nem is egy slasherben lennénk, ha a szereplőgárda szót fogadna az ilyen tanácsoknak, így az éjszakát bulizással töltik. A kötelező Felelsz vagy mersz közben aztán elszabadulnak az indulatok, szétszakad a társaság, és megérkeznek a tinivérre szomjazó entitások is.
Ami nem megy, azt is kéne néha erőltetni
Ahogy azt a stúdió játékainál megszokhattuk, a Quarry sem a játékmenetével próbálja elkápráztatni a közönségét. Az interakciók háttérbe szorulnak, és többnyire csak egy langyos sétálgatás marad két átvezető videó között. Utóbbiak egyébként elég szorosan követik egymást, de ha mégsem, akkor pedig indokolatlanul tágas és üres termeket vagy erdőszakaszokat járhatunk be. Mindezt nagyjából egy reumás csiga tempójában tehetjük meg, ami nem kedvelteti meg igazán a császkálást. Őszintén nem értem, hogy hogyan lehetséges, hogy fél tucat egy kaptafára készült játék után még mindig ott tartunk, hogy nem lehet tisztességesen impelmentálni a sétálást. Hogy fordulhat elő, hogy még most is gondot jelent felmenni egy lépcsőn a körülményes és lassú mozgásnak hála? Mégis miért van az, hogy nem tudták elengedni egy-egy jelenetben a fix kameraállást, amikor ez már a világon semmi filmszerűséget nem hordoz magában? Csak úgy ott van pár helyiség, amely csak így járható be, máshol viszont teljesen hagyományos TPS-nézetben kolbászolhatunk.
Valahogy lassan a Supermassive-játékok bájának kellene tekintsem, hogy a legalapvetőbb mechanikák a legkevésbé működőképesek. Viszont itt sokszor feleslegesnek érződik az a kevés felfedezés is, amit kapunk. Gondolkozni szinte egyáltalán nem kell, találunk pár feljegyzést, vagy érdekes részletet, nyomot, és ennyi. Utóbbiakból ugyan össze tud állni néhány apró darabja a kirakósnak, de messze nem érződnek olyan jelentőségteljesnek, mint korábban. Vannak felvehető kulcstárgyak, amelyek birtokában jobb eséllyel élünk túl, de ezeket nem nagy művészet megtalálni és begyűjteni. Körbenézni az elrejtett tarotkártyák miatt lehet érdemes, ezek hasonló funkcióval bírnak, mint a Dark Pictures festményei. Általuk bepillantást nyerhetünk egy lehetésges kifejletbe, amely papíron jól jön majd a döntéshozatalban, de általában egy tál gulyásleves is többet segítene a választásban.
Gyorsabb a halálnál
A játékmenet “gerincét” ezúttal is a Quick Time Eventek adják. Kicsit beragadt lemeznek érzem magam, hogy minden alkalommal elmondom, hogy rühellem a QTE-ket, de ebből kiindulva is vannak kevésbé és jobban tolerálható formái. A skálának ezúttal valahol a közepét sikerült belőni, enyhe kellemetlenségek kíséretében. A leggyakoribb reflex-teszt az analóg kar/egér irányba rántását követeli meg, időzítve két kör összeéréséhez. Ez valami kímételtenül ostobán lett bemutatva, ugyanis a kapott vizuális jelekből nagyon nem egyértelmű, hogy ez a feladat. Főleg PlayStation-ön okozott ez zavart, ahol szinte mindenki a kör-gombbal keverte az analógot. A nem kifejezetten tiszta megjelenésen túl viszont egy ösztönből teljesíthető minijátékról van szó, így a kezdeti problémák után teljesen működőképes.
A gombpüfölésen és a lövöldözésen túl még egy jelentősebb minijáték vár minket, amelyben a lélegzetünket kell visszatartani. Csedben meg kell várni, míg az ellenfelünk továbbáll, és utána bújhatunk csak elő a rejtekhelyünkről. Míg a Dark Picture-részekben ez egy izgalmas ritmusjáték keretei között történt, itt, nos, csak le kell nyomni egy gombot. Őszintén nem látom azt a szituációt, amikor ezt el lehet rontani (a szekció vége felé mindig biztonságban fellélegezhetünk), így sok feszültség nem szorult ezekbe a jelenetekbe.
Akár a QTE-k, akár rossz döntések miatt következett be, de a korábbi Supermassive-horrorokban a halál végleges volt. A Quarry szakít ezzel a hagyománnyal, és (a második végigjátszástól, vagy ha a Deluxe Edition tulajdonosai vagyunk, akkor rögtön) ad nekünk három bónusz életet. Ha meghal egy karakter, felkínálja, hogy feltámaszthatjuk. Ez jelentheti azt, hogy megismétlünk egy QTE-t tíz másodperccel előbbről, vagy azt is, hogy mehetünk vissza a legelejére, ha ott rontottunk el egy kritikus döntést. Ez kellemetlen lehet, ha a cirka 10 órás játék fináléjában történik. Furcsa megoldás, és előbbi esetben is jobb megközelítés lett volna, ha csak simán nem egyetlen gombnyomáson múlik élet és halál, hanem legalább egy második esély van, de az játékmenetbe ültetve. A QTE-k ugyanis hiába vannak többnyire előrejelezve, van még hova fejlődniük, ha orosz rulettet akarok játszani velük.
Élet és halál ura
Ezen felül leginkább egy interaktív filmhez lesz szerencsénk, amelyben a párbeszédeket és néhány fontosabb döntéshelyzetet irányíthatunk. Az egyszerű, békebeli dialógusoknak általában nincs komoly súlya, vagy legalábbis nem olyasmi, amely a végikifejletet érdemben befolyásolná. Ennek megfelelően a számszerűsített viszonyrendszer ki is került a képből, csupán néhányszor kapunk egy Telltale-stílusú feliratot, hogy “Józsika emlékezni fog erre a pillanatra”. A személyes kapcsolatok persze formálhatóak, de ezek nem mindig zavarnak sok vizet egy vérgőzös horrorban.
Más döntéseinkkel viszont (amelyek egyébként helyet kaphatnak egy-egy párbeszédben is) már mélységében belenyúlhatunk a karakterek sorsába. Élet és halál teljes körű urai leszünk, legfeljebb nem tudjuk, mikor és mivel ítélünk valakit halálra. A döntéshelyzetek egészen korrektek, a következmények általában logikusak, de nem lesz a szánkba rágva a helyes választás. Sőt, külön szimpatikus, hogy nem minden döntéshelyzet egyértelmű. Lehetőségünk van közbelépni, amikor valaki éppen tenni készül valami rizikósat, vagy éppenséggel szabad nem csinálni semmit, ha fegyvert kapunk a kezünkbe. Nem biztos, hogy kötelező minden QTE-t megnyerni, és az is döntés, hogy meg sem mozdulunk egy szituációban. A Quarry-ban végül 186 különböző lezáráshoz is eljuthatunk, persze ezek nem mindegyike között lesz markáns különség.
Szekunder szégyen, primer szórakozás
Az alapok adottak tehát egy teljes körű horror-vidámparkhoz, ugyanakkor az említett feltételek leginkább csak szériatartozékok. A történet és az atmoszféra az, amely igazán meghatározza, mennyire tudunk elmerülni a társaság megpróbáltatásaiban. Szerencsére valóban érdekes a központi misztikum, és végig motivált voltam, hogy a teljes képet megkapjam. Nem kell minden idők legnagyobb csavarjaira számítani, de a barkács-világrekord helyett egy kidolgozott háttérsztorival is beérem. A fináléra kicsit gyorsan eszkalálódnak az addig lassabban hömpölgyő események, de tagadhatatlan, hogy egy kompetens rejtély köré épül a Quarry története.
A narratíva nem kifejezetten kiegyensúlyozott, eleinte lassan építkezik, majd néhány rövid, pörgős fejezet után újra lelassul. Ez viszont jótékony hatással van a sztorira, van idő és lehetőség kifejteni a fontosabb pontokat, és személyesebben átadni azt. A karakterek is közelebb kerülhetnek hozzánk, annak ellenére, hogy nem a legkiforrottabb személyiségek. Fejlődési ívük sem nagyon van (egy kivétellel), így pedig tipikus slasher-töltelék, mégis egészen szerethetőek a szándékosan kínos beszélgetések ellenére.
Mert azért nem szépirodalmi diskurzusoknak lehetünk tanúi, sokkal inkább viccesen arcpirító, és kellemesen szekunder szégyent árasztó jelenetekkel. Elvégre autentikus fiatal felnőttekről beszélünk, így pedig minden adott a fergeteges bűnös élvezethez. Számtalan pillanat volt, amikor nem tudtam eldönteni, hogy kínomban nevetek, vagy azért, mert jól szórakozom, és az egész cselekmény lényegében ebből a kettősségből él. Ez egy ideális légkör egy party-horrorhoz, megágyaz egy 80-as évekre hajazó hangulatnak, és végig szórakoztató lesz követni hőseink sorsát.
Azért voltak bőven fenntartásaim. Egyrészt, bár horrorelemek szép számmal helyet kapak a cselekményben (és nem is feltétlenül a leghitványabbak), nem nevezném cseppet sem ijesztőnek vagy félelmetesnek a Quarry-t. Nem a jumpscare-ek hiányoznak, hanem az, hogy a 80-as évek hangulata magába foglaljon némi borzongást is a popcorn-slasher stílusa mellé. A másik panaszom a fejezetek között felbukkanó mindentudó mesélőre, a jósnőre vonatkozik. Bár neki is fontos szerepe van a történetben, sokkal kevésbé karizmatikus, mint akár az Until Dawn pszichiátere, akár a Dark Pictures kurátora.
Minden változik, a lényeg nem
Szokás szerint ezúttal is kétféle muliplayer módban is nekifuthatunk a kalandnak. A couch co-op ugyanaz, mint eddig, kioszthatjuk a karaktereket a játékosoknak, és kapunk egy figyelmeztetést, ha valaki más jön. Ezúttal a 8 játszható karakter miatt akár ugyanennyien is elindíthatjuk a Quarry-t. A dolog szépséghibája, hogy a kiegyensúlyozatlan fejezetek miatt nem lesz túl igazságos a helyzet, és az egyikük garantáltan kicsekkol fél távnál. A másik lehetőségünk a Wolf Pack, ahol a házigazda döntéseit a többiek, vagyis a falka befolyásolhatják szavazással – ehhez szerencsére elég a demót letölteni, és elég, ha a host megvette a játékot. A menüben pedig további érdekességeket találhatunk, mint a játékban is említett podcast epizódjai, vagy a filmes mód. Ez utóbbi lényegében kivágja a játékmenetet, és mint filmet engedi végignézni a tinicsapat sorsát. Jelzésértékű, hogy ez mennyire koherens marad a mászkálás teljeskörű eltávolítása után…
Viszont ha valamibe, a körítésbe nem tudok belekötni. A látvány a legjobb eddig a stúdiótól, végig magas produkciós minőséget képvisel. Az arcok szépen modellezettek, a mimika sem rossz (az uncanny valley-effektus azért néha befigyel), a textúrák részletesek, a bevilágítás remek. A környezet ugyan néha sablonos, de például a bányató kifejezetten mutatós, stílusosan jelenik meg a nem túl eredeti környezet. Hasonlóan minőségi a hangzás is, legyen szó zörejekről, vagy a hihetően tinédzsereket megszemélyesítő szinkronszínészekről. Igaz, a zeneválaszás néha bizarr, de van egy bája annak, ha a legnagyobb káosz közepén is felzendül egy játékos, gondtalan dallam. A játék végi összefoglalót aláfestő Daydream Believer például telitalálat volt.
A The Quarry semmiképpen sem egy rossz játék, sőt, egy remek szórakozás akár társasággal, akár anélkül. Egy könnyed popcorn-horror mindenféle pszichológiai nyomás nélkül, de sodró lendülettel és egy érdekes koncepcióval. A 80-as éveket megidéző hangulat és a kedvesen kínos karakterek azonban csak ideig-óráig feledtetik, hogy a Supermassive Games legnagyobb nehézsége, hogy megalkossanak egy épkézláb, működő kalandjátékot. Így pedig arra biztatok mindenkit, hogy inkább várjon egy leárazásra, mert jelenleg teljes áron kapható.