HorrorGeekJáték

HorrorGeekJáték

HorrorGeekJáték

Until Dawn Remake kritika: Kevés hűhó sokért

Az Until Dawn-nak nem volt égető szüksége egy új kiadásra, és nem is lett tökéletes a végeredmény. Ez pedig egy teljes árú terméknél nem túl szerencsés.

Közzétéve

2024. okt. 23.

Kommentek

0

Ha olyan játékokról volt szó, amelyeknek már nagyon érett egy remake, akkor az Until Dawn biztosan nem jutott volna eszembe. A Supermassive Games-t ismertté tevő, és egyben a kreatív irányvonalát a mai napig meghatározó játék még csak kilenc éves, és a formátuma is bőven értelmezhető. Komoly játékmenetbeli változtatásokat nehéz úgy eszközölni, hogy komoly játékmenete alapból sem volt. Grafikailag pedig messze nem fejlődött annyit az ipar, hogy látványossá tegye akár egy teljes újjáépítés hatását.

Ha minden áron hasonlítani akarnám valamihez, a Dead Rising idei kiadását tenném mellé. Ez utóbbi pedig nem is remake, hanem ahogy a neve is sugallja: egy Deluxe Remaster. Ugyanígy az Until Dawn sem győzött meg róla, hogy az új változat valóban megfelel a ráaggatott státusznak. Bár nem volt rászorulva, kapott egy alapos grafikai tuningot, és az irányítása is valamivel áramvonalasabb lett. Ennek PC-s játékosként ugyan örülök, de ezen felül minimális hozzáadott értéket találunk benne. Így pedig nem csak az kérdőjeleződik meg, hogy joggal hívjuk-e egy remake-nek, de az is, hogy ezért érdemes-e kicsengetni a teljes árat.

Mivel a GeekVilágon nem írtunk az eredeti játékról, és én sem emlékeztem meg róla korábban, ez a cikk egyben az Until Dawn alapélményének a kritikája is lesz. Ez határozottan jót fog tenni a végső pontszámnak is, de persze megemlékezem arról is, a 2024-es kiadás pontosabban miben tud többet (vagy éppen kevesebbet), mint szűk egy évtizede fogant elődje. Mindenesetre a régi és az új keveredésének komplex élményét próbálom átadni, amely így egy kellemes, de erősen túlárazott kaland.

Várj, míg felkel majd a nap

A történetünk egy jelentősen átdolgozott prológussal indít. Ugyanúgy azt nézhetjük végig, ahogy egy társaság nagy része csúnyán megvicceli Hannah-t, miközben egy hegyvidéki hétvégi házban vakációznak. A kicsúfolt lány az erdőbe menekül, ahova testvére, Beth is követi. Itt úgy tűnik, valaki üldözőbe veszi őket, a menekülés pedig szerencsétlen véget ér számukra. Ehhez a tragédiához kapunk valamivel több kontextust, ami bizonyos szempontból egy jó döntés volt, más szemszögből pedig kicsit felvizezte a felvezetést. Mindenesetre a végeredmény ugyanaz: a csapat egy évvel később újra összegyűlik a házban, hogy bulizzanak egyet.

A bizarr ötlet gazdája Josh, Beth és Hannah bátyja, aki újra össze akarja hozni a társaságot, és valahogy feldolgozni a húgai halálát. A többiek heten mind vissza is térnek, annak ellenére, hogy egy év alatt magánéleti szinten is volt átrendeződés a csapatban. Az ebből eredő feszültségeknek ugyanakkor nincs ideje Mónika-showvá kifejleni, mert a veszedelem, ami a két testvért a végzetes menekülésre késztette, még mindig ott ólálkodik a hegyen. Valaki mintha követné a fiatalok minden lépését. A társaság tagjai lassan szétszóródnak, és mégis mindenkinek meggyűlik a baja egy-egy titokzatos ellenséggel. A vadászházban egy pszichopata járkál, a vadonban egy furcsa szerzet elnököl, és egy ősi gonosz is elszabadul a bányákból. A társaságnak valahogy ki kell húznia reggelig, amíg megérkezik a segítség. Hogy ki éli túl addig, az pedig csak rajtunk múlik.

A halál hegye

A Supermassive Games annak idején még egészen új színt vitt a horrorjátékok palettájára a döntésalapú slasherrel. Azóta már a saját receptjüket sikerült kicsit túlhasználni, ez azonban nem változtat azon, hogy az Until Dawn továbbra is referenciapont lehet a szubzsánerben. Hiába láthattunk azóta számos másik borzongató históriát, egyik sem hatott olyan elemi erővel, mint a Blackwood-hegy rejtélye. Ennek pedig leginkább a történet és a karakterek az okai. Az Until Dawn egy jól kitalált talányba szőtte bele a slasher-élményt, és nem egy alsó polcos slasherhez próbálta hozzácelluxozni a rejtélyt. Mindeközben pedig a felvonultatott szereplők is vannak elég érdekesek ahhoz, hogy a sorsuk érdekeljen minket. Hogy ez az érdeklődés pozitív felhangú-e, az már persze nem olyan egyértelmű.

A Remake nem nagyon nyúlt hozzá az alap Until Dawn-sztorihoz. Ugyanazok a csavarok várhatóak, ugyanarra vezeti a sors a szereplőket, és a végkimenetel is csaknem teljesen megegyezik. A kiváló alapok azonban kaptak némi bővítést. Néhány új feljegyzés segít jobban megérteni az események hátterét, és pár új részlet ad egy kis betekintést korábban kifejtetlen kérdésekbe. Nem ettől kap új mélységeket a történet, de legalább nem is romlott a színvonal.

Az Until Dawn ugyanis a maga nemében egy egészen erős horrorsztori. Viszonylag lassan és vontatottan indul, de erre valamennyire szükség van, hogy már legyen egy benyomásunk a karakterekről, mire elszabadul a káosz. Utána viszont ügyesen tartja fenn a feszültséget, apránként bogozza ki a meglévő rejtélyeket, vagy ad új ismeretleneket a képletbe. Mindig van, ami kíváncsivá tesz, a fenyegetés valósnak érződik, a szálak pedig szépen, természetesen érnek össze a végén. Így nemcsak, hogy komolyan lehet venni a narratívát, de az egyik húzóereje tud lenni az élménynek. Ez a Supermassive-játékokról a későbbiekben nem mindig volt elmondható.

Totemre hívás

A cselekményt benépesítő karakterek pedig kifejezetten okosan lettek megírva. Tipikus középiskolás / egyetemista sablonokból lettek megformázva, de miután ez segített gyorsan bekategorizálni őket, árnyalódnak annyit, hogy egyediek és emberiek legyenek. Azért nem teljesen kiforrottak, így a döntéseink valóban meghatározhatják a személyiségüket, viszonyrendszerüket. És pont erre van szükség egy hasonló játékban. Nem feltétlenül kellenek zavarba ejtően komplex karakterek, csak olyanok, akikhez lehet kötődni. Akik döntéshelyzetekben nem könnyítik meg a dolgod, de azért vannak köztük egyértelműen szimpatikusabbak és nehezebben elviselhetőek. És persze az is segít rajtuk, hogy van időnk megismerni őket, és valamilyen formában kapcsolódni hozzájuk. A lényeg, hogy érezz valamit, miközben életről és halálról döntesz, akár tudatosan, akár a reflexeiddel.

A választásaink pedig alapjaiban befolyásolják a történetet, ahogy ezt az Until Dawn egyértelművé is teszi a pillangó-hatás beemelésével. Ha csúnyán összeugrunk valakivel, az ronthat annyit a viszonyon, hogy éles helyzetben megremegjen a keze. Ha felpiszkáljuk a természet nyugalmát, az megbosszulja magát. Egy-egy balul elsült döntés pedig akár azonnal is végzetes lehet. A legtöbbször tényleg van súlya, mit teszünk, még akkor is, ha a kisebb válaszopciók egy része nem befolyásol olyan sok mindent. A sarkosabb válaszutaknál viszont nagyon ott kell lennünk fejben, ha azt szeretnénk, mindenki megérje a hajnalhasadást.

A döntésekben kis totemoszlopok segítenek minket. Ezeket a pályán eldugva találhatjuk meg, és ha megfelelően forgatjuk őket, bepillantást engednek a lehetséges jövőbe. A remake-et készítő Ballistic Moon ezeknek a helyét és némileg a tartalmát is megbabrálta, de a lényeg nem változott. A jóslatok ugyan adnak némi támpontot, de valójában inkább a várakozást csigázzák tovább, semmint hogy valódi útmutatót adjanak, mégis hogyan folytassuk a játékot.

Holnap hajnalig mindent rendben találunk

A történethez hozzáadott apróságok, sőt, még az új befejezés is inkább csak easter egg-eknek tűnnek. A játékmenethez viszont már egy fokkal jobban hozzányúlt a Ballistic Moon. Persze alapjaiban ez még mindig egy viszonylag lineáris kalandjáték, ahol csak elvétve kell gondolkozni. A kijelölt útról itt-ott lehet, és érdemes is letérni pár kontextus-bővítő apróságért, de eltévedni nem nagyon lehet. Fejtörőket is kár lenne keresni, így marad a visszafogott tempójú csoszogás. Ez utóbbi mondjuk egy idő után már tudott bosszantó lenni. Pedig én tényleg egy aránylag türelmes embernek tartom magam (vagy legalábbis annak tartottam, amíg meg nem öltem a figyelmemet rövid formátumú videókkal). Egy futás-gomb pedig simán elfért volna a remake-ben, pláne, ha egyébként az irányítás kapott egy jóleső ráncfelvarrást.

A leglátványosabb talán, hogy a sétálgatós szekciók nagy része most már eldobta a rögzített kamera mankóit. Így klasszikus TPS-nézetben mozoghatunk, és csak a dramaturgiailag fontos pontokon veszi vissza a kontrollt a játék. Sőt, ha egy-egy rövid átvezető animáció erejéig kilépünk az addigi perspektívából, utána “bekalibrálva” kapjuk vissza az irányítást. Ez remekül működik is, szinte képtelenség elveszíteni, pontosan honnan hova mentünk. A szokványosabb mozgás pedig elsősorban a PC-s játékosoknak áldás, de egyébként is gördülékenyen működik. Csak ugye lassan.

És persze az elmaradhatatlan QTE-k is megkapták a maguk számítógépre szánt variánsát. A legalapvetőbb, felugró gombokra építő verzió persze maradt, de a kontroller nyugalomban tartását egy hasonló, de egér-billentyűzettel is értelmezhető megoldás váltotta. Itt is egy kis alakzatot kell a keretek között tartani, csak itt aktívabban próbál megszökni, és nekünk kell a megfelelő irányban visszapofozni. A QTE-k egyébként számos módosítót is kaptak a beállításokban, amelyekkel vagy triviálissá, vagy teljesen randommá is tehetjük ezeket a reflex-teszteket.

Hajnali félszegség

Úgy érzem, hogy bár nem volt rá égető szükség, az új irányítási formula az Until Dawn előnyére vált. Ezzel persze nem minden rajongó ért egyet, sokan követelték vissza a fix kamerát. Bár ebben látok némi nosztalgia okozta optikai csalódást, vannak pontok, ahol egyet kell értsek a füstölgőkkel. Az egyik ilyen a hangulat. Egy horrorjátékhoz elengedhetetlen egy erős atmoszféra. Akár azért, hogy már önmagában belénk fagyassza a levegőt, akár azért, hogy megágyazzon az ijesztéseknek. És ugyan nem állítom, hogy az Until Dawn Remake légköre taszító vagy éppen semleges lenne, de az eredeti egyértelműen hatásosabb volt. Valahogy volt benne egy nyersség, amit az újrakiadásból hiányolok. Helyette egy kicsit melankolikusabb, produkciós minőségben fejlettebb, de jobban a komfortzónában maradó összérzetet kaptunk.

Szó se róla, így is van, hogy feszült az élmény, sőt, nem tanácsolok egy fehér nadrágos dresszkódot sem a végigjátszáshoz. Csak valahogy ez egy töklámpafényes, meleg takaróba bújós, forró csokit szürcsölős borzongás, és nem egy olyan félelemérzet, ami után gyérebb kedvvel kapcsoljuk le a lámpát. Az izgalom azért a karakterek, a jól koreografált üldözések és a remekül változó tempó miatt gond nélkül meglesz, és elsősorban erre is van szükség egy hasonló játékban. Legalább a gore-ral nem spórolt a Remake, és ha már a grafika többi részét is tuningolták, a trancsírozást sem feledték el.

Hajnalban még a nap is más

Mert természetesen a látvány is átesett némi plasztikázáson. Itt ismét nem volt égető szükség rá, hogy az Until Dawn a kés alá feküdjön, de persze egy új kiadásnál mégiscsak ez a nulladik lépés. És alapvetően nem is kell csalódnunk, ha a puszta poligonszámot, vagy a nyers grafikát vizsgáljuk. A Remake kifejezetten jól néz ki, legyen szó karaktermodellekről, épületekről, vagy éppen bevilágításról. Utóbbinál arra is odafigyeltek, hogy a napszakok változását is lekövessék a fények. A téli fenyves hátborzongató, a tárnák nyomasztóak, a beltéri szekciók makulátlanok. Az effektek pedig egész sokat tesznek hozzá, legyen az piszok az arcokon, vagy szállingózó hópelyhek. És természetesen nem ugyanaz lesz az alaphangulat, mint a valamivel sötétebb tónusú eredetiben, de így is egy minőségi látvány tárul elénk.

Azért a tökéletesség még itt is messze van. Az átvezető videók alapvetően fejlődtek, kaptak néhány új kameraszöget, de az arcmimika belecsúszott a hátborzongató völgybe (egyrészt csak most találkoztam a magyar kifejezéssel, másrészt elnézést kérek). Vagyis van annyira fejlett az animáció, hogy már nem, és még nem elég komfortos ránézni. Apróságokról van szó, és az is az oka lehet, hogy (egy kivétellel) a színészeket sem hívták vissza újraforgatni, de azért szemet szúr.

A hangzás sem nyűgözött le. Technikailag minden rendben van vele, de itt is érzem azt a visszafogottságot, amit a hangulatnál (nyilván a kettőnek van köze egymáshoz). A szinkron nem változott, de továbbra is szuper, látszik, hogy a színészek szívesen formálták meg a kicsit sablonos, de kicsit egyedi karaktereiket. A zene viszont komoly érvágáson esett át. Jason Garves eredeti munkáját, közte az ikonikus intró zenével (valószínűleg jogi okok miatt) nem örökölte meg a Remake. Helyette Mark Korven kísérleti muzsikáját kaptuk, ami ha nem is szörnyű, de maximum a horrorjelenetek feszültségnövelő talpalávalójaként állja meg a helyét. Legalábbis ebben a játékban. Meg merem kockáztatni, hogy az új főcímdal sem rossz, csak valahogy nem üt akkorát, és nem is illeszkedik annyira a játékhoz.

Hajnal felé, hajnal után

És végül meg kell emlékezzek arról is, hogy a megjelenési időszak is elég döcögősre sikerült. A képfrissítés helyenként beesik, egyes modellek későn töltenek be, és néhány kisebb-nagyobb bug is fellelhető volt. Ez utóbbiak egy jó rész már javítva lett, de valahogy így is nehéz tolerálni a helyzetet egy 70 eurós játék esetén. Lássuk be, a Ballistic Moon nem tett hozzá annyit az eredetihez, hogy egy kilenc éves játék értékét a teljes ár röppályájára állítsa. Mert ugyan a kritika írása közben többször is nehezemre esett leírni a negatívumokat, a kialakult kötődésem az eredeti játék erényeinek, és nem a felújításnak köszönhető. Ami jó, és az alapélményhez köthető, az mind a Supermassive Games érdeme. Ezen pedig csak felületi kezelést végeztek azóta, hol előnyére, hol hátrányára.

Azt azért nem állítom, hogy ez egy vállalhatatlan kiadás lenne. A grafikai felújítás alapvetően teljesen rendben van, és nekem az új irányítás is tetszik. Hogy ez elegendő-e a remake-séghez, az lehetne egy filozófiai vita, de a személyes válaszom, hogy nem igazán. Egy olyan Until Dawn-t kaptunk, amely ugyan még mindig remek alapokkal bír, és van, amiben fejlődést mutat, de sokszor pont a szubjektív, nosztalgikus pontokat csiszolja simára. Ezt pedig nem tudja kellően nagy objektív előnyökkel ellensúlyozni. De nem-rajongói szemmel sem nyújt annyit, hogy megérje az árát, pláne PS-en. A PC-s közösségnek jó hír, hogy játszhatják már emulátor nélkül, és a Remake szerencsére rájuk is gondolva készült el. Konzolon viszont végképp nem sürgetnék senkit a vásárlással.

7

Az Until Dawn Remake ugyan messze nem vállalhatatlan, de legalább annyi szubjektív kárt okoz, mint amennyi objektív hasznot hoz. Nem is ad elég újdonságot ahhoz, hogy nyugodt szívvel valódi remake-nek tartsam, így pedig nem igazán éri meg a teljes árat, pláne konzolon. A végső pontszám is inkább annak szól, hogy a felújítás mélyén valahol mégiscsak egy fantasztikus alapjáték van.

Sending
User Review
0 (0 votes)