Sajnos az aszimmetrikus multiplayer nem mindig az instant siker receptje, de nézzük, hogyan sikerült a Resistance-nek feledtetni a Resident Evil 3 után maradt hiányérzetet!
Meg kell valljam, egyre nehezebb elviselni a kijárási korlátozást. A bezártság kellemetlen, a napok egybefolynak, az ötleteim az íráshoz egyre fogynak, és közben nem is szórakozom felhőtlenül. Ez utóbbiban a Resident Evil 3 mellé csomagolt, aszimmetrikus multiplayer-játék, a Resistance a hibás.
Persze már a bejelentésnél tudni lehetett, hogy nem egy komolyan vehető, vagy az univerzumhoz érdemben hozzátevő RE-epizódot kapunk, ez a „sejtés” pedig még biztosabbá vált, amikor kiderült, hogy önmagában nem is lesz beszerezhető, csak a harmadik rész felújítása mellé jár grátiszként. Az is hamar kiderült, hogy a Resident Evil 3 viszonylag rövid, így kíváncsian, de némi előítélettel fordultam a Resistance felé, hogy mégis mi az, amivel a Capcom pótolni szeretné a remake-ből kimaradt tartalmat. Nos, lehet, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha ezt a pénzt és energiát inkább egy B-kampány fejlesztésének szentelik.
Nem az ötlettel van a baj
Az aszimmetrikus többjátékos címek piaca nem volt igazán telítve az utóbbi időben. De azért volt néhány emlékezetes próbálkozás, például a Dead by Daylight, néhány ordas zakó, mint az Evolve, mostanában pedig a Doom Eternal próbálkozik egy hasonló játékmóddal. A Resident Evil: Resistance leginkább az elsővel rokon, hiszen itt négy szerencsétlen civilnek kell megszökni egy rajtuk kísérletező ellenfél elől, többé-kevésbé a túlélőhorroros alapvetéseket követve.
Mielőtt kiadom a bennem felgyülemlett keserűséget, először megindokolom, miért is adok háromnál több pontot ennek a földre szállt csodának. A legnagyobb szerencse, hogy a Resistance alapötlet szintjén nem rossz, sőt, egészen korrekten működhetne is. A Friday the 13th: The Game-mel és a Dead by Daylight-tal szemben itt ugyanis nem egy mezei sorozatgyilkos vadászik ránk, hanem egy kamerákon át figyelő, csapdákat állító Mastermind, aki néhányszor a Resident Evil-játékok emlékezetes szörnyetegeinek a bőrébe bújva is szétcsaphat a szerencsétlen túlélők sorai között.
Bonyodalmak
Az izgalmas koncepció egy elsőre összetettnek ható játékmenetet eredményez. Túlélőként a célunk az lesz, hogy a minket megfigyelő főgonosz épületéből kijussunk, miközben átvészeljük a ránk szakadó problémákat. A pályák három részre vannak osztva: az elsőben három kulcsot kell begyűjteni, a másodikban egy zombitól elcsent kóddal kell számítógépeket feltörni, a harmadikban pedig egy generátor magjait kell elpusztítani. Ez a tagolás azért remek, mert mindhárom szakasz más taktikát követel: az első feladat a szétszéledésre biztat (erre itt még többnyire van is lehetőség), a második egy kijelölt ember kísérésére, a végső szekció pedig teljes összedolgozást követel meg.
A helyzet azonban nem lesz ennyire egyszerű, a rajtunk kísérletező megátalkodott zseni ugyanis ellenfelekkel és csapdákkal népesíti be a terepet, a kamarákon át követi a mozgásunk, és akár tüzet is nyit ránk. Ha emiatt megsérülünk, aknára lépünk, netalán meg is halunk, akkor időt vesztünk a kezdetben kapott öt perchez képest, ha pedig lepereg a homokóra, vigasztalanul az őrült tudós játszóházában rekedünk. Cserébe az elénk rámolt zombik kifektetésével, vagy a megfigyelésünket szolgáló technika szabotálásával értékes plusz másodpercekkel gazdagodunk, így oda kell majd figyelnünk.
Célunkat a Resident Evil játékoktól nem éppen idegen eszközökkel érhetjük el. A pályákon lőszert, pénzt, növényeket és különböző gyógyszereket szedhetünk fel, utóbbi két kategória gyógyításra, az esetleges fertőzés kezelésére vagy jobb ellenállásra használható fel. Ehhez meghatározott számú férőhelyünk van, de az eszköztár-menedzselés ki is merül ennyiben, mert kombinálni már nem lehet a tárgyakat. A pályaszakaszok elején, illetve a biztonságos szobákban egy ládából vásárolhatunk is, itt érdemes például egy használható lőfegyvert beszerezni, mert amivel kezdünk, azzal egy tankerhajót nem lehet eltalálni húsz centiről. A komolyabb mordályokért viszont az ellátmányos zombikat érdemes levadászni. A mérkőzések elején egyébként hat túlélő közül választhatunk, akik négy-négy képességgel rendelkeznek. Ezeket okosan kihasználva nagyot lendíthetünk a csapat hatékonyságán, újabb réteget szolgáltatva a kalandnak.
Van valami jó is…
Ez elsőre komplikáltnak hangzik, és sajnos a tutorial teljesen alkalmatlan arra, hogy felkészítsen az első online meccsre. A játék figyelmeztet is minket, hogy lehet, hogy érdemes először egyedül kipróbálni az egyes helyszíneket, tanulmányozni azok felépítését, mert különben könnyű eleinte elveszteni a fonalat. Viszont ez az összetettség azt is eredményezi, hogy a receptben benne rejlik a valódi, minőségi szórakozás lehetősége is. Ha minden jól működik, és egy ügyes csapattal vágunk neki a szabadulásnak, miközben derék ellenlábasunk sem szerencsétlen, akkor izgalmas, feszült pillanatokat szerezhetünk magunknak. A jó csapatmunka, a Mastermind kijátszása, vagy az utolsó másodpercekben történő megmenekülés mind pozitív élményt hagy maga után, és emiatt alkalomadtán élveztem a Resistance-szel töltött időt.
És végül szintén a játék javára írhatjuk a pályákat, illetve azok kinézetét. Bár csak négy van belőlük, mindegyik egyedi hangulatot áraszt: a kaszinó neonfényei és a múzeumpark viaszszobrai merőben más képet mutatnak, ahogyan azt illik is. A grafika is aránylag szép, és a kevésbé díszes helyiségek is igényesen lettek kivitelezve. A térképek felépítése már nem mindig ideális, mert bár több helyen találhatunk dinamikus elemeket, a már említett kaszinó viszonylag unalmas ilyen szempontból.
…minden rosszban
Ez után a hosszadalmas bemutatás után nem maradt más, mint darabjaira szedni ezt a játékot. Hiába működik ugyanis mindez papíron, én nem emlékszem, hogy A4-es lapokat dugdostam volna a székem és a gépem alá. A pályák három részre szeletelése nem rossz ötlet, csak jó lenne, ha nem ugyanazt a három feladatot kellene teljesíteni ugyanabban a sorrendben. Mert ez azzal együtt, hogy a területek felépítése sem valami változatos, és minden alkalommal ugyanazokat a szobákat kell átfésülni, enyhén rutinszerűvé varázsolja a játékmenetet. A rutinszerűség pedig hamar önismétlésbe, vagy éppen unalomba csaphat át.
Sajnos az elemi mechanikák is döcögnek. A fegyverek alig adnak visszajelzést, néha képtelenség megállapítani, eltaláltunk-e például egy kamerát. A zombiknál csak azért nem merül fel ez, mert számszerűen ki lesz írva, mennyit sebeztünk, cserébe a testük bármelyik részén lőhetjük a jómadarakat. Kisebb kellemetlenség, de körök között hajlamos megvadulni az egér érzékenysége, és a ládák véletlenszerű fegyver-kínálatát sem tudtam üdvözölni.
Egy mindenkiért, mindenki egyért?
Aztán érdemes rá felkészülni, hogy megfelelő együttműködés nélkül veszett fejsze a győzelem. Elég, ha egy ember elakad, és már borult a terv, lehet szervezni a mentőakciókat. Ez különösen akkor fordul elő, ha valaki újoncként nem követte a jó tanácsot, és teljesen vakon veti bele magát a túlélés rejtelmeibe. Ezzel csak az a baj, hogy nem tudja, mi történik körülötte, miközben a csapat azért fohászkodik, hogy ne pazarolja el az összes fennmaradó időt. Az egyéni bravúroknak jóval kisebb a hatása, más hasonló játékokban a helyszínek felépítése miatt is jobban megoszlik a vadász figyelme, mint itt. Azon meg nem csodálkozom, hogy voice chat-et sokan nem szívesen használnak, például a CS:GO-ból átcipelt PTSD hatására (visítozó nyolcéves oroszok, stb.), de a beépített kommunikációs lehetőségek hiányossága miatt szükség lenne rá.
Sajnos az egész élmény messze nem annyira izgalmas, mint például a DbD-ben, talán a hosszadalmasabb „meghalási procedúra”, talán a megfelelő aláfestés hiányzik. Az élmény sokkal inkább frusztráló a visszaszámlálás miatt, pláne, ha nem csak rajtunk múlik a siker. A Mastermind szuperfegyverei pedig meglepően erősek az egyszeri ellenfelekhez képest, ezáltal a legtöbbször visszavonulásra vagy kockázatos taktikázásra késztetve a túlélőket. Ad egyfajta dinamikát, de ez is könnyen lehet a bosszúság forrása.
A karakterek nem lettek szörnyűek, sőt, vannak nagyon is hasznos képességeik, Valerie például nemcsak a gyógyítással, de a terep leszkennelésével is segít, January pedig a kamerákat iktathatja ki könnyedén, de kapunk egy csapda-specialistát és egy vérbeli tankot is. Viszont mindössze hat van belőlük, és így is becsúszott néhány kevésbé kreatív képesség. Ezeknek vannak alternatíváik, de ez sajnos egy fejlődési rendszer mögé van rejtve, amely nem nőtt igazán a szívemhez, sem a nyitogatható ládák, sem a farmolás miatt.
A másik oldalon
Az ügyeletes lángelme szerepében valamivel jobb a helyzet. Itt négy karakter közül választhatunk, de csak miután feloldottuk őket, itt már éltem a gyanúperrel, hogy ez csak azért van, hogy ne három óra után dobja ki mindenki a Resistance-et, aki ki szeretné próbálni az összeset. Az egyes karakterek más-más előnyökkel jönnek, Anette Birkin a zombik erősítésére építhet, Alex Wesker a fertőzésre, míg Ozwell Spencer a technológiai fölényét hasznosítja.
Mastermind-ként valójában egy kártyapakliból válogathatjuk ki az egységeket, amelyek idővel újratöltődő pontokba kerülnek. Ezek segítségével helyezhetünk el ellenfeleket a pályán, akik felett át is vehetjük az irányítást, gyógyíthatjuk őket a kamerákra szerelt fegyverrel, lezárhatunk ajtókat, csapdákat helyezhetünk le, számtalanféle módon keseríthetjük meg a tesztalanyok életét. Amennyire meg tudtam állapítani, ez egészen szórakoztató, van egy bűnös élvezet abban, ha a leggyengébb láncszemet kapjuk ki a tömegből, vagy ha sikerül túljárni az egyik túlélő eszén. Ha pedig eljön a megfelelő pillanat, egy biofegyver (Spencer esetében ezt egy lézermező váltja fel) „volánja” mögül oszthatunk halált az óvatlan kísérleti nyulaknak. Nem nagy meglepetés, hogy például Mr. X-et irányítani nem egy rossz érzés.
Kinő a szakállam
Hogy mégsem töltöttem nagyon sok időt ebben a jóval érdekesebb szerepben, annak az az oka, hogy a Resident Evil Resistance az összes létező banánhéjon elcsúszott a működőképes multiplayer-játékká válás rögös útján. Először is, a matchmaking nemcsak annyira lassú, de akkora katasztrófa is, mint a Yandere Simulator fejlesztése. A játék jelentős része ugyanis egy fekete képernyő bámulásával fog telni, különösen, ha Mastermind szeretnénk lenni. Tíz percnél hamarabb sosem találtam meccset, de olyan is volt, hogy kétszer annyi idő után sem történt semmi. És mivel van jobb dolgom is, mint hogy egész nap a tökömet vakarjam, inkább játszottam a túlélők oldalán, ahol bár nem példátlan a tíz perc feletti sor, de néha egészen hamar eredményes voltam.
A hosszú várakozás ugyanakkor nem jelent automatikusan kiegyensúlyozott meccseket. Az egész rendszer kriminális, simán összedob négy újoncot egy tapasztalt lángésszel, de akinek ez az első meccse a kamerák mögött, az összeszokott veteránokat próbál megállítani. Egyik pillanatban még fáj a hátam a világtalan csapattársak cipelésétől, a következő alkalommal arra kell figyeljek, hogy ne legyek láb alatt nálam sokkal jobb társaimnak. Pedig nem az egyoldalú, gyorsan lefolyó mérkőzések az izgalmasak, még győztes oldalról sem, hanem a kiszámíthatatlan, hajszálon múló darabok. Itt viszont sokszor többet ültem a töltőképernyő előtt, mint amennyit játszottam volna.
Elégikus végeredmény
Persze rontani mindig lehet a helyzeten, például dedikált szervetek hiányával. A host pedig akár élhet Kuala Lumpurban is, egy betárcsázós modem segítségével csatlakozva, ilyenkor pedig lehet vállal rohamozni az ajtókat, amelyeken éppen áthaladtunk, meg csodálni a másodperces késést lövés és találat között. Aztán ha nagyon szorult lesz a helyzet, egyszerűen megszakad a kapcsolat, és indulhat újra a malmozás, miközben a játék főcímdala már a harmincadik lyukat vájja a dobhártyámba.
Gondolom nem nagy meglepetés, hogy azért annyira nem élveztem a Resistance-szel töltött időt. Az a néhány élvezetes pillanat nem tudta ellensúlyozni a működésképtelenségből eredő frusztrációt, sem az ismétlődés okozta fásultságot. A kapott élmény maximum semleges, ártalmatlan, de csak elvétve szórakoztató. A tartalom is szűkös, az összesen 10 karakter és 4 pálya minden, csak nem bőséges. Ez persze orvosolva lesz, például a RE3 főszereplője, Jill be lett jelentve, mint új túlélő, de ettől még nem leszek egyik pillanatról a másikra a projekt rajongója. Eleinte 4 pontot akartam adni, de végül feltételezve a legjobbakat, és elsősorban a tartalom bővülését, megelőlegezek egy jóindulatú 5-öst. Csak kár, hogy 10-es skálán…