Az az igazság, hogy sokszor képes vagyok bennragadni a komfortzónámban. Mint légy a húsevő növény bódító karmaiban, még jól is érzem magam. Nem zavar, hogy a belső és a hátsó nézeten túl alig találkozom más perspektívával a játékiparban. Nem bosszant, hogy a műfajok sokdimenziós hiperterében csak az akciótól a kalandig nyújtózó egyenesen mozgok. Csupán évről évre ott találom magam az aktuális GV Év Játéka cikkben, ahogy inkább a citromdíjasokról tudok regélni. Néha ki kell rúgni a hámból, és erre nincs is jobb alkalmam, mint a nyári uborkaszezon küszöbén. A választottam azért nem egy extrém eset, csupán egy viszonylag klasszikus, nyomozós szerepjáték márciusból, a The Thaumaturge.
Ha szóba kerülnek a lengyel RPG-k, a többségnek általában nem a Fool’s Theory csapata ugrik be elsőre. Pedig a Witcher-re asszociálók nem is járnak olyan messze az “igazságtól”, hiszen az első rész remake-je náluk készül. Korábban (azon túl, hogy más csapatoknak is besegítettek), csak egy viszonylag radar alatt maradó cyberpunk szerepjáték, a Seven került ki a kezeik közül, míg idén tavasszal a Thaumaturge volt a főpróba a valószínűleg nagyságrendekkel többeket megmozgató vajákos újrázás előtt. És csak reménykedni lehet, hogy a főpróba és az előadás minősége a kömondásokkal ellentétben nem fordítottan arányos. A Thaumaturge ugyanis egy remekül sikerült, és csak technikailag megdöccenő, csiszolatlan gyémánt, amely a 20. század eleji Lengyelország viharos viszonyai közé vezet minket.
W, mint Wérbosszú
Wiktor Szulszki egy thaumaturge, más néven temperomancer (nézzétek el, hogy ehhez most nem kotyvasztok egy alsó polcos magyar fordítást). Ez annyit jelent, hogy képes érzékelni emberek nyomát tárgyakon, ahogy az őket fűtő érzelmeket is. Emellett egy tátongó Hiba ékteleníti a személyiségét, a büszkesége. Ez azon túl, hogy udvariatlanná teszi, lehetővé tette egy Látogató számára, hogy hozzá kapcsolódjon. A láthatatlan démon, Upyr segítségével manipulálni tudja mások érzéseit, és a jóképű bányarém az összecsapásokban is kifejezetten jól jön. Azonban megszakadt a kapcsolata a lélekállatával, így pedig fél lábbal már a sírban van. A gyógyulásnak csak egyetlen módjában reménykedik még: egy kis orosz faluban él egy csodadoktor, aki égi segítséggel számtalan beteget mentett már meg. Ez az ember Grigorij Jefimovics Raszputyin.
Raszputyin valóban segít Wiktornak, aki ezután visszanyert képességeivel megoldja a kis falu életét felborító gyilkossági ügyet. A hírhedt látnok sok potenciált lát benne, így amikor Wiktor értesül az apja haláláról, vele tart Varsóba. Wiktor régen nem járt a lengyel fővárosban, amely ekkor a cári Oroszország fennhatósága alatt volt. Visszaérkezésekor viszont hamar az események sűrűjében találja magát. Apja halálát sok kényelmetlen rejtély övezi, amelyben a helyi hatalmi játszmák, ősi átkok és túlvilági hatalmak is szerepet kapnak. A forradalom előtt álló, hamariáktól hemzsegő és előítéletektől terhes városban Wiktornak minden erejére és minél több Látogatóra is szüksége lesz, akiket mint gótikus Pokémonokat gyűjthet be.
A nyom, mit az érzelem nyom
Wiktor, csakúgy, mint ősz, szintén lengyel eredetű kollégája, felerősített érzékelésére is támaszkodhat. Ez egyrészt kijelöli neki a megfelelő utat, márészt segítségével tudja megtalálni a célja felé vezető nyomokat is. A tárgyakhoz tapadó érzelmeket egy-egy csillogó felhő jelöli, amelynek forrásában egészen igényes szövegek kíséretében ismerhetjük meg, mi járt a nyomot hagyó fejében. A felfedezett információk birtokában aztán különböző következtetéseket vonhatunk le, amelyek által továbbhaladhatunk. Például megnyithatunk párbeszédopciókat, amelyek addig zárva voltak előttünk, vagy kitalálhatjuk, merre vezet tovább az utunk.
Természetesen szóba kell elegyedni a várost benépesítő NPC-kkel, az építőmunkástól a bárókig. Mivel nem mindenki lesz egyformán segítőkész, valakit a megszerzett bizonyítékokkal, másokat puszta ököllel lehet sarokba szorítani. Akiknek pedig mélyebbre áshatunk a személyiségében, azokat manipulálhatjuk is, hogy mégis motivációt szerezzenek a rendelkezésünkre állásban. Ehhez speciális párbeszédopciókat használhatunk, amelyekhez megfelelően magas szintre kell fejlesztenünk egyes képességeket. Hibánkat, a büszkeségünket is hagyhatjuk kibontakozni. Ha elég sok önérzetes választ adunk, a Hibánk annál erősebb lesz, de ezáltal egyre nagyobb pofával tudunk részt venni a dialógusokban. Ha nagyon elengedjük a gyeplőt, az egónk át is veszi a hatalmat, és néha válaszol helyettünk, ám ha szende hősként udvariaskodjuk végig a történetet, egyes válaszokhoz nem fejlődik ki az önbizalmunk.
Bár a büszkeségünk használata egy kifejezetten ötletes mechanika, ezen felül a nyomozás nem mutat túl semmilyen sztenderd szerepjátékos kutatómunkán. A detektív-lét bája elsősorban magukban a megoldandó ügyekben rejlik majd. Legyen szó pitinek tűnő lopásról, látszólagos balesetről, vagy terrortámadásról, rengeteg sokrétű és tragikus emberi sorsokkal tarkított esetnek járhatunk a végére. Ezekben végig figyelmesnek kell lenni, hogy minden részletet követni tudjunk, és közben valahogy a morális döntésekben is eligazodjunk. Ugyanis a helyzetek lezárása sokszor a mi kezünkben van, ahol az igazságot társadalmi, erkölcsi és világnézeti kérdések is árnyalják.
Wiktor-chan!
Pont emiatt egészen jó élmény volt a mellékküldetéseket is felgöngyölíteni, ahol sokszor komplexebb ügyekben kell nyomoznunk, mint a főszálon. És bár itt olyan témákkal is találkozhatunk, mint a feltörő osztályharc, vagy a női egyenjogúság, a Thaumaturge nem minden pillanatban veszi komolyan magát. Már a nagyobb opcionális missziókban is lesznek abszurd vagy vicces pillanatok, de a kisebb melléktevékenységek tudnak igazán elborulni. Egyes pillanatokban mintha a Yakuza-játékok kelet-európai variánsát láttam volna. Találkozunk egy őrült fickóval, aki minden áron újra és újra ki akar hívni minket, igaz, ő egyszer sem bújt elő a csatornából “Kiryu-chan!” rikkantással. A random párbeszédekben is olyan dilemmákkal találkozhatunk, hogy sör- vagy vodkapártiak vagyunk, és természetesen úgy illik, hogy az ideológiai ellenfelünket rendesen el is agyabugyáljuk a meggyőzés érdekében.
Varsó felfedezése is egészen színesre sikerült. A kerületekre osztott városban szabadon kószálhatunk, és rengeteg helyi látványosságot látogathatunk meg. Még érdekesebbek azok a minimissziók, ahol egy-egy gyanús újságcikknek járhatunk utána. Itt általában belefuthatunk a gyanúkat erősítő leírásba is, ami egy bigott fickó naplójából esett ki, hogy végül kiderüljön, teljesen ártatlan időtöltésekről van szó. A kétértelmű megfogalmazások, illetve a végen kapott igényes grafikák miatt szívesen csináltam ezeket is, de egy kicsit fárasztó volt mindegyiknek utánajárni. Részben az érthető, de élmény szempontjából teljesen felesleges napszakváltásra várás miatt, részben az elég ingerszegény nyomkövetés okán. Annyi a szerencse, hogy azért a részfeladatok nagyját “véletlenül” is meg fogjuk csinálni a fontosabb megbízások közben.
Érdekesség még, hogy látszólag ezek a küldetések időzítettek is. Mielőtt ez bárkinek felesleges frusztrációt okoz, nem kell aggódni. A végjáték kezdetéig, amelyet jól ki is hangsúlyoz a Thaumaturge, szabadon végezhetjük ezeket a tevékenységeket. Szóval nem kell egy zombik nélküli Dead Rising-ra számítani, de azért érdemes egyenletesen fogyasztani az opcionális feladatokat. Töményen lehet, hogy egy kicsit megfekszik az ember gyomrát.
Démonsakk
A kutakodásunk persze nem mindig fog békésen lezajlani. Vagy a rendőrség, vagy egy csapat huligán gyakran ott lesz, hogy illetéktelennek nyilvánítsa a behatolásunkat, vagy egyszerűen az arcberendezésünket fogják kifogásolni. Szerencsére Wiktor egy thaumaturge, így nem lesz egyedül a bunyókban, a zsákjában rejlő rusnya szörnyetegek pedig szívesen ontják ki az akadékoskodó halandók vérét.
Az összecsapások körökre osztott rendszerben zajlanak. Egyszerre egy-egy mozdulatot jelölhetünk ki, egyet Wiktornak, egyet pedig az egyik Látogatónak. Az, hogy ezek meddig tartanak, már a mozdulattól függ, itt ugyanis nem mozdulat per kör, hanem kör per mozdulat sebességgel halad az akció. Ennek megfelelően fontos szerepe lesz az ellenfél támadásai megakadályozásának vagy elhalasztásának is, de az opponensek is meghosszabbíthatják az ütéseink szavatosságát. Ha akár Wiktor, akár egy háziállata elvégezte a dolgát, újra támadhat, ezúttal pedig választhatunk másik Látogatót. Őket érdemes is lesz cserélgetni, már csak azért is, mert egyes ellenfeleknek bosszantó passzív képességei lesznek, amelyet csak a megfelelő osztályba tartozó Látogató hatástalaníthat.
Egy alternatív lehetőség, hogy az ellenfelek fókuszát törjük meg, amely után az addigi lehetőségeink mellé erős támadások is bekerülnek. Arra viszont nekünk is figyelni kell, hogy ne csak az életünk, de a fókuszunk se fogyjon el idő előtt. Szintén fontos szerepe van a vérzésnek, vagy egyéb behatásoknak, a gyógyításnak és az immunitásnak.
Okos, de statikus
Ezek viszonylag alapvető szerepjátékos elemek, de a Thaumaturge példás alapossággal kombinálta össze őket. Főleg a saját képességeink lesznek összetettek ilyen téren. Minden mindennel összefügg. Van olyan gyógyító képességünk, amely annak függvényében skálázódik, hogy hány ellenfélnek okozunk éppen szenvedést. Van olyan támadás, amely a hiányzó fókuszpontoktól függően sebez, és konkrétan instant végítéletet jelent egy összezavart ellenlábasnak. Vannak többszintű, de a türelmünket hatalmas pusztító erővel jutalmazó pofonok, vagy támadások, amelyek az ellenfelekre irányítják a minket kínzó mellékhatásokat. A képességek egy része kifejezetten kielégítő tud lenni, ahogy egy jól sikerült kombináció pillanatok alatt fektet ki egy izmosabb opponenst. És bár biztosan lehetett volna még jócskán új státusz-effekteket vagy sebzéstípusokat bevonni, az összesen nyolc Látogató így is bőven elég érdekessé teszi 25-30 óra intenzív csatáit.
Más kérdés, hogy derék ellenlábasaink már nem ennyire sokszínűek. Igazából mindegy, hogy a rend őrei, néhány sztrájkoló munkás, vagy egy profi utcai harcos áll előttünk, a bunyó érzetét nem befolyásolja. Persze időről időre lesznek új támogató képességeik, immunitásaik, de a lényeg nem változik: három-négy ellenfelet kell megverni, majd jöhet egy-két erősítés, ha lelkesebbek a fiúk. Kevés a metaszintű támadás, a “dobozon kívüli” gondolat, így a harcrendszer alig hagyja el a saját és a játékos komfortzónáját. A főellenfelek is szenvednek ettől, akik lényegében csak egy plusz támogatóként vannak jelen a saját csapataik számára, majd az embereik halála után egyszerűen csak veszítenek. Egyedül a végső összecsapás a kivétel, de az csaknem zseniálisra sikerült, hasonló ötletekből kellett még volna építkezni.
Nem olyan mély, mint a Visztula
A sikeres verekedésekhez nem csak jó taktikai érzék, de némi fejlesztés is szükséges. Ha szorgalmasan végezzük az opcionális feladatokat, akkor azért összegyűlik elég tapasztalati pont ahhoz, hogy ne legyen komoly problémánk. A képességeket négy különböző ágon (szív, elme, tett és szó) gyűjtögethetjük, amelyek vagy különböző erősségű fejlesztéseket adnak a mozdulatainkra, vagy új támadásokat dobnak a repetoárba. Ezek is sokat befolyásolnak a csatákon, úgyhogy érdemes átgondoltan kiosztani a pontjainkat. Végső soron persze az a cél, hogy minden szálon erősek legyünk, ehhez viszont a Látogatók befogása is fontos lesz. Az egyes NPC-ktől átvett Hibák pedig további passzív bónuszokat adnak.
Ugyanakkor ennyiben nagyjából ki is merülnek a szerepjátékos elemek. Persze a képességek és az egyes ágazatok szintjei így is befolyásolják a harcokon túl a párbeszédopciókat, sőt a nyomozást is, azért ennél némiképpen többre számítottam. Az eszköztárunkban semmi fogyóeszköz nincsen, csak automatikusan menedzselt küldetéstárgyak. Nem kell törődnünk vele, hogy mi mennyibe kerül, mert Wiktor húga mindent kifizet utánunk. A küldetések kimenetelébe pedig hiába van beleszólásunk, ez drasztikus változásokat csak a végjátékban fog jelenteni. Így az RPG-elemek elég sekélyesre sikerültek, igaz, a véletlen visszaszorított szerepének kifejezetten örültem.
Varsó must go on
Viszont ami végső soron be fog vonni a Thaumaturge világába, az úgyis a történet lesz. Az alternatív történelmi Varsóban elmerülni egyszerűen remek élmény. Egyrészt a már említett mellékküldetések miatt, másrészt a remekül felépített társadalmi és kulturális viszonyok miatt. Egyszerűen hihető, hogy ez egy valódi, élhető város. Megvan benne a szegénynegyed, az elegánsabb kerületek, a kikötő térsége, vagy a zsidók és arabok által benépesített városrész. Ezeket pedig különböző kultúrák, világnézetek, filozófiai és vallási eszmék töltik be, anélkül, hogy az történelmileg hiteltelennek, vagy más módon oda nem illőnek tűnne. Varsó végtelenül emberi, helyet kap benne bűnözés és ártatlanság, konfliktusok és ellentétek, eszmék és politika.
Mindezt pedig profin megírt, néha irodalmi párbeszédek, levelek áltak ismerhetjük meg. Már-már fárasztó mennyiségű szöveggel találkozhatunk nyomozás közben, de minden küldetésben látszik a belefektetett munka, az alaposság. Tényleg elolvashatjuk, milyen érzelmek kavarogtak egy szereplőben, ez ugyanúgy nincs lebutítva, mint a szerteágazó dialógusok. Az írók pedig remekül adagolták a humort, a stíluselemeket, hogy kicsit ellepontozzák a minden pillanatban áradó hanyatlást, amit a cári birodalom, és a szebb napokat látott város áraszt magából. Így pedig akkor is magába szippantana ez a miliő, ha amúgy a cselekmény ezt nem indokolná.
Ra-ra-Rasputin
De szerencsére erről szó sincs. A Thaumaturge az eseményeivel is végig leköt. Nem vállal túl sokat, de elég komplex ahhoz, hogy ne parttalan alibizéssel kelljen kitölteni a küldetéseit. Van elég rejtély, hogy végig érdekes legyen, fordulat, hogy ne legyen kiszámítható, és katarzis, hogy a végére valóban megnőjenek a tétek. Ugyan a finálé lehetett volna egy fokkal hatásosabb, lehetett volna még rátenni egy pár lapáttal, de így sem lehetünk elégetdetlenek. A végkifejletet ugyanis szinte teljes egészében befolyásolhatjuk, hogy Varsó olyan állapotban maradjon utaánunk, ahogy szeretnénk. A végjátékra elágazó szálak pedig legalább ennek a szekciónak az újrajátszására biztatnak.
A megismert karakterek is izgalmasak. Wiktor személyiségét egész mélyen befolyásolhatjuk, főleg a büszkeségén keresztül, de az “állandó” szereplők sem okoznak csalódást. Sokszínű és szerethető társasággal, és gyűlölhető gonosztevőkkel is összefuthatunk, miközben azért senki sem fekete-fehér. A legpozitívabb figurákban is bújik valami esendőség, és a legendás seggfejek is rejtenek emberi érzelmeket. Emiatt semmiképpen sem lesz egyszerű a döntés, hogy hogyan alakuljon a sorsuk, legyen szó a családunkról, ellenfeleinkről, vagy magáról Raszputyinról, aki veszélyes szövetséges, de még veszélyesebb ellenség.
Összeomlik, mint az imperializmus
A dicséretek sorát sajnos meg kell törjem, mert a Thaumaturge körítése már inkább középszerű lett, mint erős. A látványtervezéssel még nincs is semmi baj. Ugyan sok a barnás-szürkés árnyalat, de ez illik egy bő száz éves városképhez. Az izometrikus szemszögből bebarangolható Varsó távolról egészen mutatós, és legfőképpen hangulatos, ahol jól esik kószálni. A nyers grafika viszont néha kivet ebből az élményből. Nem vállalhatatlan technikailag sem a játék, de a közeli képeken már látszik a korszerűtlenség, amely furcsa ellenmondásban van az Unreal Engine 5 használatával. Az arcok nem olyan kidolgozottak, modellek nem olyan részletesek, az animációk kicsit darabosak. Nem AAA-címről lévén szó, ez bőven megbocsátható, az optimalizáció már annál kevésbé.
Bug ugyan kevés lelhető fel a Thaumaturge-ben, de ezt erősen feledteti az egyébkénti állapota. A szerény grafikához képest indokolatlanul zabálja az erősforrásokat, és gyakran össze is omlik. Későn tölt be modelleket, textúrákat, akadozik, és crash után egyszer a mentéseimet is korrumpálta. Bár sikerült mindent helyreállítani, azért ez nem egy apró malőr, ami ráadásul másoknál is előfordult.
A hangzás viszont teljesen korrekt lett. A szinkron meglepően minőségi, még a mellékszerepekben is, igaz, a felirathoz nem mindig passzol. A hangeffektek is a helyükön vannak, a zene pedig kifejezetten kellemes. A Thaumaturge főleg szláv dallamokból építkezik, így stílusában ismerős lesz a Witcher-játékokból, de egy pillanatra sem tűnik másolatnak. Az inkább visszafogott, aláfestő melódiákat pedig néha egy-egy erőteljesebb darab is váltja. Igaz, azért igazán emlékezetes pillanatok sem várnak az OST-ben, dallamtapadástól nem kell tartani.
Verdikt
A The Thaumaturge egy kifejezetten erős szerepjáték. Persze meglátszik rajta a B-költségvetés, és a technikai állapotával kapcsolatban bőven vannak jogos kifogások. Viszont ehhez egy remekül felépített alternatív történelmi világ, egy erős történet és egy kompetens harcrendszer tartozik. Itt-ott lehetne élesebb, vannak kiaknázatlan lehetőségei, és kreatív melléktevékenységeit is lehetett volna játékmenetben is feldobni, de a kiváló hangulat így is magával ragad. Aki szereti a kelet-erurópai szerepjátékokat, nem idegenkedik a low fantasytől és a társadalmi kérdésektől, annak egy szívből ajánlható, hiánypótló darab. Ennél jóval több figyelmet érdemel a Fool’s Theory munkája, és csak reménykedni tudok, hogy a Witcher-remake-nek is hasonló kompetenciával álltak neki.