Négy film, négy rendező, négy egymástól merőben eltérő szerzői stílus. Az Alien-tetrológiához 1997 után az évek alatt ugyan többen próbáltak egy újabb fejezettel hozzájárulni, a sok bukásra ítélt koncepció után maga Ridley Scott gondolta úgy, hogy ő lenne a leginkább alkalmas egykori gyermeke felkarolására. Egy esetleges folytatás helyett inkább visszament a kezdeteke kezdetére, hogy az origóról szemlélve mesélje el a xenomorph-faj eredettörténetét. A saját elmondása szerint legalábbis ez volt a cél.
Prometheus (2012)
A xenomorph látszólagos hazatérése a teremtőjéhez, avagy miért nem érdemes a boncolgatni a rejtélyen alapuló iszonyat eredettörténetét. Jancsó Miklós mint oly sokszor a karrierjében, a korai remekének számító Szegénylegényekben(1966) szintén a hatalom természetét boncolgatta. A kiegyezést követő években játszódó filmjében, az alföldi gyűjtőtáborban az egykori Kossuth-katonákat és Rózsa-betyárokat elnyomó osztrákok és kollaboránsok között felbukkanó, a foglyokat kizárólag verbálisan kínzó fekete köpenyesek részéről a film során semmilyen individualista mozzanat nem érzékelhető. Bár nagy nevű, markáns attribútumokkal megáldott színészek játsszák őket egytől egyig (Őze Lajos, Avar István), a rendszerellenes interpretáció szolgálatában a hatalom képviselői végig arctalanok maradnak, a szubjektum teljesen eltűnik, a rendszer szabályainak a kíméletlen fenntartása az egyetlen cél, amelynél már csak az önkényuralommal élő személyeket körülölelő misztikum élvez nagyobb elsőbbséget.
Ridley Scott idegen lényének irtóztató jellege szintén a ki nem mondott szó és az enigmatikus illusztrálás együttes hatásán alapult, miközben a xenomorph ugyanúgy megszemélyesítője, eszköze volt a Weyland-Yutani társaságnak, ahogy a vallatók gróf Ráday Gedeon királyi biztosnak. A 2010-es évek erőteljes franchise- és márkatudatától meghasonulva, Scott megtagadta az effektív horror-sci-fi zsánerbe átemelt Jancsó-parabolákat – azok jelképes tereit, konfliktus- és karaktertípusait. Ezentúl már nem a kiszolgáltatott egyén kálváriája, a hatalmasok önös érdekeinek az érzékeltetése áll a középpontban, sokkal inkább az életmű egyébként visszatérő témaköre: az istenkomplexus. Nem meglepő, hogy Scott a Szárnyas fejvadász (1982) tékozló fiaiként definiálható replikánsai, a Gladiátor (2000) apakomplexussal küzdő őrült császára és az embereket tálcán felszolgáló Hannibal Lectere után (Hannibal, 2001) a talán legismertebb filmje előzményébe is becsempészi az emberfeletti identitás ideálját.
Rendezőnk a mitológiaépítés oltárán pedig egymás után felsorakoztat minden olyan elemet, amikkel a szerzői önkénytől eltelve úgy gondolja, hogy egységes, ok-okozatiságon alapuló világot hozhat létre. Dekonstruktív teremtéstörténettől groteszk názáreti születésen át Jób modern lázadásáig minden hatásvadász analógiával próbálkozik, hogy filmjét sikeresen leválassza Ripley későbbi konfliktusaitól, azonban a parazitaként viselkedő Alien-univerzum béklyói gúzsba kötik a törekvéseit és kénytelen többször is megemlékezni a kedvenc fenevadjáról. A filmje iránti őszinte lelkesedésből csupán a kronológiai koherenciának hátat fordító, csodálatos architektúrai munkák, a David névre hallgató android egzisztenciájából fakadó suspense és számos evolúcióval kapcsolatos ígéret maradt meg, melyek jelentős része máig megoldatlanul hever a LV-223-as számú holdon. (10/5)
Alien: Covenant (2017)
A hibrid, amit – a Mérnökök hívei a Ripley-követőkkel karöltve – egyaránt senki sem ilyen formában akart látni. Ha a Prometheus esetén a fehérre mázolt bodybuilderekkel a minimálisan sajátos parazita-franchiselogika érvényesült – megsemmisítve az eredeti filmek tudáshiányból fakadó rettegését –, az Alien: Covenant -ot egy gyáva rajongói kiszolgálásként és egy elsőrangú művészi blöffként lehetne definiálni, nem csupán az Alien-univerzum, hanem általánosságban popkulturális filmkészítés mezőnyében. Folytatás és egyben előzmény – egy beígért Teremtéstörténet elbagatellizálásával, egy sablonfigurákból és -helyzetekből építkező slashertörténet beemelésével. A Prometheust ért vádakra reagálva Scott filmjének a jelentős részét az ismert slasher-panelek felmelegítésével tölti. Ismét adott egy űrhajónyi átlagember, akik egy idegen bolygó váratlan hívásának eleget téve a rendszerük által egy ismeretlennek titulált bolygón kötnek ki, hogy ott felfedezve a borzalom virágait, egyesével szép lassan átadják magukat a túlvilágnak.
A brit filmes a tőle elvárható magabiztos rutinnal vezényli le ezeket a szekvenciákat (a film eleji lassú építkezés emlékezetesen idézi fel az első film visszafogottabb pillanatait), a több évtizedes szakértelem viszont képtelen felvenni a versenyt a zsánert érintő párhuzamosan eltelt évekkel. Lassan negyven év távlatából az 1979-es klasszikus és a később bemutatott – Scott klasszikusára hivatkozási pontként utaló – más alzsáneri darabok után már erőtlennek hat az ismert narratív csomópontok, azok mellékes leágazásainak a bejárása. A tojásbelső-felfedezés feszélyeztetett légköre csupán az eljövendő gore-szint nézőkre gyakorolt sokkoló hatásának az előhírnökeként szolgál, az érdektelen áldozatok banális haláltusái csupán ócska utánzatai az elődök inhumánus élethalálharcainak, a testi és lelki zsigerekre ható körülmények helyett a steril környezetben fogant leszámolások a lelketlen számítógépes effektekkel kivitelezett szórakoztatás szolgálatába álltak.
Megtörtént az aliennek, mint tömegterméknek a kiárusítása. A korábban szorongást, szexuális veszélyeket szimbolizáló lény identitásváltáson esett át és több horror-kollégájához hasonlóan (Jason Voorhes, Mike Myers) reakciófókuszt vesztett: a megszületése örömkönnyek kísérte lelkes ujjongással jár együtt, a kifejlődött énje a félelem helyett gyermeki örömöt vált ki a nézőközönségből, gyilkosságai pedig voltaképp az isteni akarat jóságos megtestesülései. A rajongói elvárások kiszolgálása mesterfokon. Scottot viszont még így sem olyan fából faragták, hogy a rajongók összes követelésének feltétel nélkül eleget tegyen. Tovább egyengetve a Prometheus által megkezdett mondatot, a horrorszövetbe lelkesen szövögeti tovább az egyre élesebb inkonzisztenciát okozó istenszindrómás-szálakat. Percy Shelly-t idéz, Michelangelo Dávid-szobrán mereng, de a legfontosabb, hogy a kulturális blöff jegyében látványos analógiát von David Teremtővé válása és az ő rendezői hivatása között. A rendkívül ellentmondásos megnyilvánulásban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy tulajdonképpen hol is helyezkedik el a határ a klasszikus értelemben vett teremtés és az ipari sokszorosítás esetén. Melyik pontnál kezdődik el David tenyésztése, vagy éppen művészi önkifejezése és miként veszi át tőle a kétvégű stafétát oly lelkesen Ridley Scott? Az Alien: Covenant-ban a tehetség kegyetlen kizsákmányolása és az inkompetencia dilettáns dicsérete egyszerre zajlik, bebiztosítva ezzel a markáns márkahűség kötelezettségeit. (10/4)
Alien: Romulus (2024)
Az éppen aktuális Ripley-főhőshöz (Cailee Spaeny élvezetes alakításával előadva) hasonlóan az önhittségtől teli, franchisefeltámasztó Messiás, Fede Álvarez (Evil Dead, 2013) is két, egymással szemben álló érzés – a lassanként elhalványuló kétségbeesés és a folyton növekvő elszántság – közötti feszültségből fakadóan tud érdemben megküzdeni a több évtizedre visszanyúló xenomorph-mitológiával, annak a kialakult, ízlést pusztító és építő horderejével. Harcát állandó, a korábbi hadjáratokat felidéző állomások szegélyzik, minduntalan az elmúlt idők bevetései során letaposott ösvényeket járja körbe – hol szerencsésebben, hol hatalmas veszteségeket okozva a hadtestének, de leginkább az eredetiségre vágyakozó otthoniaknak. Katonái nem többek a bakaruhát véletlenül magukra hányt árnyalakoknál, retrofuturista kiáltványaival büszkén és sikeresen idézi meg a régi idők kegyetlenségét, illetve mocskosságát. Bár a végkifejletben nem vár ránk se katartikus tragédia, se nyugtalanító megváltás, sikeresen levonjuk a szánkba rágott logikus következtetést és megtanuljuk, hogy a háborúhoz valóban csak három dolog kell, amiből – a set-től elkezdve a kosztümig – mindent lehet finanszírozni: pénz, pénz és pénz.
A korai ígéretek ellenére a Romulus-Remus hajón történtek 2024-ben nem érnek fel egy mítoszt újra definiáló csodával. Ezt felismerve el kell fogadnunk a tényt, hogy Álvarez műve pontosan arra a kárhozatos munkára rendeltetett, hogy örökké őrködjön Prométheusz ki nem nyugvó lángja fölött. Legalábbis addig, amíg egy lelkes, de vélhetően hasonló utat bejáró követője nem akad. (10/6)