Tudom, tudom, az Age of Empires 4 kritikáját kellene kalapálnom, de valamikor a hét közepén hazaértem hullafáradtan, és éppen sem arra nem volt affinitásom, hogy prosztatavizsgálatot kapjak a francia lovasságtól, sem pedig arra, hogy erről szavakba öntsem az élményeimet. Szerencsére pont akkor kaptam értesítést, hogy elérhető az Unpacking, amit sokan egy nyugtató, szinte terápiás jellegű élményként írtak le. Talán nem ez volt életem legmeghatározóbb játéka, de kétségtelen, hogy a pakolás – a másnapi munka, a vendégvárás, vagy az aranyér fenyegetése nélkül – kimondottan relaxáló is tud lenni.
[h]Pixelnirvána[/h]
Az Unpacking rá is játszik a fenti, idilli érzésre. Már a főmenü is árasztja magából a zent; amikor pedig belépünk az első berendezendő szobába, élénk színek, letisztult látvány, és kellemes zene fogad bennünket. A vizuális dizájn nem elképesztően érdekes, kicsit földhözragadt, de ez részben annak tudható be, hogy a játékban a fő feladatunk használati tárgyak elrendezése belső terekben. Ha túlságosan stilizált lenne a képi világ, akkor nehéz lenne megkülönböztetni például egy szűrőtálat egy bilitől. Ez azért nem jelenti azt, hogy minden elem ábrázolása tökéletesen egyértelmű. Mai napig sem tudom, hogy mi akar lenni az az összegumizott evőpálcika-kötegre hajazó dolog, amit valamiért az éjjeliszekrényre kell rakni, vagy a vörös, hőmérőre hajazó rejtély-objektum, ami az ágy mellett érzi jól magát. Ettől függetlenül a grafikára nem nagyon lehet panasz; megnyerő, részletes és igényes pixelgrafikával van dolgunk, ami láthatóan az Unpacking egyik leginkább munkaintenzív része volt.
A zene nem túl komplex, nagyon egyszerű spirálzene, amely tökéletesen fonódik önmagába a végtelenségig, mint valami buddhista Uroborosz, ezzel is alátámasztva a játék fesztelen atmoszféráját. Igaz, nem itt fogjuk megtalálni a következő Mick Gordon vagy Darren Korb nyomdokaiban járó remekművet, de megfelelően alátámasztja a játékmenetet és a történetet. Tökéletes példa a funkcionális zenére, amely önmagában nehezen értékelhető, mert egy bizonyos szerep betöltésére íródott valamilyen más médiaformában.
A játékmenet egyszerűségében nagyszerű. Egy, a játék elején ismeretlen személy élettereit kell berendeznünk úgy, hogy a szobákban elhelyezett dobozokból sorjában kihúzgáljuk a személyes tárgyait, játékait, tisztálkodási szereket, dekorációkat és minden mást, ami egy valamire való lakótérhez szükséges lehet. Ha nagyon megerőltetném magam, és úgy tennék, mintha valami elvetemült szakbarbár lennék, akinek minden játék csak játékmechanikák sorozata, akkor nevezhetném az Unpackinget logikai játéknak,mégsem teszem, mert valljuk be – ahhoz, hogy kitaláljuk, hogy a kések a konyhai fiókba valóak, a papírzsebkendő pedig a számítógép mellé, nem kell három diploma. A játék ráadásul nagyon engedékeny, és amíg nem hagyunk mindent a földön szétdobálva, mint egy pubertáló tinifiú, addig elég elfogadó a játék a lakberendezési ízlésünket illetően. Azért sem szólt például, amikor egy cserepes növényt raktam a vécétartályra – a barátnőmmel ellentétben.
Bár nehéz lenne hagyományos nehézségi görbéről beszélni, hiszen nincs is kudarcállapot, mégis, az Unpacking az esetek döntő többségében kiválóan egyensúlyoz az unalom és a gondolkodtató játékélmény között. Először csak egy szobát kell megtöltenünk élettel, majd szépen lassan haladunk felfelé – két szoba, egy egész panellakás, kétszintes családi ház és így tovább. A játék ráadásul finoman adagolja a komplexitást is; míg az első pár szoba esetében az esszenciális eszközöknél többet nem kell elhelyeznünk, és az elrendezés is eléggé szabados, később bizony oda kell figyelni, többször kipakolni és újra próbálkozni, hogy az egyre dagadó lom-raktárunkat, az egész ruhatárunkat, akciófiguráinkat és minden mást be tudjunk szuszakolni a rendelkezésre álló helyre.
Ez azonban azt is jelenti, hogy az Unpacking felhőtlen élvezetéhez kell egy lelki, testi és szellemi állapot – általában mindháromnak romon kell lennie, hogy ne legyek képes komplexebb műveletsorok végrehajtására, minthogy milyen sorrendben kéne állnia a tusfürdőknek a kád szélén. Azt hiszem, kezdem érteni anyámékat, ahogy nyugdíjas korukra nem csinálnak sok mindent azon kívül, hogy rendezgetik a házat. Mindenesetre, ha gerincoszlopokat akarsz kiszakítani, vagy bármilyen intenzívebb élményre vágysz, nem ez lesz az ideális esti elfoglaltság.
[h]Feketedoboz-nyitogatás[/h]
A fentiek azonban eddig még mindig csak egy erős közepes játékot eredményeznének. Az Unpacking története nem lenyűgöző, nem is túlságosan fordulatos; sőt, megkockáztatom, hogy ha egy hagyományos játékban – például egy Life is Strange-ben – tálalták volna ugyanezt a narratívát, akkor már gyűlne a torkomban a slejm, hogy bőszen leköpdössem (helyette idén Tyrionnak jutott ez a privilégium – szerk.).
Ami igazán érdekes, az a történet tálalása. Az Unpackingben nettó nulla expozícióval találkozunk; nincs dialógus, sem írott, sem beszélt formában, illetve előbbi apró tőmondatokban jelen van, de ez kábé annyit árul el a tényleges történetből, mint egy átlagos hétvégi járványügyi jelentés. Helyette saját magunknak kell kibontani, hogy kinek rendezzük be a lakótereit, kezdve a gyerekszobától, a koliszobán át, az első, félresikerült összeköltözésig és az idilli lehorgonyzásig. Közben a főszereplőt egyszer sem látjuk, de minden kicsomagolt, és elhelyezett tárgya elárul egy kis részletet az életéről – azt, hogy művészlélek, hogy nő, hogy néha úgy öltözik, mint anyám, hogy szereti az akciófigurákat és a macskákat. Hihetetlen, hogy bármilyen explicit szájbarágást nélkülözve az Unpacking képes volt közel hozni hozzám ezt a karaktert úgy, hogy azt sem tudom pontosan, hogy hogyan néz ki.
Kicsit olyan ez, mintha egy filmből kivennénk az összes szereplőt, és csupán a jelenetek díszleteit sorban nézegetve kellene saját magunknak összeállítani, hogy mi történne, ha ezt ténylegesen levetítenék. Érdekes és zseniális művészi húzás, hiszen nemcsak, hogy közepes mennyiségű képzelőerőt vár el a befogadótól, de szabad interpretációra is alkalmunk nyílik. Lehet, hogy nekem elkerülte a figyelmemet valami, ami alapjaiban változtatná meg az egész narratívát, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy beszuszakoljak három tepsit, meg négy mérőpoharat egy fiókba.
Összességében azt kell mondanom, hogy bár az Unpacking nem vett meg kilóra a narratívájával, a történetvezetés hihetetlenül innovatív és kellemes. Ráadásul jó volt elképzelni egy olyan fantáziavilágot, ahol egy diplomás fiatalnak van elég pénze arra, hogy párévente költözködjön.
[h]Ellazul, mélyen a szemembe néz, megvesz[/h]
Nem akarok zsákbamacskát árulni; nem az Unpacking fogja alapjaiban megrengetni az indie játékipart. Bár abban biztos vagyok, hogy bizonyos elemeit később át fogják venni lelkes kezdő fejlesztők. Azt sem akarom véka alá rejteni, hogy ehhez a játékhoz kell egy beállítottság és egy tudatállapot. Azonban meg vagyok róla győződve, hogy ha gyötör a mindennapi stressz, akkor érdemes belekerülni ebbe a nyugalmi állapotba, akár még akkor is, ha az első gondolatod a napi stressz levezetésére az lenne, hogy beugrasz a Doom Eternalba, és a betonba taposol pár démont.