A szerelmi háromszög talán az egyik leggyakrabban használt narratív építőelem. Számtalan regény, film és videojáték vette elő a polcról, amikor a romantikus szálba kellett feszültséget fecskendezni. Van, hogy ebből klasszikus születik, van, hogy Twilight. Meg lehet jeleníteni hagyományosan és rendhagyóan is, hátha sikerül frissebb érzetet elérni. Utóbbira remek példa az Előző életek, ahol a kirajzolódó háromszög valójában sosem testesít meg egy valódi dilemmát. Sokkal inkább egy régi, eltemetett vonzódás lassú elgyászolását, ezt pedig Celine Song író-rendező elképesztő érzékiséggel jelenítette meg. Ezért is volt különös, hogy Song a jelek szerint egy sima romkommal jelentkezik következő alkotásaként. Mind a magyar cím, mind az előzetesek egy része, mind a generikus hollywoodi szereposztás arra engedett következtetni, hogy egy szimpla randifilmmel gazdagodunk. Aggodalomra azonban nincs ennyi ok, az Oscar-jelölt rendező ezúttal is átalakította a sablont – igaz, messze nem olyan hatásosan.
A randivilág megérett a pusztulásra?
A film angol címe, a Materialists már egy fokkal jobban képviseli annak mondanivalóját. A Többesélyes szerelem ugyanis elsősorban nem egy szerelmi vívódás története, hanem egy értekezés a modern társkeresés felszínességéről. Ez pedig tagadhatatlanul egy egyre terjedő jelenség. A természetes preferenciákat egyre inkább kipipálandó listák váltják fel. Minimum 180 centi, legalább hatszámjegyű dollárt keres, nem kopaszodik. Vékony, még nem múlt el harminc, republikánus. Egyre kevesebb a spontán kapcsolódás, vagy az igaz szerelem, definiáljuk azt bárhogy is. Nem mondom, ez egy elsősorban nyugati, nagyvárosi és legalább középosztálybeli probléma, de létezik.
Már csak onnan is tudhatjuk mindezt, hogy tartalomgyártók tucatjai csimpaszkodtak bele a témába. A „kedvenceim” azok az utcai interjúk, ahol részeg lányokat kérdeznek a preferenciáikról. Ezután nem elég, hogy minden valószínűségi változót függetlenként kezelnek, de úgy is keretezik az egészet, mintha a kiszámolt, népességen belüli arány egyenértékű lenne azzal, hogy ennyi esélye van az illetőnek megtalálni az igazit. Ha csukott szemmel beleütközöl valakibe, és ott abba is hagyod a keresést, akkor persze. A lényeg az, hogy befolyásolható fiatal srácok minél dühösebben nézhessenek a világra, és főhessenek a levükben. Nos igen, nincs túl magasan a léc, ha a materializálódó társkeresés feldolgozásáról van szó. Ennek a megugrása pedig nyilvánvalóan nem okozott kihívást a Többesélyes szerelemnek, hiába ad hozzá meglepően keveset a diskurzushoz.
Szerelmi Pitagorasz-tétel
Lucy (Dakota Johnson) egy házasságközvetítő, aki aránylag gazdag klienseknek keres randipartnert számtalan szempont alapján. Szinte bármilyen kívánságot teljesít, mindenkivel kedves és támogató, és már kilenc házasság köttetett a munkássága nyomán. Éppen a kilencedik pár esküvőjén ünnepel, amikor összefut Harryvel (Pedro Pascal), a vőlegény bátyjával. Harry egy úgynevezett egyszarvú, aki minden szempontból tökéletes: gazdag, elég magas, dús a haja, sportos és van érzéke a divathoz. A férfi elhívja randizni Lucyt, ám összefut a pincérként dolgozó, színészi babérokra törő exével, Johnnal (Chris Evans). Lucynek döntenie kell a két férfi között. Látszólag nem egy nehéz választás, de közben megkérdőjeleződik benne sok minden, amit addig a világról gondolt.
A film elején Lucy egy tökéletesen cinikus szemlélettel él. A társkeresés számára csak matematika és preferenciák listái. Johnnal is azért szakított annak idején, mert anyagi gondokkal küzdött. És úgy tűnik, hogy az ügyfelei ugyanilyen kiábrándultak. Mindenki a saját igényeinek beteljesítésére vágyik, a társuk csak egy státuszszimbólum, egy eszköz, akivel féltékennyé lehet tenni másokat. Mindezt a Többesélyes szerelem szatirikusan, élesen mutatja be. Van valami aggasztó és egyben mégis szórakoztató abban, ahogy Lucy ügyfelei montázsokban számolnak be arról, mik az elvárásaik, majd közlik, hogy ez a minimum, és ennyit csak megérdemelnek. Vagy a közvetítőcégen belüli műlelkesedés és cinizmus egyvelege, ahol a szerelemre (vagy egymás legyőzésére) vágyó ügyfelek csak termékek hosszú listákkal.
Szatíraként pedig nem is működik rosszul a Többesélyes szerelem. Nem kimondottan vicces, és nem is próbál igazán kényelmetlen helyzetbe sem hozni, de tisztességesen bemutatja a helyzetet. Némi ferdítés és poénkodás van benne, de a görbe tükör sosem fordítja igazán visszájára a képet. Ennek valószínűleg az az oka, hogy később megpróbálja feloldani a feszültséget, és így nem szaladhatott el nagyon a ló. De ez nem is feltétlenül baj, így is nagyságrendekkel jobban járunk, mint egy tipikus romkom-felütéssel. Az a jó néhány okosan megírt párbeszéd és szellemes montázs pedig könnyedén a Többesélyes szerelem csúcspontjai.
Matek, nem kémia
Aztán valahol félúton elkezdünk átcsúszni egy romantikus vígjáték és egy egzisztenciális dráma keverékébe, és itt már messze nem olyan meggyőző a végeredmény. Kezdjük ott, hogy romantikus filmként a Többesélyes szerelem egyszerűen silány. A három szupersztár között egyszerűen nincs kémia és nincs feszültség sem. Harry szenvtelensége betudható a karakterének, de nem érzékeltem még azt sem, hogy Lucyvel igazán egy helyiségben akarnak tartózkodni. John felé pedig végképp érthetetlen a dolog, mert ott tényleg a nyers érzelmeknek kellene lobogniuk. Ehelyett a drámai pillanatok ugyan működtek, a vonzalmat nagyítóval is alig lehetett megtalálni. Nem akarok ujjal mutogatni Dakota Johnson felé, de valahogy ő a közös nevező a két szituációban.
De azok a párkapcsolati konfliktusok is meglepően felszínesek. Lucy és John egészen sablonosan tudnak összekapni, ezek a jelenetek szolgáltatják a leghagyományosabb romkom-pillanatokat. A Lucy-Harry tengelyen pedig ugyan vannak jelei a konfliktusnak, a végkifejlet nem lett kellőképpen előkészítve. Kevés az igazán őszinte pillanat, az emberi dinamika. Kifejezetten rosszul áll a filmnek, hogy egy nappal előtte néztem meg A világ legrosszabb emberét, mert azokat a nyers érzelmeket és kíméletlen ambivalenciákat nehéz lenne megugrani. A Többesélyes szerelem nem is próbálkozik vele, így nem csoda, ha sem igazán szívbemarkoló, sem felemelő nem tud lenni.
Az egyetlen igazán megindító pillanat Lucy egyik ügyfeléhez, Sophie-hoz (Zoe Winters) kötődik. Őt bántalmazza a randipartnere, akivel Lucy hozta össze, és neki van egy erős monológja a lelkiismeretével küszködő közvetítő felé. Ez a jelenet gyakorlatilag a Többesélyes szerelem tételmondata is, a szál pedig végül egy szép feloldást is kap. Azzal már nem annyira értettem egyet, hogy mindennek végül miért csak egy katalizátornak kellett lennie a főszereplők kötelezően nyálas happy end-jéhez, de legalább sikerült kirángatni a fő történetszálat is a tocsogó sziruposságból.
A lista visszavág
A végére mindenesetre igazán komoly panaszom nem maradt, inkább csak a kihagyott lehetőségek fájtak. Mert a szatirikus kezdet teljesen rendben volt, ahogy utána az is, ahogy Lucy a cinizmus nagy részét egy realista, de reményteli hozzáállássá alakítja. Kapunk benne értékes üzenetet, korrekt lezárást, sőt, még ügyes dramaturgiai fogásokat is. Csak közben minden kicsit felszínesnek és hollywoodinak tűnik, mert valójában az is. Kevés a valódi kockázatvállalás, a hiteles érzelem. Mintha a Többesélyes szerelem egy ugyanolyan lista alapján készült volna el, mint a válogatós randipartnerek kívánságai. Ahol kilóra megvan minden, csak az őszinte kapcsolódás hiányzik.
Hasonlóan éreztem a színészi játéknál is. Chris Evans még egészen kitesz magáért, hitelesen alakítja a csóró, kicsit szétesett srácot. Sikerült úgy átlényegülnie, hogy tényleg nem az egyik legmacsóbb hollywoodi sztárt láttam benne, és ő játszott a legérzékletesebben. Pedro Pascal most kivételesen nem egy apaszerepet kapott, de igazán megerőltetnie nem kellett magát. Amikor mégis, akkor meggyőző volt, de a legtöbbször annyi volt a feladata, hogy aktívan sármos és jól öltözött legyen. Dakota Johnson pedig próbálkozik, de egyszerűen képtelen volt mélységeket átadni, és gyanítom, hogy az eszköztára is hiányzik hozzá. Legalábbis az alig ismert Zoe Winters minden megerőltetés nélkül lejátssza őt a közös jeleneteikben.
És most a képi világ sem olyan kreatív, mint az Előző életek esetén. A Többesélyes szerelem is igényesen lett fényképezve és megvágva, megjelenik benne az osztálykülönbségek kontrasztja vagy a szereplők kiemelése (igaz, utóbbihoz a halszem-optikát néha túlzásnak éreztem). De az a vizuális játékosság és az a kompozíciós érzék, ami a tavalyi Oscar-jelöltet olyan gyönyörű filmmé tette, itt egyszerűen hiányzik. Marad helyette egy tisztességesen festő, de sok vizet nem zavaró látványvilág, amely remekül illik egy tisztességesen működő, de sok vizet nem zavaró alkotásba.
Verdikt
A Többesélyes szerelem végén elhangzik a mondat, hogy „Lenne kedved egy nagyon rossz pénzügyi döntéshez?” Ha nem is ugyanezt, de hasonlót tudnék kérdezni a filmmel kapcsolatban. Celine Song legújabb rendezésére beülni egy nagyon közepes pénzügyi döntés. Nem vesztesz vele semmit, sőt, kapsz egy korrekt, kerek, üzenettel ellátott romantikus filmet. Nem szabad sem romkomra, sem húsba vágó drámára számítani, valami köztes, de tisztességes átmenetet kapunk. Viszont nem tagadom, hogy ennél jelentősen többet vártam mind Songtól, mind a téma feldolgozásától, mind a főszereplőktől.