A Supermassive Games horrorjai gyakran kapják azt a kritikát, hogy inkább interaktív filmek, semmint valódi játékok. Hosszú, fotorealizmusra törekvő átvezető videók, filmes szerkesztési stílus, kevés valódi játékmenet. Ennyiből már adná magát egy tényleges mozgóképes adaptáció. És ugyan a Dark Pictures-széria valószínűleg nem bír akkora csáberővel, azóta is legnagyobb sikerük, az Until Dawn biztosan hálás alapanyag lenne. De miért is beszélek erről feltételes módban az Until Dawn filmkritikájában? Nos azért, mert David F. Sandberg rendezésének annyi köze van az alapjául szolgáló játékhoz, mint egy reumás kapibarának a kalapácsvetés-világbajnoksághoz. Így pedig csak egy kéretlen Until Dawn-csomagolásban prezentált tucathorrort kapunk, amely szórakoztatóbb pillanatai ellenére sem egy maradandó élmény.
Kidőlten időkig
Clover (Ella Rubin) és barátai egy közös utazás végéhez közelednek. A társaság azt az útvonalat járta végig, amelyen Clover nővére is haladt egy évvel korábban. Melanie az anyjuk halála után indult el világot járni, aztán nyomtalanul eltűnt. Az utolsó állomáson azonban váratlan fejlemények várják őket. Egy közeli területen állítólag már sokan eltűntek, és Melanie is arra indult el utoljára. A kis csapat ugyan közepes lelkesedéssel indul el (a többségük csak Clover gyászfeldolgozása kedvéért tartott vele), de bemerészkednek a titokzatos völgybe, amelyben csak úgy ömlik az eső. Egy idő után azonban egy tisztásra bukkannak, ahol a vihar kellős közepén tökéletes szárazság uralkodik. Körös-körül pedig mindenhol szakad le az ég, egy bizarr ketrecbe zárva őket.
A helyi kis motel különös részletekkel van tele. A vendégkönyvben szerepel Melanie neve, de vagy tucatszor, és egyre csúnyábban írva. Az egyik falon eltűntek plakátjai láthatóak, köztük Melanie képével. A fiatalok autója eltűnik, a távolból mintha valaki szólítaná Clovert, a falon pedig egy különös homokóra várakozik. Aztán besötétedik, és elszabadul a pokol. A homokóra peregni kezd, a házban pedig egy maszkos sorozatgyilkos jelenik meg. A papírforma pedig nem borul, és seperc alatt szétkapja az öt főhőst. Amint az utolsó túlélő is kiadja a lelkét, újra az este kezdetén találják magukat. A nevük újra bekerül a vendégkönyvbe, és a borzalmak kezdődnek elölről. Úgy tűnik, egyetlen esélyük van a kijutásra: ha túlélik hajnalig, és a homokóra egészen lepereg. A különös hely azonban minden erejével azon lesz, hogy ezt megakadályozza.
Szeszélyes szabadulószoba
A felütésből egy dolgot biztosan le lehet szűrni: ennek nem sok köze van az Until Dawn-hoz, azt kivéve persze, hogy mindkettőben (a címnek igencsak megfelelően) túl kell élni virradatig. Ugyanakkor, ha ettől elvonatkoztatunk, és sikerül lenyelni az ebből eredő csalódottságot, egy érdekes időhurkos mechanika tárul elénk. Itt ugyanis nem ugyanaz az eseménysor fog újra és újra bekövetkezni, mint annyi más történetben. A cél sem az események memorizálása, és a rájuk való szisztematikus felkészülés lesz. Clover és bandája ugyanis roguelike módban játssza a túlélést, és minden egyes nekifutásuk egy kicsit más lesz.
Ez még meg van fejelve azzal, hogy nincs is végtelen idejük próbálkozni, de hogy pontosan miért, azt inkább nem lövöm le. Mindenesetre az alapkoncepció nem olyan rossz, van benne kellő feszültség, és az időhurkon is sikerült csavarni egyet. A szereplők ráadásul viszonylag gyorsan adaptálódnak is a rendszerhez, és például odafigyelnek rá, hogy nehogy egyedül jussanak csak ki, végleg maguk mögött hagyva elesett társaikat.
Azért annak kedvéért, hogy ne csak egy monoton bunkerharc legyen az egész Until Dawn, újabb és újabb játékszabályok kerülnek elő. Például nem szobrozhatnak csak egy helyben, és a környezetük is változik. Mindez ugyan érdekesebbé teszi a felállást, kicsit erőltetettnek tűnik. Mintha út közben derült volna ki a rendszer néhány hiányossága, és ezeket utólag akarták volna gyorsan elsimítani. De valószínűleg inkább arról volt szó, hogy meglátták a lehetőséget arra, hogy az Until Dawn egyszerre lehessen minden horrorfilm valaha, és éltek is vele.
A kegyetlenség fajtái
Az Until Dawn ugyanis nem sorolható be egyetlen szubzsánerbe sem, sőt, szinte végigzongorázza az összes lehetőséget. A különböző napokon mindig más veszélyek jönnek szembe. Slasherből indulunk, de lesz itt testhorror, szellemek, láthatatlan erők, extrém gore, gigászi szörnyek, és még sorolhatnám. Eleinte egy-egy stílusból még kapunk egy tisztességesebb méretű szegmenst, amikor van is valamennyi súlya a történéseknek, aztán menthetetlenül átváltunk egy montázsszerű horror best-of válogatásba. Csak az a baj, hogy attól, hogy valamire rá van írva, hogy best-of, még nem feltétlenül lesz jó, ahogy ezt a mulatósokra szakosodott tévécsatornák is gyakran bizonyítják.
A legfőbb probléma az, hogy a film második felétől egyszerűen nem lesz idő arra, hogy felépítsék a jeleneteket. Amíg eleinte bele lehet helyezkedni a főszereplők bőrébe, addig a begyorsuló ciklusokban már ez jóval nagyobb kihívás. Arról nem is beszélve, hogy amint ráérzünk, hogy egy stílusgyakorlat közepébe csöppentünk, óhatatlanul is nehezebb komolyan venni a fenyegetéseket. Egyes pontokon mintha nem is venné magát olyan komolyan az Until Dawn, de sosem csap át paródiába. Egyszerűen pár jelenetnél kizárt, hogy nem volt valami szándék az előbúvó komikus pillanatok mögött.
Limitáltabb idő alatt viszont nincs is nagyon lehetőség önálló szimbólumrendszert bevezetni, atmoszférát teremteni újra és újra, és feltekerni a feszültség-tárcsát. Maradnak helyette a klisék és az ijesztések, ahol az egyes alműfajok legtipikusabb pillanatai következnek be óramű pontosságával. Az egésznek olyan érzete van, mintha a ChatGPT-vel írták volna meg a forgatókönyv vázát, és az beleolvasztotta volna az összes jól ismert fogást, majd leöntötte volna egy kis Until Dawn-szósszal, mert azt kérte a kedves felhasználó. Jogi okokból nem szeretném sugallni, hogy ez történt, de nem lepődnék meg, ha valami hasonló szinopszist köpne ki egy LLM némi unszolásra.
Sablonok rabságában
Azért az látszik, hogy Sandberg jól ismeri az ihletforrásait, és a kezében van (az operatőrrel és a vágóval karöltve) a teljes borzongás-repertoár. Ha a horrorfilm-gyártást kurzuson lehetne tanulni, a teljes anyagot lehetne erről a filmről mintázni. Ez egyrészt azt jelenti, hogy időről időre hatásosan őrli fel az idegeinket az Until Dawn. Van garmadányi helyzet, ahol hiába tudod, hogy manipulálva vagy, mégis működnek a feszültséget, izgalmat, sőt, félelmet előidéző húzások. A film elején a kényelmesebb tempó is sokat segít ebben, ahogy a vége felé az utolsó nagy roham is. Újra és újra azon kaptam magam, hogy popcorn-horrorként remekül működik az egész. Hogy a libabőr, ami végigfut rajtam, mesterséges és tömeggyártott, de mégis elhagyja a karom felületét. Hogy egészen jól szórakozom.
De aztán arra lettem figyelmes, hogy az esetek többségében annyira kiszámíthatóak a tankönyvi technikák, hogy élvezhetetlenné teszik az adott jelenetet. Lehet látni a kameramozgásból és a vágásból, hogy a másik oldalon meg fog jelenni valami rémisztő. A tempó lüktetéséből simán meg lehet jósolni, mikor robban valami baromi hangosan a vászonra. A cselekmény ívéből virít, hogy az adott szekció végén milyen sors vár a hőseinkre. Ha ez lenne életem első horrorterméke, lehet, hogy sokkal pozitívabb lennék. Mert tagadhatatlan, hogy a technikai megvalósítás, a pragmatikus képi világ, a feszült zene, a hangkeverés, a világítás, minden együttműködik abban, hogy megkapjunk egy valódi borzongást. Csak kár, hogy ha láttunk már párat, akkor láttuk ezt a filmet is.
Holnap hajnalig semmit sem találunk rendben
A szereplőválogatás is hasonló elgondolás szerint történhetett. Az öt központi karakter hamisítatlan egyetemista-sztereotípiák horrorfilmekből. Természetesen vannak exek, egy friss pár, és a személyiségi iránytű részei is a helyükön vannak. Nincsenek igazán mélységeik, sosem látott fejlődési ívük, vagy bármi hasonló. Ennek megfelelően nem érdemes korszakalkotó alakításokra sem számítani, de az olcsó horrorok ripacskodásától sem kell félni. A színészi teljesítmény szinte teljesen beleszürkül a filmbe, de ez így teljesen rendben is van ebben a műfajban. Kivételt talán Peter Stomare képez, aki a fő összekötő kapocs lesz a játékkal, hiszen ott (is) Josh pszichiáterét játszotta, meg kell hagyni, hatásosan.
A cikk elején azt mondtam, hogy semmi köze nincs ennek a filmnek a „valódi” Until Dawn-hoz. És ez a legvégéig így is van. Találhatunk közös motívumokat, de többnyire egy független alkotásról van szó. Az időhurok persze elvesz a feszültségből, a stíluskavalkádot nehéz komolyan venni, de összességében meg tudtam békélni a névbitorlással. Aztán jött a finálé, és Sandberg csapata olthatatlan vágyat érezhetett arra, hogy valahogy mégis összekapcsolja a filmjét a játékkal. És bár ne tette volna.
Az egésszel több baj is van. Egyrészt, ahogy jó horrorhoz illik, ez a film ostoba, mint a föld. A csavarjainak semmi értelme nincs, nem magyarázza el a saját alapvetéseit sem, és a befejezéshez közeledve egyre nagyobb böszmeségeket húz elő a hátsó fertályából. Ezután ezt egyszerűen csak rá akarja erőltetni egy előtte már befutott, közkedvelt játékra, megkérdőjelezve annak építőköveit is. Rühellem a tisztességes történeteket újraértelmező, lyukaktól hemzsegő előzményeket és folytatásokat. És félek tőle, hogy egy erősen nyereségorientált franchise-építés lehet a háttérben (elvégre a játék remastere is utalt új jeleneteivel egy folytatásra), amire nem feltétlenül van szükség. De sokkal prózaibb okból is szörnyű a lezárás: konkrétan nem működik. Mégis hogy lehet összekötni egy olyan történetet, ahol egy időhurokban ragadtál, egy olyannal, ahol határozottan csak egy életed van?
Verdikt
Az Until Dawn film felszínesen nézve messze nem borzasztó. Nem fél explicit és véres lenni, az alapkoncepciójában van ötlet, és időről időre ügyesen váltja borzongásra a bejáratott műfaji kliséket. Viszont nagyon nehéz hova tenni a túltolt sokszínűségét, súlytalanná váló, felépítés nélkül maradt ijesztéseit, totálisan értelmetlen történetét. De talán azzal a törekvéssel a legnehezebb kezdeni valamit, hogy miután magasról szart az alapanyag fejére, a végén mégis megpróbálja ráerőltetni arra a saját, szétesőben lévő szabályrendszerét. Mivel újra és újra be tudott húzni egy pár perc izgalomra, és érezhetően hozzáértő kezek dolgoztak rajta, nem tiltanék el tőle senkit, de érdemes felkészülni rá, hogy egy átmulatott estén a hatodik szilva után bárkinek eredetibb ötletei lennének, mint ami az Until Dawn-ban fogad.