Van az úgy, hogy egy kiemelkedően jól sikerült játék a saját műfajában és mezőnyében hivatkozási pont lesz. A roguelite zsáner egyértelmű viszonyítási alapja a Hades, így az újonnan piacra érkezőket kénytelen-kelletlen is vele fogjuk összemérni. Igyekeztem a Bandai új jövevényével, vagyis a Towa and the Guardians of the Sacred Tree című alkotással kesztyűs kézzel bánni, és ugyan kívülről nagyon egyedinek tűnhet, végeredményben azt kívánnánk, bárcsak jobban odafigyelt volna, amikor a Supergiant dolgozatáról másolt.
Túl sok az ész, ettől nem lesz Hades
A Towa kényelmetlenül sok időt fektet abba, hogy megpróbálja elkerülni, hogy bárki rásüthesse, hogy olyan, mint a Hades. A helyzet viszont az, hogy minél jobban próbálkozik, csak annál többször fog eszünkbe jutni, hogy utóbbi mennyivel kifinomultabban. És, hogy mennyire intuitívan tudta az egyes elemeit beépíteni a világába.
És persze, a felszínen mindkét cím roguelite rpg, természetesen emiatt akadnak átfedések, és a Towától sem szándékozom elvenni az erényeit. Ott van például a gyönyörű látványvilág, a szép karakter- és tájrajzok, és úgy általánosságban a flowja is remek.
De mégis, az egyébként nagyszerű élményt rendre megakasztja, hogy minden mechanika és játékelem a szükségesnél jobban túl van bonyolítva.
Egy kicsit előre szaladtam, kezdjük is az elején.
IdesTowa fél órája megy a rizsa
Mivel engem határozottan vonzanak a narratív fókuszó játékok, általában kritikáimban is szeretek részletesen kitérni a történetre, cselekményre. Ezúttal viszont olyasmit tettem, amit már nagyon régen nem: átugrottam a dialógusokat.
A Towa and the Guardians of the Sacred Tree egy szörnyűségesen sablonos JRPG felütésével indít. Jönnek a gonoszok, mi vagyunk a jók, de a barátság erejével minden akadályt legyőzünk! Ezt a nem éppen túlkomplikált narratív nekropoliszt pedig megfejelték a világ legunalmasabb párbeszédeivel.
A játék első fél órájában NPC-ről NPC-re baktatunk, és meghallgatjuk ömlengős mondandójukat. Aztán végre kapunk egy kis ízelítőt a játékmenetből is, majd még több duma. Egy idő után az agyam kilökött minden infót, és azon kaptam magam, hogy gyors egymásutánban skippeltem a beszélgetős részeket.
Egy kicsit azért kellemetlenül is érzem magam miatta, mert ha a történet a későbbiek során meg is találta a saját hangját, akkor azt már nem tudom felírni a pozitív lajstromra.
A több néha kevesebb
A Towa nem egy bonyolult játék. A Towa egy játék, ami borzasztóan túl van bonyolítva.
A felszínen egy sima roguelite-ot kapunk, tehát elindulunk egy küldetésre, ahol különféle szörnyeket püfölhetünk, és az adott menetre vonatkozó ideiglenes fejlesztéseket (grace), vagy permanens lootokat gyűjthetünk. Ha pedig meghalunk, akkor sztornó az egész, kezdhetjük elölről talán kicsit okosabban, kicsit erősebben.
Két menet között igazgathatjuk karaktereinket (mert hogy több is van), beszélgethetünk a helyiekkel (jaj, ne!), és végigbogarászhatjuk a temérdek mennyiségű fejlesztéseket. Mert hát egy csomó fejlődési lehetőség van, talán túl sok is. Vagy legalábbis az eloszlásuk miatt tűnhet annak.
Az meg már-már bámulatos, hogy a játék egyes aspektusai mennyire körülményesek. A betanulási görbe valami elképesztő meredek, már ami azon túlmutat, hogy nekilódulunk a nagyvilágnak és lecsapunk pár szörnyet.
A játék alapvető dizájnja (itt nem a látványvilágra gondolok) pedig nem sokat segít, hogy egykönnyen eligazodjon a játékos. Egy halom fizetőeszközt gyűjthetünk ércek formájában, melyek felhasználásáról aligha kapunk érdemleges tájékoztatást. Majd rájövünk.
Vásárolhatunk Inscriptionöket, melyekkel a passzív képességeinknek adhatunk némi buffot, vagy épp horgászhatunk is, ha úgy tartja kedvünk.
A különféle in-game képességek, vagyis a grace-ek előfordulási rátáját is növelhetjük, ahogy karaktereink statjait is fejleszthetjük, de vehetünk új képességeket, átkonverháltajuk fizetőeszközeinket, és még kardokat is készíthetünk a kovácsnál.
Utóbbit, ha manuálisan csináljuk, akkor valamivel jobb statokat sajtolhatunk ki az alapanyagokból, de a procedúra rémesen sokáig tart. Szerencsére választhatunk olyan opciót is, hogy fegyverünk automatikusan elkészül, ezzel spórolhatunk magunknak némi időt és idegsejtet.
Ez a gomb mire való?
Általában üdvözölni szoktam azt a fajta játéktervezést, amikor nincs minden a játékos szájába rágva. Szeretek magamtól rájönni, hogy mi-micsoda és mire való, és csak végső esetben szoktam valami írásos útmutató felé fordulni. A Towa viszont amellett, hogy tekintélyes mennyiségű szövegdobozai ellenére sem hajlandó bármit is elmagyarázni, még intuitívnak sem mondható.
Az rpg-elemek, és azok karbantartása ügyetlen, komplikált, a grace-ek szimbólumai semmitmondók. És még a tizedik óra környékén is bőven akadtak homályos foltok, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerült volna mindent megértenem, amit a játék át akart adni számomra.
Egy idő után, ha ennyi körülményes mechanikával találkozik a játékos, az már bőven elvesz az élvezeti értékből. És az sem segít, ha alapból egy halom karakter közül választhatunk, akik ráadásul kétféleképpen használhatók, és minden nekifutásra kettőt kell vinni belőlük.
A Hades és más hasonló alkotásokkal ellentétben itt nem külön fegyvertípusokat szerezhetünk meg, ahogy haladunk előre, hanem az egyes karakterek képviselik a másfajta játékmenetet. Ráadásul azonnal elérhető az összes, így a bőség zavara miatt még választani is nehéz közülük.
A karaktereket beállíthatjuk elsődleges (Tsurugi), vagy másodlagos (Kagura) helyre, és felhasználásuk függvényében fejlesztgethetjük őket, de még új képességeket is vehetünk nekik. Ha mindez nem elég, akkor elsődleges és másodlagos kardokat is beállíthatunk nekik (Honzashi, Wakizashi), melyek csak még tovább bonyolítják a rendszert.
Ha a sokadik kör után találunk egy remek kombinációt, addigra meg a játék fog tenni azért, hogy még több karakter párost kipróbáljunk, és a mikromenedzselés kezdődik elölről.
Végtelen történet
A Towa kritika végénél tartok, és effektíve magját képező játékmenetről még nem is esett szó. A szomorú helyzet az, hogy hiába a megannyi körmönfont belső rendszer és fejlesztési mechanizmus, néhány futam után így sem tud sok újat mutatni a játék.
Pedig aztán itt sem az van, hogy egyetlen gombot kellene naphosszat püfölni. A karakterektől függően eltérnek az alapvető támadások, de lehet még emellett kétfajta varázslatot használni. Plusz válthatunk a kardjaink között, ami ugyancsak módosíthatja a harci modort, és van egy kvázi ulti, a final blow, ami egy nagyobb erejű támadásnak felel meg.
Sőt, ha szeretnénk, a karaktereket egymástól függetlenül is tudjuk irányítani, de ezt már tényleg csak az igazán bátor játékosoknak tudom ajánlani.
A runok viszont szörnyen hosszúra is elnyúlhatnak, és az érdemi progresszió sajnos nincs vele egyensúlyban. Nagyon nehéz megtalálni a motivációt egy 30-40 perces kaland után, hogy egy újabba vágjunk bele. Így az organikus haladás helyét a grindolás fogja átvenni.
Nagyon sok időbe telik összerámolni egy kisebb fejlesztésre való lootot, amitől mindig csak egy picivel érezhetjük hatékonyabbnak magunkat. És viszonylag rövidesen eljön újra a pillanat, amikor megtorpanunk, és újra csak azért hajtjuk a köröket, hogy összejöjjön a következő fejlesztésre való alapanyag. Amit meg már csak azért sem fogunk várni igazán, mert akkor újra a körülményes mikromenedzselős elemekkel kell foglalkozni.
Verdikt
Nem tudom azt mondani, hogy nem lenne szórakoztató a Towa and the Guardians of the Sacred Tree. Egy bizonyos szintig. Nyilván nem tesz jót a megítélésének, hogy olyan örökség nyomdokaiban kullog, amitől jobban tette volna, ha inkább elvonatkoztat, semmint beáll mögé. Még ha erősen próbálkozik is úgy tenni, mintha nem lenne célja a Hadest másolni.
Papíron egy lenyűgöző alkotás érzését kelti, és ha csak ránézünk, akkor a magával ragadó látványa tényleg sok bizakodásra adhat okot. És ha elkap a flow, akkor a Towa képes behúzni, és tisztességes időre odatapasztani a képernyő elé. Ha pedig rászánjuk az időt, akkor kellő mélységgel is szolgálhat a játékmenet, ehhez azonban kitartó türelem szükséges.
A tesztpéldányt ezúton is köszönjük a CENEGA Hungary Kft.-nek!