Kevés nagyobb csapás érhette volna a Netflix Vaják-adaptációját, mint Henry Cavill távozása. Cavill volt a sorozat lelke, a rajongók imádták, és a kritika is elismerően nyilatkozott alakításáról. Valami azonban történt a színfalak mögött, sokan kreatív nézeteltérésre gyanakodtak közte, és a showrunner, Lauren Hissrich között. Lehet benne valami, mert a nyilatkozatok szerint Cavill ragaszkodott a regényekhez való hűséghez, míg Hissrich, nos… elég csak megnézni a második évadot. Valójában nem is az a kérdés, hogy pontosan mi történt, hanem az, hogy ez mit hoz a sorozat jövőjére, és egyben a jelenlegi, 3. évadra nézve.
Egyrészt, egy hasonló konfliktus két kulcsember között könnyen rányomhatja a bélyegét az egész produkcióra. Másrészt, ez az évad Cavill búcsúja Geralt karakterétől, és mint ilyen, extra figyelem övezi. Mindenki szeretné, ha a színész méltóképpen adhatná át a stafétát, de közben felgyülemlett némi keserűség is a rajongókban. Biztos volt, hogy ha valamikor, most mindennél magasabb elvárásokkal, és a hibákra könyörtelenül lecsapva szemlélik az epizódokat. És már csak azért is illene nagyot villantani, mert sanszosan jóval kevesebben lesznek kíváncsiak a negyedik évadra. Akár csalódottságtól, akár haragtól vezérelve, de sokan nem lesznek már vevők Liam Hemsworth teljesítményre, majdnem függetlenül attól, mennyire válik hiteles Geralttá. A nyomás tehát nagy volt, de a harmadik évad nem roppant össze alatta – igaz, ez nem jelenti azt, hogy mindennel elégedettek lehetünk.
A háttérben meghúzódó mágus-szál
Az évad kifejezetten erősen indul. Az írók kegyesen nem akarnak emlékeztetni minket, mi is történt az előző szezon végén. Bár cseppet sem reális, hogy például Ciri ilyen simán feldolgozta a történteket, nem bántam, hogy úgy csináltak, mintha a Kaer morheni események le sem játszódtak volna. Az utóhatásait azért érezni lehet, Geralt, Yennefer és Ciri menekülni kényszerül. Továbbra is a fél kontinens Ciri nyomában lohol az Ősi Vér miatt, Geralt és Yennefer között pedig érezhető a bizalmatlanság. A cintrai oroszlánkölyök kiképzése sem halad fényesen, a tűzvarázsló Rience minden eddiginél makacsabban üldözi őket és a háború szele lengi be a levegőt. Ebben a helyzetben csak úgy maradhatnak életben, ha megtanulnak megbízni egymásban, és egy valódi családként működni.
Az első pár epizód tehát főleg a kapcsolatok mélyítéséről szól, és ez egészen erős jeleneteket eredményez. Az egymással szóba sem álló, leveleken át kommunikáló Yennefer és Geralt hitelesen és megkapóan közelítenek újra egymáshoz, és Ciri is egyre több kompetens párbeszédben kap helyet. Egy idő után aztán a fókusz átterelődik a Rience és a megbízója utáni nyomozásra. A háttérben meghúzódó mágus kivételesen erős, és minden jel szerint a Testvériség tagja. A szálak így lassan Aretuzában fonódnak össze, és a Vajákba belép a második évadban már beharangozott politika.
Karosszékek harca
A tavalyi kritkámban így fogalmaztam: “bár… a fináléban szépen felállították a bábukat a harmadik évad még nagyobb lélegzetvételű történéseihez, nem vagyok biztos benne, hogy a kompetencia megvan a végrehajtáshoz.” Úgy tűnik, az aggodalmam nagyrészt alaptalan volt. A Vaják úgy tűnik, felnőtt annyira, hogy egy egészen használható politikai szálat fogadjon be. Legyen szó udvari intrikákról, vagy nagyobb szabású tervekről, a koncepció működőképes. Időnként élmény volt nézni egy-egy beszélgetést, a konfliktusoknak pedig súlya van. Nem itt kerül veszélybe a Trónok harca első pár évadának trónja, de az északi királyságok végre nem csak egy élettelen táblajáték.
Amit azonban a nagyobb lélegzetvételű szálak nyertek, azt a személyesek elvesztették. Valahogy az évad közepe felé alig lesz súlya annak, mi történik a főszereplőkkel, miután epizódonként kétszer válnak szét és találkoznak újra. Nem ismerhetünk meg annyi érdekes mellékszereplőt sem, mint korábban. Akik érkeznek, ők kicsit erőltetettek, vagy csak alig kapunk bepillantást a sorsukba. Később pedig sikerül túlkompenzálni, és Ciri kap egy teljes epizódos monodrámát, amely minden erénye nélkül is abszolválható lett volna 40 helyett 10 percben.
“Az a férfi, aki nem szakít elég időt a családjára, sosem lehet igazán férfi”
Abban az epizódban egyébként is úgy éreztem, hogy ugyanazokat a köröket futjuk, pedig Ciri karaktere végre szintet lépett. Ez részben köszönhető Freya Allennek is, aki évadról évadra meggyőzőbb alakítást nyújt, de a forgatókönyv is kegyesebb volt hozzá. Ezúttal Yennefer sem megy át nehezen magyarázható átalakuláson, cserébe normális fejlődési ívet kap, igaz, Anya Chalotra továbbra sem kell köszönöbeszéddel készüljön az Emmy-gálákra. Geralt pedig továbbra is egy szimpatikus, de esendő karakter, akit Henry Cavill szinte kifogástalanul alakít. A fenébe is, hiányozni fog a negyedik évadból.
A három protagonista tehát egy stabil bázisként működik, és dinamikájukkal elviszik a hátukon a jelenetek többségét. A mellékszereplőknél azért nem minden fenékig tejfel. Míg például Tissaia továbbra is remek karakter, többen csak árnyékuk könyvbeli vagy a játékokból megismert önmaguknak. Sokan pedig nem kapnak elég időt a kibontakozásra, csak elhagyják őket valahol. Kár, mert amúgy a kémia végre jóval több szereplő között működik, és nem csak a központi triumvirátusra korlátozódik.
Jaskier pedig kellemes meglepetés volt, a comic relief helyett valódi drámai jeleneteket visz el a hátán. Továbbra is tud szórakoztató lenni a jelenléte (és nem csak azért, mert egyre jobban hasonlít Tim Minchinre), de ahogy az új dala is jelzi, az eddigieknél több mélységet kap.
A szó elszáll, a feszültség megmarad
Az eddigi évadokra az volt a jellemző, hogy míg a rendezés egészen erős, addig a forgatókönyv tele van megmagyarázhatatlan bakikkal. A papírforma most sem borult. Ezúttal is remek rendezői megoldásokkal találkozhatunk, a feszültséget nagyon jól tartják fent a legtöbb epizódban. Az egyik ilyen egy intrikus bál közben történik, amely egy kifejezetten ötletes koncepcióra épül. Ezt gyakorlatilag kétszer nézhetjük végig, egyszer felszínesen, egyszer pedig a rejtett beszélgetésekre és összeesküvésekre fókuszálva. Elejétől a végéig lebilincselő volt, még úgy is, hogy azt már kicsit soknak éreztem, amikor még a bárdok dala is a látszat hamisságáról szólt.
Adott tehát egy izgalmas és a figyelmet végig lekötő sorozat, amit ismét sikerült megtámadni egy inkompetens forgatókönyvvel. Nem akarok igazságtalan lenni, van, amikor működnek a párbeszédek, és logikus fordulatok követik egymást. De amikor nem működik a szkript, akkor nagyon nem működik. Szegény Cahir ismét a rövidebbet húzta, mert az alapvetően szimpatikus karakter olyan következetlenül viselkedik, mint akinél kimaradt pár könyvnyi személyiségfejlődés. A szereplők csak úgy ugrálnak oda-vissza térben, az ütemezés pedig jobban szétesik, mintha éhgyomorra felesezett volna. Ezt az utolsó két epizód sínyli meg különösen, és így határozottan nem a csúcson marad abba a történet.
Leszámolás az érzékekkel
Pedig csúcsok nem csak a politikai jelenetekben, de a harcokban is a horizont fölé emelkedtek. A koreográfiára továbbra sem lehet panasz, a lassítások és a dinamikus (de nem idegrángásos) operatőri munka pedig lendületet adnak a vérontásnak. Ez a nagyobb szabású összecsapásokban is teljesül, látványos és izgalmas jeleneteket komponáltak a csatáknak.
A Vaják amúgy is egészen jól néz ki, már ami a fényképezést és a vágást illeti. A beállítások időnként egészen kreatívak, a díszletek csak ritkán műanyag-érzetűek, és a CGI-nak is vannak erős pillanatai. Azért a mágiánál nem mindig ilyen meggyőző, amit látunk, és a szörnyekre is ráfért volna némi plusz ötlet, mert elég jellegtelenek lettek. Sajnos a jelmezek is elég felemásak, sokszor nem hitelesek, de az összképen nem igazán rontanak.
A zene pedig ugyanabban a mederben folyik tovább, mint eddig. Az ismert dalok és az új dallamok jól működnek együtt, kellemes aláfestést adnak, és továbbra is át vannak itatva szláv behatásokkal. A slágernek szánt bárd-költeményt ezúttal nem Jaskier prezentálja, de szájba rágóssága ellenére fülbe mászó, Geralt hű társa pedig a művészibb, csendesebb szerzemények felé kacsintgat, egészen hatásosan.
Túl távol, élég közel
A Vaják harmadik évada messze nem tökéletes, de végig fenn tudja tartani az érdeklődést, és a fináléig egy lendületes, feszült kaland. A Witcher-hangulat ugyan nem konstans, de fel-felbukkan, és az összkép egy szórakoztató fantasy-sorozat. Viszont adaptációként annak ellenére gyenge, hogy látszik a törekvés az előző évadhoz képest.
Az események sokkal szorosabban követik a könyv cselekményét, nincsenek olyan arcpirító és drasztikus eltérések, de valahogy a hozzáállás még mindig nem az igazi. És nem is arra gondolok, hogy “kiderült”, a casting alatt az ideológia volt a legfontosabb. A színészek korrekten végzik a dolgukat, így ez nem számít. Viszont megint feleslegesen húznak elő ismert neveket a kalapból, akik véletlenül sem hasonlítanak a könyvbeli vagy játékbeli megfelelőjükhöz. Közben pedig fontosabb szereplők kerülnek parkolópályára, vagy értelmetlen jelenetekbe. Úgy érzem, hogy egy csapongó, vízió nélküli kézben van a sorozat, amely előnyök és hátrányok mérlegelése nélkül hoz meg döntéseket a saját szakállára.
És ezért van az, hogy hiába élvezhető és hűségesebb a harmadik évad, nem tudok igazán bizakodó lenni. Ugyan enyhültek a tünetek, de a betegség nem múlt el. És ki tudja, Henry Cavill távoztával nem az utolsó fék tűnt-e el a mélybe tartó vonatról. Én ott leszek a következő etapnál, de fel vagyok készülve az ütközésre.