Jócskán késve, majd’ két hónap elteltével szántam rá magam, hogy megnézzem a The Witcher 2. évadját. Erről nem feltétlenül a sorozat, vagy a körülötte zajló eszmecsere tehetett, de ennyi idő alatt képtelenség volt elkerülni a visszhangokat, amelyek Geralt netflixes visszatérését övezték. És ezek a visszhangok nem vesztek el a zajszennyezésben, mint Tihanyban, hanem felerősödve, dübörögve szállították a Vaják-rajongók dühödt kiáltásait. Emberek többet írtak az adaptációs problémákról, mint amennyit a szakdolgozatukban izzadtak össze, 2012-ben nem fenyegetett ennyire a világvége, de közben csak annyi szubjektív benyomásom volt, hogy talán ez egy kicsit túlzás.
Hasonlót legutóbb a Trónok Harca 8. évadjánál láttam, ahol az érthető csalódottság olyan területen is kíméletlen kötözködésre és fröcsögésre késztette a fogyasztói társadalomnak előszeretettel újra és újra befekvő nagyközönséget, ahol erre lényegében nem sok ok volt. Persze kevés fájdalmasabb dolog van, mint amikor nem az történik egy szeretett médiummal, mint ahogy azt szeretnénk, és mindenkiből elővarázsolja a független, kritikus gondolkodót, én mégis úgy döntöttem, hogy adaptációs hibák miatt nem fogok belegázolni a The Witcherbe. Aztán mégis itt állok ostobán, mert a legzavaróbb problémák – ha nem is közvetlenül a könyvek mozgóképre ültetése formájában – mégis az adaptációhoz kötődnek.
[h]Tükör által homályosan[/h]
Az első évadnál egy érdekes építkezés volt megfigyelhető – bár a szerényebb epizódok az elejére érkeztek, általuk mégis sikerült egy lebilincselő, sodró második félidőt produkálni. Nos, a második szezon ugyanez, csak schimán visszafelé. Bár a történet ott veszi fel a fonalat, ahol abbamaradt, és leginkább a harmadik kötet mentén halad, az első epizód még az első könyv egyik novelláját veszi alapul. Nivellen története ott is az egyik legerősebb volt, és évadnyitóként is kifejezetten hatásos. A remek rendezés és színészi játék valóban feszült jeleneteket eredményez, még úgy is, hogy itt alapvetően hűen lett feldolgozva a jól ismert történet. A többi szál közben csak apránként halad, Geralt nézőpontja talán ez első évadban sem kapott ekkora hangsúlyt.
Aztán gyorsan elfelejtjük az epizodikus megközelítést. Na nem azért, mert a Tündevér már egy regény, mert azon kívül, hogy vettek pár alapvetést (Geralt Kaer Morhenbe viszi Cirit, miközben minden hatalom a lányt akarja megszerezni, és a varázslók szervezkednek, stb.) az írók lényegében szabadon engedték Hollywoodon edzett fantáziájukat. Bár továbbra is több szálon fut a cselekmény, azok jóval gyakrabban érnek össze. Ennek megvan az az áldásos hatása, hogy a kialakuló feszültség képes epizódokon át utazni, a folytonosabb cselekményben könnyű hosszabban elveszni, a de facto kreatív szabadság által bekerülő nyugati megközelítés pedig – ha mesterségesen is – fogyaszthatóbbá teszi a narratívát az első évad kronológiáján összezavarodó nézőknek.
[h]Szórakoztató tömegtermék[/h]
Ha most kicsit szarkasztikusnak hangzom, az nem feltétlenül véletlen, de le kell szögeznem, hogy bár nem a The Witcher 2. évada az évszázad legintelligensebb sorozata, egy nagyon is izgalmas és sodró fantasy-kaland. Némi szabadidő mellett nem nehéz pár epizóddal tovább a képernyő előtt maradni, mint ahogy az eredetileg tervben volt, mert mindig van annyi kisebb fordulat, érdekes kérdés vagy nyitva hagyott helyzet, hogy akár a nyolcadik részig tartson a lendület. Mindezt sikerül undorítóbb cliffhangerek nélkül megvalósítani, pusztán azzal, hogy már megismert és megszeretett karaktereket helyez többnyire szórakoztató vagy izgalmas szituációkba. Kifejezetten jótékony hatása volt, hogy nem most kell felváltani kettesbe, így szabadon mehet a száguldás, amíg nem jön a lejtő.
Igaz, miközben ez egy nagyon is élvezetes fantasy-sorozat, az első évadra jellemző hangulat valamelyest megkopott. Míg az felismerhetően Witcher volt talán Geralt nagyobb hangsúlya miatt, itt kevésbé éreztem ezt az identitást. Hiába a remek tempó, és felívelő cselekmény, az egyes emlékezetes pillanatok és benyomások jóval ritkábbak. Út közben ez egyáltalán nem zavart, csak utólag csuklott tőle egy kicsit a bennem lakó reménytelen impresszionista.
És amíg a kevesebb szereplőre fókuszáló jelenetekben érezhetően elemében van a sorozat, addig a magasabb közigazgatási szinteket megmozgató jelenetek jóval bizonytalanabbak. Legyen szó hatalmi belharcokról, vagy az egyes népek és frakciók háborúiról, a felszínen nem látszik komoly probléma, mégis érezhetően kevésbé kötött le, mint a főhősök megpróbáltatásai. Ezekre a helyekre nem sikerült olyan hatékonyan bevonni az átérezhető személyes szálakat, és a politika valódi súlya, ötletessége is hiányzik. Számtalan helyzet volt ismerős mondjuk a Trónok harcából, csak amíg ott éles, intelligens jelenetek váltották egymást, itt minden gépies, mint egy Nier-hentai. Éppen ezért, bár dicséretes, hogy a fináléban szépen felállították a bábukat a harmadik évad még nagyobb lélegzetvételű történéseihez, nem vagyok biztos benne, hogy a kompetencia megvan a végrehajtáshoz.
[h]Barátok közt[/h]
Az évadot, ahogy 2019-ben is, leginkább a karakterek viszik a hátukon. Henry Cavill tovább fejlődött Geraltként, és bár még mindig nem ostromolja az Emmy kapuját alakításával (ebben a szerepben nem is nagyon lehet), kifogástalanul végzi a munkáját. Joey Batey sziporkázik Jaskierként, már ameddig szerepel, Ciri pedig végre kicsit többet vállal a puszta létezés mázsás keresztjénél. A mellékszereplők ennyire nem acélosak, Cahir nagyon sok elpazarolt potenciált visz magával, a varázslók tanácsa pedig felejthető, igaz, a sokat kritizált Triss mérföldekkel értelmesebb szerepet kapott, mint bő két éve. És azért lesznek szívesen látott visszatérők és remek új szereplők például Lydia és Rience személyében.
Yennefert hagytam utoljára, mert messze neki volt a legtöbb lehetőség a karakterében, és vele voltak sokan a legkevésbé kibékülve. És jogos, hogy ebben sokkal több volt. Az évad nagy részében nem volt okom panaszra, a belső konfliktusát egészen jól felépítik, de végül nem kap elegendő időt ennek feloldására. Szerintem nem volt hiteltelen, ami vele lezajlott, sem túlságosan szájba rágós, csak egyszerűen rá kellett volna szánni az időt.
[h]Jussát várja a vaják[/h]
Kötelező körnek tűnik, alapértelmezettnek vesszük, de a The Witcher 2. évada jól néz ki. Kifejezetten igényesen lett fényképezve, az operatőri munkában van némi dinamika, és a vágás sem esik túlzásba, mint annyi modern akció-jelenetnél. És ha már akció, a kézitusák koreográfiája kiváló, ezek még úgy is messze felülmúlják a szörny-ölést, hogy a CGI-n meglátszik az egy fokkal nagyobb költségvetés. Nem egy blockbuster-mozi szintje, szégyenkezésre nincs ok.
És ami jóval fontosabb, a zene ismét igényes munka lett. Örömmel hallottam a beleszőtt szláv dallamokat, az első évad főcímzenéjének újragondolt ütemeit, és azt, hogy továbbra sem a megalománia a fontos, hanem a jelenetek megfelelő aláfestése. Így az OST sohasem viszi el a show-t, de nem is lesz feltűnően átlagos, pont tökéletes a feladatára. Jaskier ismét kap egy nagy dalt, amely ezúttal jóval kisebb hangsúlyt kapott. Nem marad el semennyire a Toss a Coin to Your Witcher-től, sőt, érzelmi töltetet is kapott, de valahogy kevésbé fülbemászó, így borítékolhatóan a sikere is kisebb lesz. Ilyen ez a fantasy-popszakma.
[h]Rossz szájíz[/h]
Végül beszéljünk az évadról, mint adaptációról, de bár ne kellene ezt tennünk. A könyvhöz képest a különbségeket kár felsorolni, mert hamarabb végeznénk azzal, ami véletlenül stimmel. Itt a regény olyan, mint a kalózeskü, afféle iránymutatás, amihez minden epizódnál ki lehet találni, hogy milyen magasról szarjanak rá. Ennek függvénye végül exponenciális lett, de még ezzel együtt sem tudtam csalódott lenni, hiszen erre számítottam. Abba pedig nem fogok belekötni, hogy milyen szereplő, varázslat, lény, kutya szemében megcsillanó holdsugár és ruharánc nézett ki máshogy a könyvekben. Én voltam ott, tudom, milyen órákon át kiakadni részleteken, sőt, voltam tizenhárom éves Harry Potter-rajongó, de már nem tud érdekelni az ilyesmi.
Viszont ami zavar, ha egy adaptáció meg sem próbálja követni az addig megjelent és széles körben elfogadott alapvetéseket. Ha meg sem próbál a kánonba illeszkedni. Ha olyan dolgokat tesz karakterekkel, amely feleslegesen rúgja fel a mindenki által szeretett viszonyrendszert. Amikor nem kínál alternatívát, csak elveszi, amit sokan szerettek. Mindezt hatásvadászatból, a sokk-hatás kedvéért. Már a második epizódban jönnek a baljós előjelek – az ismert nevek felsorakoztatása, a rajongók érdeklődésének felkeltése fontosabb, mint hogy tulajdonképpen mi is történik velük. Teljesen indokolatlanul szállítanak olyan fordulatokat, amelyek megtörténhetnének bárkivel, de mégis olyat választanak, akiről azért már hallott az ember, mert úgy mégis izgalmasabb, nem?
Túl mélyen pusztítanak bele a főbb szereplők kapcsolatába, és így az egész évad nem illeszkedik a többi műhöz. Mert ha más a sztori, előfordul, én nem az adaptáció miatt vagyok itt. Ha az eleje meg a vége olyan, amilyennek lennie kell, akkor nem lenne probléma számomra. De miért kell a hatás érdekében minden hidat felégetni? A fináléra pedig ez hatványozottan igaz. A főgonosz előtte is túl lett használva, így hatását vesztette, és messze nem volt elég fenyegető, mint inkább zavaró jelenség. Mégis, eleinte működött, a koncepcióját is értettem. Mégis az utolsó epizódokra valami fájdalmasan szétcsúszott. Egyszerűen nehéz értelmezni, ami ott történik. Teljesen felesleges, alapvető motivációkkal ellentmondásba kerülő jelenetek, túlnyújtott szekciók váltják egymást, a hidak lángjainál alig látszik a kínos igyekezet, hogy az erőltetett áldozatokkal és változtatásokkal (sőt, a semmiből megszült ötletekkel) izgalmasabbá tegyék a finálét. A leszámolás és a feloldás is összecsapott, lelketlen, fura és súlytalan, bár lehet, hogy csak eddigre nem hittem a szemeimnek, és már nem tudtam kellően figyelni. A hatásvadász megközelítés érdekében feláldoztak mindent, és ez egyszerűen nem illik össze az alapanyag szellemiségével. Ettől nem lesz rossz az egész évad, csak a vége, és alapvetően ez egy izgalmas és nézhető, bár különösebb nagyságot és mélységet mellőző fantasy kalandsorozat. Viszont a hozzáállás aggasztó, és így nem tudom szkepticizmus nélkül várni sem a harmadik évadot, sem a sótlannak tűnő előzménysorozatot.